Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-17 / 141. szám, hétfő

A mikor La búd a százados a vasúti állomás mögött ki­jutott az országúira, vele egy­idejűleg érkezett oda három kis tank. Régebbi típusú, köny- ríyű tankok voltak, amelyeket már csak újoncok kiképzésére használtak; a kipufogójukból feketén füstölt a rosszul el­égett nafta, s a masinák úgy zakatoltak, úgy csörömpöltek, mintha minden pereljen szét akarnának hullani. Megálltak az országút szélén, a terebé­lyes juharfák alatt, amelyek sátorként borították lombjukat az állomásra, Az első tonkocs- kából jóindulatú, kövér arc ku­kucskált ki, maszatos volt az izzadtságtól és az olajtól. La­buda százados közelebb ment a tankokhoz, csodálkozva néze­gette őket. — Ezek meg micsoda vaca­kok? — kérdezte. — Ezek tankok — felelte büszkén a jóindulatú pofa. — Tankok! — mondta Labu- da százados. — Azt hittem, gyerekkocsik. — Hahaha — kacagott a holdvilágképű. — A kapitány úr tréfál. De Labuda százados nem ne­vetett, komoran nézte a pán­célkocsikat, amelyek oly gyá­moltalanoknak ós semmireva- lóknak látszottak. Ebben a há­borúban minden nyomorúságos és gyámoltalan, mintha valaki háborúsdit játszanék, mintha a homályban valaki vigyorogna és elégedetten dörzsölné a ke­zeit, játsszatok csak gyerekek, dögöljetek meg kiskatonák, így jó a játék, így nevetni való. — Szép kis gyerekkocsik — vélte a kövér. — Ágyúja van és géppuskája. Lövöldöz ós ma­gától jár. — Akárcsak az igazi tank — mondta gúnyosan Labuda szá­zados. — Ez tank — mondta sértő­dötten a kövér. Labuda százados egyszerre döntött. — Rendben van — mondta. — Megpróbáljuk. Megpróbáljuk, miért ne pró­bálnánk meg? Ha hamis is a játék, ha már belefogtunk, játsszuk végig. így követeli a tiszti becsület, a tisztességes ember becsülete: végig kell játszani a játékot, ha mindnyá­jan belepusztulunk is. Megpró­báljuk; és megmutatjuk ama­zoknak, akik árulónak és gyá­vának tartanak, hogy egyálta­lán nem vagyunk olyasfélék, amilyeneknek vélnek. — Várjanak Itt — mondta a kapitány. — Mi a neve? — Repich hadnagy. — Várjanak itt, Repich had­nagy. Ne állítsák le a motoro­kat. — Értem — mosolygott a jó­lelkű, kövér arc. Labuda százados az állomás felé ment, körülnézett. Az ég felhőtlen, tiszta volt; a Messer- schmidt-gépek valahová elrö­pültek, csak a Focke-Wulf le­begett komoran az erdős hegy­oldal fölött. A németek tüze­lése megritkult, ©lcsendesedett. A százados létrán felmászott az egyik juharfára, amelyen megfigyelőállomást helyeztek el. A szolgálatos tizedes átadta neki a messzelátót. — Most kezdik — mondta a tizedes. A németek befejezték a tü­zérségi előkészítést. Már csak néhány aknavetőből lövöldöz­tek. A visszonylagos csendben hallani lehetett a kétéltű jár­művek dübörgését. — Mozognak már — mondta a tizedes. Labuda százados úgy látta a németeket, mintha külön ónekl parádéznának. A kétéltű kocsik az álcázó lombsátor alól, a mellékutcákból egymás után robogtak ki a fő országúira. Machovóban kigyulladt néhány ház, de senki sem oltotta a tü­zet. A német járművek rendbe sorakoztak és elindultak az országúton; nyomukban a gya­logság vonult. A százados a tá­bori telefonon parancsot adott a tüzérségi ütegnak: minden csőből lőni a falu szélét. Az ágyúk nyomban felbődültek, a gránátok egymás után robban­tak a falu szóién, ott, ahol az országút kiszakadt belőle: a németek csakis innen indulhat­tak támadásra, s a tüzérek már eleve belőtték a terepet. Az