Új Szó, 1974. június (27. évfolyam, 128-152. szám)

1974-06-14 / 139. szám, péntek

Szeretetre vágynak Június van, egyre gyakorib­bak a verőfényes meleg napok, késő estig gyermeklárma vissz­hangzik az. utcákon, játszótere­ken. A vidám gyermekarcok láttán, nekem egy mosolygó, de szomorú szemű gyermekcsa­pat jut eszembe. Mosolyognak, hisz a gyerekek ezt teszik, ha valaki rájuk nevet. De a sze­mük szomorú, mert hiányzik az életükből valami: a pótolhatat­lan szülői szeretet, a gyengéd anyui simogatás, a szigorú, de biztonságot adó apai szó. A štúrovói (párkányi) gyer­mekotthon lakói ezek a gyere­kek. Harminchaton alkotnak egy nagy családot, s az otthon huszonkét alkalmazottja — 11 nevelő, szakácsnők, takarító­nők, irodai munkaerők —■ közö­sen igyekszik pótolni a pótolha­tatlant, a szülői szeretetet. Ne­kik, az idegeneknek ez termé­szetes. Szüleik, akik az életet adták nekik, megfeledkeznek kötelességeikről. A gyermekne­veléssel járó örömöket és gon­dokat más élvezetekkel cserélik fel. Délelőtt érkeztünk a gyer­mekotthonba. Mély csend foga­dott. Üres az udvar, üres az épület. A gyerekek iskolában szünk a gyerekek érdeklődését felkelteni ezek iránt a szak­mák iránt. Van kertészeti és kézimunkakörünk, barkácsolhat­nak. Dolgozgatnak a zöldséges kertben, gondozzák a virágo­kat. Segédkeznek a konyhában, az udvar rendbetartásánál, szombat-vasárnap maguk taka­rítanak, a nagyobbak bevásárol­ni járnak. így egyrészt rend­szeres munkára neveljük a gye­rekeket, másrészt pedig mindez hozzájárul a családias légkör kialakításához. Ez pedig na­gyon fontos. Ezeknek a gyere­keknek különösen sok türelem­re, megértésre van szükségük. Szellemileg fogyatékosak, min­den külső hatásra érzékenyeb­ben reagálnak. A szülök nem gyakori láto­gatók Párkányban. Csak 3—4 gyereket látogatnak rendszere­sen hozzátartozóik. Mégis sok­szor nyílik ki idegenek előtt a gyermekotthon kapuja. Ezek az „idegenek44 azonban a gyerekek jó ismerősei: pionírok, gimna­zisták, a közeli, sőt nemegyszer távoli községek nőszövetségi szervezeteinek tagjai, legtöbb­ször pedig a papírgyár asszo­nyai. Soha nem jönnek üres kézzel. Kisebb nagyot), mindig Ízlik az ebéd a három Molnár testvérnek. voltak. Nagy Eleonóra főneve- lö, az otthon igazgatóhelyettese vállalta az „Idegenvezető'4 sze­repét, ö mutatta be az otthont. A gyerekek szobái a kastély­szerű épület emeletén találha­tók. Egyszerű berendezés: ágyak, új asztalok, székek. Csil­logó rend várja a lakókat. A szobák és n folyosó falait kézi­munkák díszítik. A gyerekek alkotásai. A földszinten egy szépen berendezett, televízióké­szülékkel, könyvekkel, játé­kukkal felszerelt klubhelyiség, az ebédlő és a konyha kapott helyet. Az udvaron, a bejárat előtt a gondozott virágágyak, a frissen ültetett palánták szór? gos kezek munkájáról árulkod­nak. Ezt is a gyerekek csinál­ták. Az udvar hátsó részében zöldséges kert, ahol szintén a gyerekek dolgozgatnak; hinták­kal felszerelt, pázsitos játszó­tér, s a délutáni tanulásra szol­gáló tantermek találhatók. 1960 óta, mióta a gyermek­otthont Párkányba helyezték el, körülbelül 300 gyerek talált itt otthonra. A „családi albumban'4 fényképek, szalagavatói üdvöz­letek sorakoznak. A gyerekek nem feledkeznek meg egykori otthonukról. — Többen közülük látogatóba is visszajárnak — mondja az album fölé hajolva az igazgató- helyettes. — Most pedig van két olyan gyerekünk, akik már Bratislavában tanulnak szak­munkásképzőben, de amíg az iskolát befejezik, minden hét végén ide járnak haza. Ök a legidősebbek. A többiek a helyi kisegítő