Új Szó, 1974. május (27. évfolyam, 102-127. szám)

1974-05-12 / 19. szám, Vasárnapi Új Szó

egvolť az autó, ez volt a fontos. Hogy valamit szállíthassanak, négy kerékre van szükségtik, a többi mellékes. A mozgalom adta nekik a kék Fordot, amelyik egy hibás gyertyával is üzáz méteren bellii elérte a nyolcvanat.

Antonio a garázsban hagyta, és a ház felé indult.- Jó?

— Megy.

— De jó?

— Mit akarsz? Megy. Sót szalad.

— Segíts megrakni.

— Itt, az utcán?

— A ház nem ég.

— Nincs besúgó?

— Majdnem biztos, hogy nincs. Bementek a házba. Az előszoba fires

volt. Az első szobában tábori ágy állott, a földön revolver. A másodikban nylonnal letakarva pihent a sokszorosító. Mellette négy csomag.

— Végy magadhoz kettőt, a másik keltőt én viszem — mondta Yoyi.

— Tedd az első ülésre!

— Jobb a csomagtartóba.

— Legelőször ott keresik.

— Az ülésen kevésbé feltűnő. Távozóban Yoyi a korlátra tette a két

csomagot, és kétszer ráfordította a kulcsot. Lementek a Fordhoz, és Antonio kifarolt a garázsból. Az Ensanchéról a

III. Carlosra tértek. A Quinta de los Molinosnál keresztezték.

— Jó hely ez — mondta Yoyi.

— *Nagyon leégett. A hadsereg ...

— Nem a hadsereg volt.

— De jó hely.

— Aha, nagyon jó.

— Még lőgyakorlatot is tartottak itt.

— Nagyon jó, milyen kár.

— Van ennél jobb is.

— Nem éppen olyanok, nem olyan tágasak.

— Mostanában erősen őrzik.

— Közel van az egyetemhez.

Amíg a jelzőlámpa tilost mutatott, Antonio rágyújtott egy szivarra. Megtapogatta a csomagokat.

— Jó ez a szám?

— Tele van hírekkel.

— A Sierráról is?

•— Mindenről.

— Biztos jó.

Kigyúlt a zöld, továbbhaladtak. Antonio óvatosan hajtott, nehogy túllépje az ötvenet. A motor egyenletesen zümmögött. A Principe vár alatt mentek éppen. A domb tetején csipkés falak és őrök.

— Tico is itt van — mondta Antonio.

— Ha csak ő lenne.

— Tico az utolsó.

— Utolsó nincs. Mi is oda kerülhetünk bármikor.

— Szerencséje volt, hogy életben maradt.

— Antonio, tudod, hogy kapták le?

— Nem. Mondd ell

— A huszonnyolcassal ment a 23. utcán. A Paseo sarkán egy pasas köszönt neki a járdáról. Aztán fölszállt ő is a buszra, és együtt mentek tovább. Tico azt hitte, hogy az apjának valami barátja. A G. utcában Tico leszállt, a pasas szintén. Tico odalépett hozzá és elköszönt. A pasas megkérdezte: Hogy van édesanyád, Tico? ü azt felelte nagyon jól, s hogy mondjon valamit, megkérdezte, hogy van az illető felesége. Most hova mész? — kérdezte a pasas. Az unokabátyámhoz, a Chibás épületbe — felelte Tico. És valóban odament.

— Na és?

— Tíz perc múlva három nyomozóval beállított a buszbeli pasas, és Ticót az unokatestvérével együtt elvitték.

— Ha olyan hülye voltl

— Bárkivel megtörténhet az ilyesmi.

— Bárkivel, aki ilyen mamlasz.

— Bármelyik pillanatban.

— Nem, ha az ember óvatos, és nem nagyon mutogatja magát, ha a saját árnyékától is óvakodik.