első német kocsi teljes sebes­ségre kapcsolt, betört a rob­banások sávjába, de nem jutott keresztül a tflzfüggönyön, fél­refordult, mint a részeg tá- molygott a gránáttölcsérek kö­zött, aztán megállt és lángolt csaptak kJ belőle. A másik jármű követlenül megközelítet­te a tüzérségi tűz határolta te­rületet, megállt, mintha szima­tolna, aztán meghátrált. Labu­da százados elégedetten hátra­tolta homlokán tábori sapká­ját: ezen a napon először éb­redt benne jó érzés. Szerette a tüzéreket, hisz jómaga is tüzér volt, csakis őket tekintette iga­zi katonáknak, és megbízott bennük. — Kelepcében vannak — dünnyögte magában. Sajnálta, hogy nincs több tüzérsége: most egy csapással tönkrever­hetné a németeket. A német páncólkocsik az országúton a szövetkezetig hátráltak, s egyenként eltűntek a búvóhe­lyükön. A kapitány tüzet szün­tetett: takarékoskodni kellett a munícióval. Lemászott a megfi- gyelőállásról. A tankocskák motorjai mély hangon dörmög- tek. A százados leült az árok szélére, és megírta a támadási parancsot. Egymás után tépte ki a lapokat a maszatos notesz­ből, és összekötőkkel! szétkül­dözgette. Aztán üldögélt egy ideig, ci­garettázott és várt. Nem gon­dolt semmire, csak fújta a füs­töt és várt, minden figyelmét a közeledő pillanatra összponto­sította. Ügy érezte, megköny- nyebbedett, kellemetlen teher­től szabadult meg abban a percben, amikor elhatározta, támadni fognak. A parancs­nokság rendelkezése ellenére teszi; lehet, hogy lefokozzák, Pavel Jozef Janik talán hadbí­róság elé citálja. Biztosan így lesz, ha a támadás nem sike­rül. De történjék bármi: érezte, hogy helyesen cselekszik, az egyetlen lehetséges utat vá­lasztotta; a katonák is mind érezték, hogy le kell mosniuk az értelmetlen visszavonulás szégyenét, meg kell tapogat­niuk izmaikat, meg kell győ­ződniük arról, hogy vannak. Igen, megteszi, amit meg kell tenni, elég bátorsága van hoz­zá, és a többire fütyül. Elszívta a cigarettát, órájára nézett. Itt az idő. Felállt és intett a megfi­gyelőállásban őrködő tizedes­nek. Újból feldörögtek az ágyúk, csövük szaporán, egy helyre köpködte a gránátokat. A tüzérségi előkészítés csak öt percig tartott. A százados a hirtelen csendben ©lkiáltotta magát: Repich hadnagy, előre. A tankocskák vastag, fekete füstöt köpködve, hörögve és iszonyatosan csörömpölve elin­dultak az országúton. Az út két oldalán felkereke­dett a gyalogság is. Labuda százados a középső tank után futott és kiabált valamit. E pillanatban jól érezte magát, e pillanatban minden rendben volt, a naftabűz, a robbanások, a katonák kiáltozása, minden rendben volt, futottak, lehasal­tak, amikor fejük fölött aknák fütyültek el, újból felkeltek és futottak, s előttük a tankocskák nevetségesen dülöngéltek a gö- csörtös talajon, csörömpöltek és nyögdécseltek, mintha már- már szét akarnának esni, ám ágyúik makacsul köpködték a gránátokat, gépfegyvereik ke- lepeltek, és a masinák maka­csul másztak tovább, előre. Előre! Janko Krapp partizánjai, mi­helyt megérezték a körülöttük ébredő, előrelendülő mozgást, egyesültek vele, s egy pillanat alatt elfelejtettek minden vitát, a vezérkarok cívódásait, most csak egy dolog létezett, a leg­főbb dolog, a közös ügy. A fia­tal Holko kócos, vörös üstöké, mint riasztólámpás, merészen iramlott előre; Ljosa lassan, megfontoltan, parasztember módjára mozgott, mégis csodá­latos módon mindig az elsők között volt, Bende komisszár sóhajtozva ugrándozott