Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)
1974-06-14 / 139. szám, péntek
Egy hézagpótló monográfia Kováts Miklós a Magyar színjátszás és drámairodalom Csehszlovákiában (1918—1938f című monográfiája Bevezetőjében •azt írja, hogy az elmúlt óvek- ten a két világháborii közti csehszlovák irodalomról több jelentős, összefoglaló jellegű munka született, a dráma azonban a kutatás mostohagyermeke maradt. Egyetérthetünk megállapításával, és mindenképpen értékeljük, hogy dicséretes felkészültséggel és alapos tárgyismerettel vállalkozott egy valóban eddig fel nem térképezett terület felkutatására. Búvármunkájának legnagyobb érdeme, hogy az irodalomtörténészei n.k re váró további elengedhetetlen munka elvégzéséhez, a két világháború közli irodalmunk felméréséhez igen hasznos, kitűnő anyagot szolgáltat. Könyve első részében Kováts Miklós a csehszlovákiai magyar színjátszás 1918—1938 közötti helyzetét világítja meg, és az Előzmények című alfejezetben az 1902-től 1914-ig a kassai színtársulat élén álló Komjáthy János pozsonyi szerepét is érinti, kiemelve, hogy Komjáthy próbálkozott az első munkás- előadásokkal, amelyeket a szerzők célkitűzéseit taglaló, népszerűsítő előadások vezettek be. Komjáthy Jánostól társulatának színésze, Faragó Ödön vette át a stafétabotot Kassán, a pozsonyi színtársulat ólén pedig 1911 októberétől Polgár Károly állt. Az igazgatókról — Földes Dezső és Iván Sándor sorakoznak a már említettekhez — Kováts Miklós elfogulatlan, helyes portrékat rajzol, és szerencsésnek tartom, hogy a közölt lények és bőséges adatok mögül előtűnik személyes arculatuk, megmutatkozik jelle műk is. Polgár Károly esetében indokoltan mutat rá kai- márszel lemére, s igaza van abban is, hogy a rokomszenvesebb Faragó Ödön se*m riadt vissza alantasabb eszközök használatáról, amikor arról .volt szó, hogy két külön magyar színi kerület maradjon fenn Szlovákiában vagy egy egységes ke riiUM jö.,ön létre — kisebb vidéki társulatok fennmaradásával. A szerző kérvényeket, beadványokat és cikkeket idéz, de egy fél évszázad távolál>ól nem tudja megválaszolni azt a kérdést, vajon kinek voll igaza, melyik álláspont állt köze leíib a szlovákiai magyarság kultúrájának érdekeihez. Sajnos, az anyagi érdek es a karrier nagyobb szerepet játszott, mint az itteni magyar kultúra Igazi ápolása, s ezt a tényt Ková Is helyesen ítéli meg. Tény el vei és adataival bármennyire is fel figyel tető a színigazgatók intrikáinak és torzsa I kod ása i nak l>eni u ta t á sa, bennünket elsősorban az érdekel, hogy tagadhatatlanul nehéz anyagi körülményeik és a viszonyoktól szinte rájuk 'kényszerűéit operettdömping közepette mennyit és mit tettek a korszerű drámák színrevitele, de főképpen a szlovákiai magyar drámairodalom érdekében. Monográfiája második, legfontosabb részében Kováts elsősorban a hazai magyar dráma k i lx>n t a kozásá nak f e l t ét el ei t elemzi, s itt Csanda Sándor, Szalatnai Rezső, Turczel Lajos cikkeire és főképpen Fábry Zoltánnak régebbi keletű, Hazánk, Európa, Kúria, kvarterku, kultúra és más köteteiben megjelent írásaira támaszkodik. A Košicén újságíróskodó Keller Imre „Az elvetélt szlovenszkót drámairodalom“ című cikkét és Barta Lajosnak folyóiratá- í>an az akkori Üj Szóban megjelenj figyelmeztető írását is helyes volt felkutatni és idézni. Szerencsére Kováts itt nem éri be a sűrű idézetekkel, hanem a maga véleményét is hozzájuk fűzi. Egy helyütt így azt írja, hogy a szlovákiai