alapiskolában tanul­nak. Később kisegítő szakisko­lába kerülnek, ahol a lányok a varrónői és a kertész-, a fiúk az asztalos-, festő-, lakatos-, szerelői és kertészszakmákul sa­játíthatják el. Már most igyek igen becses ajándékokkal sze­reznek örömet a gyerekeknek. A nőszövetség szervezeteitől kapott toliból már készül a „ke­lengye44 — egy-egy paplan és párna — Kováč furajnak és Fe­renci Violának, a két szakmun­kás-tanulónak, akik nemsokára elhagyják az otthont, kilépnek az életbe. A nőszövetség papírgyári alapszervezete védnökséget vál­lalt a gyermekotthon felett. A nők nemcsak rendszeresen lá­togatják a gyerekeket, hanem minden rendezvényre, melyet az üzem dolgozói gyerekeinek szá­mára rendez, kis védenceiket is meghívják. Legutóbb például Kovácsiban rendeztek közös gyermeknapot saját és az ott­hon gyermekei számára. A gye­rekek hálásak a gondoskodá­sért. A nők napjára például mű­sorral kedveskedtek putronáló- iknak. Könnyeket csaltak nem­csak a nők, hanem sok férfi szemébe is. A gyerekek a nyári szünidőt is az otthonban töltik. Kirán­dulnak, játszanak, s idén csere­táborozáson is- részt vesznek. Három hetet a trenčíni gyer­mekotthon kis lakói tölienek Párkányban, hármat pedig a párkányiak Trenčínben. Beszélgetés közben észre sem vettük, s már dél lett. A gye­rekek egymás után szállingóz­tak haza az iskolából. Közben az ebéd is elkészült, méghozzá a gyerekek kedvenc étele: krumplileves és palacsinta. Far­kasétvággyal tüntették el a fa­latokat a tányérokról. Arról, hogy az ebéd mindig bőséges és jó legyen, s hogy ezekből a kis emberpalántákból is érté­kes, dolgos állumpuigárok vál­janak, szocialista társadalmunk megfelelően gondoskodik. F. in. m. Az udvar virágoskertjét a gyermekek gondozzák. {Tóthpál Gyula felvételei) — Jó helyen járok, kérem? Ez a Tőzsér utca? — A Tőzsér utca — mondta az asszony, aki szembejött ve­lem, és súlyos szatyrot cipelt. Bal kezébe vette a kíméletlen terhet és jobbjával végigmuta- tcrtt a, szűk utcaközön. Egymáshoz lapuló földszintes házak két sora vonult el mel­lettünk. Itt-ott egy kerítést lát­tam, vagy deszkapalán kot. Csak a macskakövekkel kirakott út­test jelezte, hogy még mindig a városban vagyok. Az asszony, aki bevásárolni volt, s aligha­nem ráérősen járta az utcákat, kesern yésen el mosol y odot t: — Látja, ez is Losonc. Arcát erősen megjelölte már a kor. Keze fáradtan lebnnyat-. lőtt, s elvágva kozó szomorú pil­lantást vetett a távoli városne­gyed vadonatúj toronyházal fe­lé. Aztán mintha hirtelen szé­gyenérzet fogta volna el gvön- gesége miatt, az idegen embert segíteni szándékozó jóindulat­tal megkérdezte: — Kit tetszik keresni? — Fodor Józsefet — mond­tam. — Fodor Józsefet. — A mozdonyfütőt? Zavarba jöttem. Sejtelmem se volt arról, hogy akit keresek, mozdonyfütő-e, csak annyit tud­tam róla, hogy az I. csébszlo-. vák hadsereg katonája volt. Az Antifasiszta Harcosok Szövet­ségének járási bizottságán, egy hivatali helyiségben, ismerked­tem meg a nevével. Szép ma­gyar név. A nemzetisége is ma­gyar. Ezek a lények keltették fel kíváncsiságomat, s most hogy tudomást szereztem fog- kozásáról, elfogott az aggoda­lom, hátha szolgálatban van ép­pen, de az asszony megnyugta­tott: — Otthon találja. Máir há­rom éve, hogy kibetegedett sze­gény. Aztán rámutatott egy házra: — Ott lakik. Földszintes kicsi ház volt. Udvarát szürkére korosodott fakapu zárta el az utcától. A nap valahol a hátsó fal mögött meghúzódó kiskertre sütött, s így árnyék és homá'ly borította az utcára néző ablakot, mint a nagyon idős ember szemét. — Tesz-vesz a