fájó pu­cér lábán, cSak a géppiszto­lyokkal, messzelátókkal és tér­képtáskákkal teleaggatott fia­talember bújt meg az első grá­nátgödörben, ós ott kuksolt a támadás végéig. Előre! Marek is talpra ugrott, s a többiekkel együtt rohant, ügyet­len hosszú lába mindig bele­botlott valamibe, dühösen rán­gatta vállát, arca eltorzult az Izgalomtól, rohant a Machovo fölött fehér füstbodrokat verő robbanások' felé, kezében a puska mintha teljesen fölösle­ges lenne, csak futott és fu­tott, s lüktetett benne a meg­győződés, hogy pusztán e sebes Vladimír Mináč: mozgás valami fontos dologban dönt, csak futnia, rohannia kell a tűzvörös villanások felé. Valahol mélyre fojtva ott volt benne a félelem, de ettől csak még inkább izgatóbb lett a se­bes mozgás, amellyel diadal­maskodott a rettegés fölött; fu­tott, ós maszatos szemüvegén keresztül nem látott semmit sem maga előtt, sem maga kö­rül, csak a lövések vörös vil­lanását, csak a gomolygó füs­töt látta. Hirtelen, legsebesebb futtában valami elkapta a lá­bát, s ő elterült a kemény föl­dön. Ekkor vette észre, hogy Koza szakaszvezető hasal mel­lette, ő rántotta meg a lábát, s most a fülébe üvöltötte: Mar­ha, hova rohansz! Közvetlen géppuskatűzbe kerültek, a ki­aszott, kemény földhöz tapad­va feküdtek, nehezen lihegtek. Koza szakaszvezető a magas mezsgyéhez kúszott, a többiek nyomon követték; itt aránylag védve voltak, láthatták a békés napot, s a föld száradó krump­lizöldjének és még valaminek a szagát árasztotta: meglepő és szinte hihetetlen volt ez. Koza szakaszvezető a gép­fegyverek tüzelését irányította, a magas mezsgye mögött fe­küdtek, és a Machovót ellepő lángokba és sűrű füstbe lövöl­döztek; de fejük fölött még mindig sűrűn süvítettek a go­lyók, egy pillanatra sem tá- pászkodhattak föl a földről. Egy sovány, borostás képű tartalékos, aki a töltényheve- dereket töltötte, felsóhajtott, jó helyre kerültünk, nem me­hetünk sem előre, sem hátra, a német mozdulni sem enged. Koza szakaszvezető ránézett és ráförmedt: —- Hát miféle az a te néme­ted? — Magad is láthatod, mifé­le: nem ereszt — felelte a tar­talékos dacosan, mint egy gye­rek. Koza szakaszvezető mintha oktatná, úgy mondta: — A német is ember, ö Is csak kétágú istenteremtése. — Hát ami a két ágat illeti, elismerem, igazad van. No de... — Mit akarsz még? — Koza szakaszvezető apró fekete arca most fenyegető, veszélyes kife­jezést öltött. A tartalékos félre fordította fejét. — Semmit, semmit. Hát mondtam ón valamit? — Azért mondom — jegyez­te meg Koza szakaszvezető. Északkeleti irányból, a szo­ros felől friss szól támadt. A füstöt kis időre fellebbentette, látni lehetett a vörösen lángoló machovói házakat és csűröket, s a lángok között zavartan fut- kározó németeket. A tankocs­kák megálltak vagy kétszáz méternyire a falu előtt, meg­hátráltak a közvetlen tüzérségi tüzelés elől, majd ismét óvato­san elörenyomakodtak, úgy lát­szott, mintha valamiféle isme­retlen, do nagyon szórakoztató játékot folytatnának. Egyszer­re látni lehetett, hogy a közép­ső páncélkocsi mögött megje­lenik egy alak, odaugrik a tan- kocskához, és öklével meg dön­geti acólfalát. Labuda százados volt, Marek messziről is meg­ismerte. öklével döngette a páncélos bádogot, valamit kia­bált és kezével, géppisztolyával előre mutatott. A tankocska megtátosodott, akár a ló az akadály előtt, megremegett és előre indult. Labuda százados valamit kiabált a mögötte la­puló láthatatlan katonáknak, a katonák tétovázva egyenként feltápászkodtak, és futottak előre. — Gyerünk — mondta Koza szakaszvezelő, szorosabbra húz­ta a nadrágszíját, és egyetlen ugrással a mezsgye túlsó olda­lán termett. Marek szinte vele együtt ugrott fel, hallotta a mellette rohanó katonák nehéz lihegését, a golyók csendes zümmögését, de leginkább és legerősebben saját szívének do­bogását hallotta: klopp, klopp, dobogott a szíve, ós mérte a végtelen időt, a véget nem érő pillanatokat, perceket. Már ott jártak a falu széle felé, látták a kerteket, két német hasalt egy géppuska mögött, orrukat csiklandozta az égő házak füst­je, hallották az égő istállókba zárt jószág bőgését. Ekkor tör­tént, mintha egész könnyed, gyönge ütés érte volna jobb vállát, Marek kissé oldalvást fordult, a puska kiesett kezé­ből, de futott még néhány lé­pést. Aztán megállt, észrevette, hogy nincs puska a kezében, körülnézett, s megpillantotta a fegyvert néhány lépéssel maga mögött. Csodálkozott: hogyan került oda. Visszament és fel akarta venni, de egyszerre érezte, hogy jobb keze tehetet­len; csak ekkor döbbent rá, hogy megsebesült, ettől a fel­ismeréstől egészen elgyöngült és leült a földre. A karjára né­zett: a zubbony ujja már vörös volt a vértől. Ilyen hát, jutott eszébe egy szerfölött ostoba szó, ilyen hát a vérrel meg­szentelt áldozat, a szent vérál­dozat. Egészséges kezével oda- kapott a vállához, amely fájni kezdett, de hirtelen visszakap­ta, mintha megégette volna magát, a keze csuoa vér volt. Elsápadt, nem bírta látni saját vérét, elájult. Az állomáson, a váróterem- bem tért magához. Vállát egy vöröskeresztes karszalagos, ba­rátságtalan képű katona kötöz­te be, s amikor elkészült vele, odaszólt egy másik katonának: El kell szállítani, a golyó benn maradt. Marek meg akarta kér­dezni: komoly a dolog? De egy hang sem jött ki a torkán. Fé­lig feküdt, félig ült a pádon, az ablaküvegen megcsillant a lenyugvó nap fénye. Fel tudsz állni, kérdezte a barátságtalan képű szanitée. Megpróbálom, mondta Marek, felállt és kény­telen volt a katonára támasz­kodni: forgott a feje. Azt hi­szem, menni fog, mondta Ma­rek. Lehunyta szemét és várt. míg elmúlik a szédülése. Aztán óvatosan elindult kifelé a váró­teremből. Az állomás mögött teherautó állt, vöröskeresztes katonák hordták ki a váróte­remből a sebesültekéit. Marek mellett éppen Holkót vitték, ar­ca sápadt volt, fogait összeha­rapta, tűzvörös haja nyirkos éö a szokottnál söiétebb volt. Amikor Marek már fönn ült a kocsin, Koza szakaszvezetöt pillantotta meg, az autó körül járkált, minden sebesültnek az arcába nézett, mintha keresne valakit. Szakaszvezető úr, kiál­tott rá Marek. Koza szakaszve- zeiő odament az autóhoz, ahá, mindjárt gondolhattam volna. Cigarettára gyújtott, kifújta a füstöt és azt mondta, jól el­vertük őket, csak a hátukat le­hetett látni, az is porzott. Ne­ked meg, mondta Mareknak, szerencséd van, hogy nem kap­tad egyenesen a fejedlje. A ma­gadfélét csak a vak nem puf- fantja le. Szidta Marekot, mint a bokrot, amiért nem fedezte magát, lehordta zöldfülűnek és címeres marhának. De ami­kor elindult az autó, odaha­jolt Marekhoz és azt mondta: Én csak úgy káromkodom, ez a szokásom. De elsőre nem is csináltad olyan rosszul, becsü­letemre, egyáltalán nem csinál­tad rosszul. Észre sem lehetett venni rajtad, hogy tanult em­ber vagy, hát minden jót. ERNEST ZMETÁK: FELKELŐK (szánra jz) Holtak és élők (Részlet)

Next

/
Thumbnails
Contents