magyar színpad nem ösztönzője, hanem sokkal inkább kerékkötője volt a szlovákiai magyar dráma fejlődésének. „Drámaíróinkat arra kényszeritette, hogy a tár- sadulombirálatnak még a lát szálát is elkerülő, a közönség ízlést a legszemérmetlenebbül kiszolgáló színmügyártás mestereivel keljenek versenyre. Bús b'ekete Lászlót azonban nem lehetett ezen a területen túlszárnyalni, színpadi érzéküket, tapasztalataikat a szlovákiai magyar szerzők meg sem közelítették." Ez részben, különösen a színpadi érzék és tapasztalat dolgában igaz, de itt nem ártott volna mélyebbre ásni, a drámaírók viszonylag népes táte- rából kiemelkedő hat szerző tehetségeinek korlátaira kritikusabban rávilágítani, főleg arra, hogy nem tisztára az igazgatók részéről megnyilvánuló kényszer volt a ludas abban, hogy ellentétben a költészettel és a prózával a színre hozott drámáknak nem volt sajátos szlovákiai jellege, legtöbbjüket bárhol másutt megírhatták volna. Míg Győry Dezső, Forbáth lm re, Földes Sándor, Szenes Erzsi költészete, Darkó István, Tamás Mihály, Sellyéi József, Szabó Béla, s az itt induló Palotai Boris, Szombathy Viktor és e recenzió írójának prózái kellően megvilágították a ki sebbségi sorsot, a/, első világ háború utáni magyar életünket, a színre hozott drámák java ezt a sorsot nem tükrözte. Bihari Mihály darabjai érintették ugyan a kor aktuális kérdéseit, de a jó publicista erényei színpadi műveiben a fonákjára fordulnak: merő di lettantizmusba fullad bennük minden probléma. Lányi Menyhért két rövid színműnek sikerét (A herceg szerelmes. Firenzei haláltáncj részben annak köszönhette, hogy az emigráns Beregi Oszkár, a Nemzeti Színház egykori hősszerelmese, Ádám, Ránk bán és Rómeó alakítója játszotta a főszerepeket, részben pedig annak is — lg nolus megállapítása szerint —, hogy „figurái nemcsak monda nioalók, de emberek, és ami nem mellékes: szerepek is.“ A költő teuyi többi darabja nem állja meg az idő próbáját, u Magaslati levegő cselekménye ugyan Szlovákiában játszódik le, s írója általános problémákat érint benne — Kováts Mik lós dicséri a darab cselekményét, tapasztalt drámaíróra valló drámai szerkezetét —, ám a közölt részlet korántsem győz meg arról, hogy „kimunkált, atmoszférát teremtő“ nyelve volna. A fiatalon elhunyt Merényi Gyula két drámát írt, Az egyikről, a Csók tál unok ró l Fáb ry még 1925 beu írta, bogy „az egész háborús ifjúság drámája. Az embermorál bátor tette.“ Már ez a megállapítás arra kötelezi kutatóinkat, hogy a dráma kéziratát megkeressék és megállapítsák, vajon mondandója fél évszázad múltán megőrizte-e értékeit. Sándor Imrének Szedjetek szét csillagok című darabját Budapesten Bárdos Artúr vitte színre a Belvárosi Színházban. Bemutatója idején Nagy Lajos igen elismerő cikket írt a Nyugatija, Fábry Zoltán szintén melegen emlékezett meg róla. A monográfia szerzője ve!ük ellentétben egy „dramaturgiai szempontból korántsem hibáktól mentes kísérletről“ beszél. Mindenesetre esztétáink feladata volna Merényi kísérletét mai szemmel értékelni és megállapítani, vajon valóban kellően reprezentál ja-o drámairodalmunkat. A Különös ember című darabjáról közölt részlet nem hat meggyőzően. Sebesi Ernő Félemberek című drámájáról Fábry Zoltán tollából olvashatunk' elemzést, ítélete szigorú, de teljes mértékben igazságos, állapítja meg Kováts. Sebesi drámái körül ma egyedül a Haláljáték érdemel figyelmet; a húszas évek végén Hevesi Sándor a Nemzeti Színházban szándékozta