— Az nem élet, ha az ember nem nagyon mutogatja magát. Mit szólsz, merre menjünk, a Principén vagy erre? — kérdezte Yoyi, és Colón. temető monumentális főbejárata felé mutatott.

Végigereszkedtek az egész Zapatán, és a Colón felé igyekeztek, hogy beforduljanak a 12. utcára. Abban a pillanatban éles kerékcsikorgással rendőrkocsi fékezett mellettük.

— Megállj! — kiáltotta a főnök, amint géppisztollyal a kezében leszállt. A kocsi másik oldalán is lekászálódott egy rendőr, s a főnök a kezébe nyomta a fegyvert, fedezte, amíg a kék Fordhoz lép.

Antonio érezte, hogy a gyomra görcsösen összehúzódik. Mintha föl akarna oldódni.

A főnök benézett az ablakon, és meglátta a csomagokat.

— Mi van ezekben?

— Gyógyszer — felelte Antonio.

— A lázadóknak, mi? — kérdezte a főnök mosolyogva.

— Ez nem játék főnök, laboratóriumban dolgozom I

— Kié a kocsi?

'ir LISANÜRO OTERO (1932) kubai író sajtótudósítóként évekig Párizsban tartózkodott. A forradalom győzelme után több tisztséget viselt. Jelenleg a Nemzett Művelődésügyi Tanács álelnöke és a Revolucion y Cultura című folyóirat főszerkesztője. LA SITUACION (A helyzet) című regénye elnyerte a Casu de las Américas 1963. évi díjál. Egyéb munkái: TARACÔ PARA UN JUEVES SANTO (Dohány nagy csütörtökre, elbeszélések, 1955), CUBA, ZONA.DE DESAROLLO AGRARÖ (Kuba, fejlődő mezőgazdasági vidék, riport, 19601, PASIÖN DE URBINO (Urbino szenvedélye, kisregény 1966J, EN ClUDAN SEMEJANTE JHasonló városban, regény, 1970). A tervezett regénytrílógiájának a LA S1TUACION után megjelent második kötele. Műveit több nyelvre lefordít ott ták.

N

émán ültek egymás mellett. Mindketten a sarki cukrászda felé fordulva, mintha valakit várnának, s azon versengenének, melyikük veszi hamarabb észre a járókelők közt azt, akinek jönnie kell Az asszony úgy bámult az érkező és távozó emberekre, mintha valamennyit ismerné. Mintha velük tartana. Mintha tudná, hova sietnek, akik rohannak, s miért érnek rá, akik ábrándozva ballagnak. Mintha velük fecsegne, együtt kacagna velük. Mintha mindenkivel egy lenne, s az utca áradata eigy lenne vele. Talán még sohasem érezte ennyire, hogy egy nagy egész része, s voltaképpen akkor sincs egyedül, ha maga van. Ha kulcsra zárja lakása ajtaját. Ha senki se látja. És ha ő se lát senkit. Senkit az égadta világon. Ebben a percben valahogy nevetségesnek találta, hogy esténként az ajtó kulcsra zárásával elbarikádozza magát a világtól. Alig tudta visszafojtani a nevetését.

Mikor ls voltam utoljára odahaza? — tűnődött el a férfi. — Két éve. Nem, még nincs két éve. Vagy már több is. A pontos dátum sehogy sem jutott az eszébe. Csak az, hogy tavasz volt Tavaszi virágok illata keringett a levegőben Az asszony a hajában is a tavasz illatát érezte Gyermekkori rétek, erdők villantak fel emlékeze