ház körül. Biz­tosan otthon találja — mondta az asszony, mielőtt benyitottam volna a kaput. Megjelenése nem emlékezte­tett sem a volt katonára, sem a mozdon yfütőre. Bakancsban, nadrágban, ing­ujjban, került elő a kitavaszo­dott kiskertből, s kezére ráta­padt a porhanyós jószágé föld. Egy pillanatra mintha a ven­dégszerelő konyha homályába is magával hozta volna a má­jusi napfényt. Olt játszadozott az ajka körül, meg a szemében, mint egy derűs emlék — addig, míg hellyel kínál, míg maga is leült. A fájdalmat okozó mozdulat­ra kihunyt az a fény, előbb az arcán, aztán a szemében. Csak rövidre vágott haja közt villant meg olykor, deresen, ezüstösen, de már nem májusi napfény volt, iukáib őszi fény. A megfáradt, beteg ember mo­solya. Ült már, de a szék lába még egyszer megcsikordult a kony­ha kövezetén, mint csípőjében és a gyerjnce táján nyilalló fáj­dalom. A tenyere odatapadt a testéhez, ahol a fájás belefúrt csontjába és Ízületeibe, majd bo­csánatkérő kifejezés ült ki ar­cára: — A reuma — mondta. — Értem. Mozdonyfűlő volt. Mintha gőz csapott volna fe­lém az egymást váltó éjszakák­ból. Sistergő fehér gőz és láng; viharzó tél. Aztán semmi. Fe­hér hómezőkön át néma sín­párok vonultak a véget nem érő csöndességbe. Valahol messze, aztán túlságosan közel, az asz­tal túlsó végén ismét kirajzo­lódott előttem Fodor József ar­ca. — Mozdonyfűtő — mondta. — Losonc, Fülek, Rimaszombat között járattuk a vonatokat. Né­ha Pelsőcig. Miért lesz mozdony fű lő az ember? Vagy miért jön a világra az ember? Hiszen nem is akarta. Igaz, miután megszületett, már nagyon kívánja az életet, bár árvaságot és küszködést jelen­tenek napjai. Épp attól szeretne szabadulni. Azért küszködik, hogy vigye valamire. S végül ez marad: a küszködés. Anyja má­sodszor is férjhez ment, egy mucsini cselédemberhez, a raa- jorsáigra, mert korán megözve­gyült Apja, fl koriúti kőfaragó­A mozdonyfűtő mester, tizenötben elesett a fronton. — Háromhetes lehettem ak­kor — mondta, és mellére csuklóit a feje. Háromhetes. Nem látta, so­sem ismerte édesapját. A mos­tohaapja lett édesapja, mosto- hatestvérei az édestestvérei. És tizennégy éves korában répát egyelt és gyomokat gyomlált. A majorság végtelenbefutó répa­sorai közt bukdácsolt a mosto­ha földön; és az a föld nem tudta, hogy édesfia botladozik a barázdák között. — Egy nap elszegődtem a füleki gyárba — mondta —, a zománc ózó ba n, a vasalóknál, de a kemencék mellett is dol­goztam. Dolgozott. És aztán Jött a sztrájk. A sztrájk. — Füleken se maradhattam. Hetekkel később felvetlek az a pá tf a 1 al posztógyárba. Megszületik az ember, s alig­hogy elválasztják anyja testé­től, öntudatlanul belesír a vi­lágba, mert árvaságra született. Növekedik, bogy a maga gond­ján tengődjék és viselje e vi­lág terheit. Beleszületik a bé­két! en világba és békességre vágyik. Mégis sor alá állítják és belehajszolják minden hábo­rúságba, hogy ne legyen bé­kessége. Elragadják apját, meg­fosztják gondviselőitől, már cse­csemő korában, végül őt magát is úttakm utakra hajszolják, hogy mások békességét is meg­rabolja. Megviselt parasztfiak- kal teherkocsikba zsúfolják és ismeretlen országba hurcolják. Vadvizekkel, tavaszi füvekkel áradó tájon át menetel. Ország­utakon és poros dülőutakon a forró nyári nap alatt, vonuló őszi felhők alatt. Kénytelen há­borúskodni, holott nem akarta a háborút. Negyvenkettő májusától szep­temberig elértek a Don kanya­rulatához, Szagony város köze­lébe. — Szagony. Szagony. — Így mondta. Nem ismerte ezt a várost, sem lakóit, ahogy apját sem ismer­te. Akkoriban