bemutatni, de erre a bemutatóra ismeretlen okokból nem került sor. Végül Sziklay Ferenc drámáit elemzi kimerítőbben a szerző. Sziklay jó ízlésű irodalmi szervező volt, de kezét és szellemét is kötötték felettesei és alkotásában gátolta konzervativizmusa. Két előadott darabját — Catullus, Bűn küsthg lányok — a košicei kritika a helyi szerzőnek kijáró obi igát dicsérettel fogadta, és Kováts ezeket az értékeléseket helyesen megkérdő jelzi. Sajnálatos, hogy Sziklay sem talált szlovákiai témát. Amit a monográfia írója a kisebb jelentőségű szerzőkről állít — elfogadható. Itt talán nem ártolt volna kritikusabban rámutatni arra, hogy az igazgatók elsősorban újságírók darabjait részesítették előnyben és érdek híján nem tartották szükségesnek, hogy akkori elteli prózaíróinkat darabírásra serkentsék. Kováts említést tesz Darkó István Só és ke nyór című színjátékéról, és idézi Görnöri János elismerő kritikájának néhány sorát. Nézete szerint Gömöri túlértékelte a darabot, s ebben szerintem nincs igaza. Annak idején részt vettem košicei bemutató lén — műkedvelők játszották — s engem akkor erősen megfogott a játéknak Mikes Kelemenre emlékeztető ízes nyelvezete, u Rákóczi kort jól érzékeltető történelmi levegője. Megkülönböztetett figyelmet érdemel mindaz, amit Kováts a csehszlovákiai magyar színi- kritikáról ír. Mácza Jánosnak a Kassai Munkásban megjelent, a színház ügyeivel foglalkozó cikkeit erősen kiemeli, s igaza van abban is, hogy Mácza Jánosnak, valamint Fried Jenőnek és Kassai Gézának a szer kesztőség munkájából való ki válásai után a lap kritikái elszürkültek. A monográfia utolsó fejezete — Népeink kulturális közeledé sének szolgálatában — adataival jól egészíti ki a körképet. S itt megkülönböztetett figyelmen érdemel, amit a cseh dráma európai hírű képviselői, Gapek, tenger és firámek drámáinak itteni bemutatóiról Kováts Miklós feljegyez. (Madách Könyvkiadó, 1974) EGRI VIKTOR A Szovjetunió képzőművészetével a Bratisiavában rendezett tárlatok alkalmával módunkban van fokozatosan megismerkedni. Hol sok évszázad ősi hagyományokra visszapillantó seregszemléjével, hol a különböző szövetségi köztársaságok alkotásaival találkozhattunk. A Dosztojevszklj-sori pavilonban a jelen kiállítás öt. küzép-nem- zedékteli, kikristályosodott szemléletű festő erőteljes meggyőző művelt vonultatja fel. Ennek a generációnak pályakezdése a 60-as évekre esett. A szovjet képzőművészet új korszakára, amelyben a folyamatosság és változás dialektikája jellemzi a művészi termést. A szocialista realizmus első nagy korszakát formáló elvek és törekvések változatlanok maradtak. A körülmények azóta törvényszerűleg módosultak az óriási műszaki és tudományos fejlődés következtében. Az új élet megjelenítése így árnyaltabb kifejező-eszközüket igényel, melyeknek új festő- ismerőseink, — az űrutazások kortársai — birtokában vannak. Ké|>ességeiket, egyéni meglátásaikat a közösség eleven áram körete tekapcsolódó művészetük jelzi. Az 1960—1972 között alkotott 30 vászonból álló kiállítási anyagon lestői és emberi energia teremtette feszültség érzik. Tartalmi tényezőkre figyelő, tiszta érzésekből, mély gondolatokból született elkötelezett művészetük nyitott az ember és világa dolgai iránt. J. Zverkuv a tájszépség képi megfogalmazója. Festményei mindig hangulat és mondanivaló hordozói. Az érzékenyen összesimuló hamvas kékesszürkék, a hűvös zöldek, a fehérek ezüstös párában tüntetik fel az Északi tavaszt, a Nyírfák lányosán karcsú törzsét, lengő hajat idéző könnyed lombját, a Zöld május üde rétjeit, derűs egét. V. Ivanov erős szín -és formaérzékkel ragad meg egy-egy természeti képet: Az Alkonyt, az Dka partján, Pereszlavl Za- les/kij erdős táját, melybe tisztán építi bele a kis házakat. A Burgonyaszedésben az ősi rög löté fáradhatatlanul hajló derekú, kérges kezű asszonyok évezredes munkamozdulatát, tudatos igyekezetét a sötétbarnák és fehérek szembesítése is hangsúlyozza. Az Ember született a folyvást újra kezdődő ■ A baráti országok irodalmi élete rovatában a Lityera- t urna ja Gazeta cikket közölt Ivan Skála érdemes művésznek, a csehszlovák Irodalmi Könyvkiadó igazgatójának a tollából. Az írás a cseh irodalom utóbbi években elért eredményeivel és perspektívájával foglalkozik. A szerző hangsúlyozza, hogy napjainkban — generációs problémákra való tekintet nélkül — számottevő szerzői gárda alakult ki. élet szépségének hirdetése. Megkapó a forma és a tartalom elválaszthatatlan egysége. A kis parasztszoba levegőjébeu a fiatal, egészséges testű anya duzzadó keblére tapadó gyermekét gondos szeretettel ölelt magához. Békés, boldog pillantással figyeli halk szusszaná- sait. Az apa, munkájából hazatért izmos férfi. Két könyökével támaszkodik az asztalra. Háttal ül a nézőnek, de tartásában is megnyilvánulnak indulatai. P. Ossznvszkij számára az építőmunka az a terület, melyen legteljesebben tudja kifejezni alkotóképességeit. Közvetlenül ismeri a munkás életét, a munka belső szerkezetét. Szocializmust építő egyetemes érvényű hősi figurái energiától feszülnek ábrázolásain. A kocsi- vezető, a sárgásbőrű, mongo- losan ferde szemű Csuvargiti kitartóan figyeli az utat. A Betonkeverő fehér kend ős, tiszta arcú asszonyának minden gondolata munkájára összpontosul, valamint a higgadt kotrógép és darukezelőké is. A 72-es év jelzésű archaikus nyugalmú, sötét színekben tartott méltóságteljesen pihenő Pszkovi kovácsok inértanias felépítésű környezetében a tűz, a vas, a fér- tierő és a munka hatalmát eleveníti meg. A józan szerkezetű Olvadás visszafogott színeiben líra elegyedik, s jelzi, hogy Osszovszkij a természet jelenségeivel szemben sem közömbös. G. Korzsev alkotói magatartásáról tiszta emberségéről vallanak erőteljes szerkesztett- ségíi kompozíciói, melyeken lendülettel testi meg a kép- elemeket. Társadalmi kérdésekre keresi a választ. Nem méretük, de jelentőségük, általános érvényük lévén monumentális vásznain tépi föl a Régi sebeket s mutat rá a Háború nyomaira, egy félszemére megvakított katona szinte plasztikusan formált arcmásán. Nemes pátosz forrósítja át a Zászló átadását. Az utca kövezetére hanyatló halódó munkás kezéből kihulló vörös lobogót veszi át egy megilletődölt arcú, de az eszmét diadalra segítő harcot a végsőkig folytatni akaró társa. D. Zsilinszkij a valóság aprólékos megfigyelője. Megértéssel ábrázolja az embert, a családokat, különböző körülmények között. Kissé merev alakjait eleven színekbe öltözteti, melyek derűlátásra utalnak. (Az öreg almafa alatt. Az új otthonban). A moszkvai festőknek a nagy olasz városokban, majd utána a tavaszi hónapokban Prágában, s most nálunk bemutatott képei a szocializmus építését vállaló közösségnek lelkiségét híven fejezik ki. „A valóságot nem utánozzák, hanem értelmezik.“ Egyszerű formában keresik a szépséget és mozgósítják a nézőt. BÄRKÁNY jenönP. TALÁLKOZÁS ÖT MOSZKVAI FESTŐVEL A Művészet Házának kiállítása G. KofzsevjfA, zászló átadása