tében. A Kis-Duna partján eltöltött tavaszok. Újból olyannak látta az életet, mint akkor. Örökre veled akarok maradni, mondta a feleségének, s lesütötte a szemét, mintegy fátylat borítva arra, ami az utóbbi időben köztük történt. Az asszony sírt, de ő tudta, hogy a boldogságtól sír. Nem kell semmit elfelejtenünk, mondta, nincs szükségünk a feledésre. így is boldogok leszünk. Ezután már mindig szép lesz az életünk. Tudom, hogy te is akarod, hogy szép legyen — mondta az asszony. És ő valóban akarta. Nagyon-nagyon akarta, hogy a csodálatosan szép tavasz sohase múljon el. Miért tettem ezt veled?! — suttogta szemrehányóan Inkább saját magának, mint a feleségének. Én nem kérdeztem semmit — tiltakozott az asszony a magyarázkodás eilen. S neki végtelenül jólesett, hogy ilyen nagylelkű hozzá. Hogy semmit sem kér tőle számon. Hogy nem kell magyarázgatnía azt, amit úgy sem lehet megmagyarázni. Amit saját maga se ért. Akkor sem értett semmit, amikor elhagyta a családját. Akkor nem is akart semmit megérteni, csak egyet akart: elmenni azzal a másikkal. Minél messzebbre menni vele...

Egy kislány állt meg a pad előtt, amelyen Ültek. Az asszony rámosolyodott, de a gyereket ez nem érdekelte. Talán észre sem vette. De a férfi igen. Mondani akart valamit. Valami olyat, ami a kislánynak és az asszonynak egyaránt szólt volna, de semmi sem jutott eszébe. Pedig érezte, hogy most meg kellene szólalnia, hogy már túl sokat hallgatott. Hogy a csend egyre jobban elválasztja őket egymástól. Mint egy vastag fal. Pedig milyen közel ülnek egymáshoz. Közel és mégis távol. Egy percig eljátszadozott a gondolattal.

A kislány hirtelen a szökőkúthoz szaladt. Galambot akart fogni magának, persze nem tudott. Gyerekkorában neki is voltak galambjai. Nem Is akármilyenek! Büszke volt rájuk. A környéken mindenki tudta, hogy azok az ő galambjai. A fiának gyakran emlegette őket Vett is volna neki egy-két párat, de hová? Amióta Somorján laktak, nem volt udvaruk, nem tudták hová felszerelni a galambházat. Városi lakásukban még csak egy kutyát sem tarthattak. Ha most Itt lenne a fia, azt mondaná neki, hogy látod, ezek mind a to galambjaid. A pozsonyi gyerekek a város összes galambját a magukénak mondhatják. Etethetik őket, gyönyörködhetnek bennük. A szelídebbeket meg is foghatják. Petivel minden nap együtt járna etetni a galambokat. Együtt sétálnának. Néznék a Dunát, az érkező hajókat. Alig győzne válaszolni Peti kérdéseire. Nagyon kíváncsi gyerek. Biztos mindent tudni akarna. Hogy milyen hosszú az új híd, s milyen magasan van a hídfőn levő vendéglő? Kié volt a pozsonyi vár? Talán nem is tudna minden kérdésére válaszolni. Egész biztos, hogy nem tudna. Akkor azt felelné, hogy ezt én se tudom. Mindent nem tudhat az ember. Sok mindent nem tudunk. Sok mindent nem értünk. Van, amit még nem értünk, s van, amit már nem értünk. De az jó, hogy kíváncsiak vagyunk. Hogy állandóan kérdezünk. Másoktól is és saját magunktól És az is jó, ha tőlünk kérdeznek. Peti biztosan megkérdezné, hogv ez miért jó Vajon mit kellene válaszolni rá? Csakugyan, hogyan magyarázná meg a fiának, miért jó, ha valaki kérdez tőlünk valamit. Zavarba jött. Mintha res- tellné. hogy nem tud válaszolni a kérdésre. Azért jó — próbálta kivágni magát —, mert nincs annál szörnyűbb, mintha senki se kérdez semmit az embertől. Ha nincs kinek elmondani gondolatainkat. Ha nincs kivel megosztanunk örömünket és gondunkat. Vajon megértené a fia ezt a választ? Vajon megértené valaki is a válaszát?