egyre többet gon­dolt apjára. Valahol ebben a földben nyugszik, ha ugyan nyugodhat. A halott ember nem nyugszik, nem is békétlen már, csak porladozik, míg minden csontja, még emléke is elenyé­szik. — Akkor szeptember havá­ban erős támadásba vetettek be bennünket. Nem mentünk ugyan semmire, mert akna ak­im után robbant köröttünk. Egész éjjel eltartóit ez a záró- tűz és hajnaltájt a kivezényelt csapatok visszahúzódtak. Én egy aknatölcsérben lapultam meg, s már nem mentem se előre, se bátra. Virradatkor végre elő- bátorodtam az akna tölcsérből, a fegyveremet otthagytam a leg­alján; megvártam, míg jött egy szóvjel őrjárat. így került fogságba. Csaknem másfél esztendő telt el, és folyton folyvást hazagon­dolt. Olykor eszébe jutott a ré­pasorok közt bukdácsoló kis­gyerek, és az a mostoha föld, a zománcgyár és a lobogó ke­menceláng. Békés posztógyárí foglalatossága is eszébe jutott, és újra, meg újra a gyermek­kor: a végtelenbe futó répaso­rok; az a mostoha föld, mégis éde^, anyai föld. Elmúlt egy tél, és még egy tél, s negyvennégy tavaszán meeboivdult a szibériai fogoly­tábor. Eleinte azt hitte a szo­kásos sorakozó. A hadifogoly nem katona már, de még min­dig katonás fegyelemben él, mert másképe nem is élhet. Be­állt ő is a sorba, s csak akkor látia. hogy nem a mindennanolr szokásos eseményéről van szó. Egy leánv állt szemközt velük, szovjet katonai eeyenruhábnn, s magyarul beszélt hozzájuk. Édes inaevar nyelvén arról, hogy elérkezett a szabadság és szabadulás ideje, de a cselek­vés ideie is. Aznap, azon a tavaszi napon jelentkezett az T csehszlovák hadseregbe, ü - aki nem akart katona lenni, most újra katona lett. Nem akarta a háborút, most mégis háborút akart. — Negyvennégy májusában estünk át az orvosi vizsgálaton, s aztán Moszkváig robogott ve­tünk a vonat, majd Knmenvec és Podolszk irányába. Ott sze­reltek fel bennünket. Csemovi- cén rövid átképzést kaptunk. Az utászokhoz kerültem, egy aknaszedő csapathoz. — Október hatodikai! keltünk át a határon. Sáros, esős, sze­les őszidő volt és nap-nap után súlyos ütközetekre került sor. Emlékszem, Stropkovnál a la­kosság az erdőkbe menekült; az elhagyott házakban még a pad­lók is alá voltak aknázva. Zan- dranovnál egy egész erdő. He­ten, nyolcán voltunk egy cso­portban. és mindig elöl, két ve­szedelem között. Talpunk alatt a tányéraknák és ugróaknák, vagy fadobozba rejtett ekrazit. Arra aknakeresővel rá se lehet találni. A vízmosásokból és az erdőkből a németek lőttek ránk. Mikulásnál nyolcvan em­berünkből alig hét maradt élet­ben. Negyvenöt május 8-án érték el Prostéjovot, aztán Prágát, Augusztus 22-én szerelt Je. Hogyan, miért lesz mozdony­fűtő az ember? Egy életen át küszködik, hogy vigye valamire. Végtelenbe fu­tó répasorok közt botladozott egy kisgyerek, elindult és el­jutott egy — Tőzsér utcai ház­ba. — Ütvenhét óta voltam moz­donyfűtő, — mondta Fodor Jó­zsef. — ötvenhét óta. Ott ültem szemközt vele a konyha homályában. Nézte a te­nyerét, görcsös ujjait. Aknasze­dő volt és kezére rátapadt az elázott, véres föld nyoma, Stropkovnál, Zandrovnál, Miku- lášnál. Prostéjov éts Prága alatt. Eszébe jutott a mucsini répa- föld és aztán a kiskert, ott — a ház mögött. Az ablakon át arcára hullott a májusi fény. Mintha mosolygott volna. Akkor a szatyorral cipekedő megfáradt asszonyra gondol­tam. Mintha még most is ott áLlt volna az utcán. Mintha én is ott álltam volna vele szem­közt az utcán. A hangját is hal­lottam: — Látja, ez is Losonc. BABÍ TIBOR JD Q> 4-> '<D > <D a KP "O o > 2

Next

/
Thumbnails
Contents