Ha nem tudna válaszolni Peti kérdésére, akkor ő kérdezne. Szüntelenül kérdezne. Megkérdezné,'hova jár iskolába. Milyen volt a bizonyítványa? Vannak-e még nyelvi nehézségei. Nehéz volt-e megtanulnia az angol nyelvet. Milyen nyelven álmodik: magyarul-e, vagy angolul?

Megkérdezné, öltözik-e olyan szépen, mint az iskolatársai? Azt is megkérdezné, eszébe jutnak-e még olykor a galambok, melyekről annyit kellett neki beszélnie. A postagalambok, melyek bárhová elviszik az üzenetet. Melyek a tengeren is átrepülnek. Igen, számtalan kérdéssel fordulna a fiához. Csupán egy valamiről nem kérdezne semmit. Egy valakiről. Peti talán szóvá is tenné Az anyuról semmit sem kérdezel? — csodálkozna. Mit kérdezzek? — válaszolná. Valóban. mit ls kérdezhetne? Mit?

Az asszony kinyitotta a táskáját, s valamit keresett benne. Majd napszemüveget vett elő. Feltette a szemüveget, mintha segítségével egyszeriben másnak akarná látni a világot. Már nem figyelte az érkező és távozó járókelőket.

Tekintete a semmibe révedt. Gondolatban mesz- sze Járt. Térben és Időben egyaránt messze.

Egy bálra gondolt. Egy falusi bálra. Élete első báljainak egyikére. A legszebbre.. .

Leülni sem volt ideje, állandóan táncba kérték. Az édesanyja, aki Juci és Kató anyjával ült az asztalnál, büszkén nézte a lányát. Igaz, amolyan rejtett büszkeséggel. De hát, tudja-e leplezni büszkeségét az édesanya, ha azt mondják neki, hogy az ő lánya a legszebb a bálban. És Laci ezt mondta. Nem ls egyszer. Talán százszor is. Csupa szépeket mondott. És bármit mondott, minden olyan kellemesen hangzott. Az is, ha nevetett. Vagy ha dalolt. Vagy ha csak dúdolta a dalt. Nagyon-nagyon beleszeretett Laciba. És tudta, hogy Laci ls belé. Alig várta, hogy leérettségizzen. A továbbtanulás eszébe se jutott. Később sem. Léván, a hivatalban jó helye volt. Csak éppé; városba. De az au Laci is naponta úti más irányból. Elég vasárnaponként is, összeházasodtak. A legboldogabb feleséi

Nem Igaz. Tf i

olykor, ha eszébe kezett nem gondolni már-már azt hitte, felkerült a fővárosb nyezete. A gondok, lakás. A lakás herei A kölcsön. A kezesei igen lárt. Kerülte t érezte, sajnálják a sajnál jón! — tört ki s faképnél hagyta i meg ls haragudtak i dott. akik utána szá hogy „meg tudunk * egy szánalomra *v- bolond? — haji-*’1 káin. Azokra is akarták rábeszél, getlenül élek — éi Mindenem megvan. 1 saját magának blzor ahogy van. A társas, rüli. Odahaza évek három éve volt a f-s temetésén. Újabban hogy mikor volt utó emlékszik. Ha könyv oldal elolvasása utj ideges. Semmihez síi záshoz sem. Pedig h< Már a lakása is idť szerint berendezett s úgy tűnik neki, , zsugorodna. Mintha falak, hogy elnyeljék nem járt vendég. A fokozatosan sikerült Ez nem ment könnyt tót, s ha csengettek, Ez bevált. Már senk se nyitna ajtót senkii

Eleinte sokat töpn tárgyilagosan látni e megítélni Laci kirohi zását. Igen, mindenek Ám csakhamar rádöt mi értelme az okok elmúlt, nincs többé, tűnik, mintha meg j csak egy könyvben < már mögötte van. Ai

Inkább magamról danék. Hadd ismerje

Fülöp íme: