Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1974-04-01 / 77. szám, hétfő

E

ste összegyűlt náluk a társaság rendesen. Múzsa János elővette a kártyát, Teréz az asztalra készítette az italt. Kissé nyomott volt a hangulat. Az ital Jóval éjfél előtt már elfogyott.

Múzsa János megkérdezte:

— Nincs több?

— Nincs — mondta Teréz.

Nem néztek egymásra. Szerelemről már légen nem volt szó közöttük. A negyedik gyerek óta rá sem néztek egymásra. S a negyedik gyerek is ötesztendős

volt már.

— Mennyi a hiány? — kérdezte a tanácstitkár.

— Kilencvenkétezer forint.

Néhányan füttyentettek.

Teréz vezette a falu nagyüzletét. Azelőtt ez az üzlet az övé volt. Éppen a tizedik évét töltötte be, amikor elhaltak a szülei. Természetesen ő örökölte a vagyont. Egyedüli gyerek volt. A gyámhatóság valakire rábízta az üzlet vezetését, amíg ő nagykorú lett. Múzsa János is egyedüli gyerek volt. Éppen összeillettek. Muzsáéknak huszonnégy hold földjük volt a folyó árterében. Amikor a fiú háromszori bukással elvégezte a gimnáziumot, a barátok betették őt a községházára írnoknak. Egy óv leteltével segédjegyzőnek nevezték ki. Ott ült aztán a községházán egészen a tanácsok megalakulásáig. Akkor más elfoglaltság után kellett néznie Múzsa Jánosnak. Barátai segítettek rajta megint, kinevezték a földművesszövetkezet könyvelőjévé. Később persze a könyvelői vizsgát le kellett tennie. Aztán éltek. Teréz annak az üzletnek lett a vezetője, amelyik valamikor az övé volt. És született időközben négy gyerek. A negyedik óta nem néztek rá egymásra.

A száztizenkétezer forint így ment el: italra és kártyára. Tartaniuk kellett a régi szintet. A barátokat leépíteni nem lehetett, üt esztendeje már, hogy nem ellenőrizték a boltot. Teréz időnként elkészítette a leltárt s bevitte a papírokat a központba aláíratni. Azt mondták rá odabent: — Jól van. Ö meg, ha jelezte a társaság, hogy este kártyázás lesz, egy üveg rumot meg egy üveg barackpálinkát beletett a boltban a táskájába s vitte haza.

Néha több üveggel vitt.

Mostanában kijött egy fiatalember a megyétől s piogállapította a hiányt, Teréz rettenetesen megijedt.

— Mit gondoltok — kérdezte Múzsa János a barátaitól —, mi lesz ebl>ől?

— Bírósági tárgyalás — mondta az orvos.

— Elítélik?

— Hűtlen kezelés — mondta az orvos —, számításom szerint minimum egy esztendő.

— Lehetetlen — mondta Teréz.

Ott állt az ajtóban Múzsa János apja és édesanyja.

— Mit fog szólni a falu? — mondta az öregasz- pzony — hogy tőlünk börtönbe menjen valaki? Nem létezik. Úristen, adjál tanácsot, mit tegyünk.

— Majd tanúskodunk — mondta a tanácstitkár. — he lehet abból az esztendőből faragni biztosan. A fejét le lehet majd annak faragni.

— Az egészet kell — mondta a vén Múzsa.

Az orvos gondolkodott:

— Talán ha teherben lenne Terézke.

Erre rábólintott az iskolaigazgató is. Ez a társaság Járt ide mindig. Annyi változás történt mindössze, hogy a régi jegyzőből tanácstitkár lett, Múzsa Jánosból meg könyvelő. A többiek változatlanul ugyanazok maradtak.

— Ilyen esetet már én is hallottam — mondta az Iskolaigazgató. — Ha teherben van a vádlott, a bíróság nem ítéli el. Ez a legbiztosabb menekvés.

Muzsa János és Teréz akkor egymásra nézett.

Másnap reggel a férfi anyja tojást sütött, sonkát szeletelt s odatett egy fél liter tejfelt is a fia elé. Múzsa János megevett mindent.

— Jólesett? — kérdezte az anyja.

— Nagyon jól.

Teréz is azt leste, hogyan eszik a férje. Karonfogva mentek el utána dolgozni. Amikor az üzlet előtt elváltak, Muzsa megcsókolta a felesége arcát. Mindjárt utána undor fogta el. Teréz bőre valamikor leánykorában hamvas rózsaszín volt. S azóta mintha megvörösödött volna. Vagy talán már akkor sem volt hamvas rózsaszín, csak Muzsa János látta ügy? Ebben a pillanatban már egyáltalán nem hitt abban, hogy hozzá tud nyúlni Terézhez.

Délben húslevest s rántott 'csirkét ettek. Este kolbászt, szalonnát, vajat és sajtot. Utána kevés vörös bort ittak. Tíz óráig sétáltak. Nem néztek egymásra, Hál’ istennek sötét volt, s ha egymásra néznek, akkor sem igen látják egymást. De ez tulajdonképpen mindegy volt.

Reggel az öregasszony megkérdezte Terézkétől:

— Na?

Teréz sóhajtott.

Esté a társaság megint összegyűlt náluk. Teréz megtudta már délben, s ahogy eddig is szokta, beletett a táskájába egy üveg rumot és egy üveg barackot. A kiszolgáló lányok természetesen nem vették észre.

Amikor a férfiak már kártyáztak, az ajtóban megszólalt az öregasszony:

GALAMBOS LAJOS:

Adventi köd

— Istenem, azt a szégyent nem lehet elviselni. Hogy bennünket a szájára vegyen a falu?

— Hát igen — mondta az orvos. — Egy út lenne csupán, ha Terézke viselős lenne. A mostani bíróságok ilyen szempontból rendkívül humánusak.

Az öregember az ajtóban állva szívta a pipáját és toporgott. Néha odament az asztalhoz és felhajtott egy kupicával.

— A mi családunkban ilyen még nem történt — mondta. — Én aztán megbecsült ember voltam. Vitézi telkem volt nekem, mindjárt megkaptam az első háború után. ,

Tudta ezt mindenki.

— Beadtam a földemet, illő lenne, ha segítenétek.

— Erkölcsileg Terézke mellett leszünk — mondta a társaság. — Ez csak természetes.

Az orvos csak azt hajtogatta:

— A terhesség mindent megoldana.

Aztán kártyáztak tovább, meg ittak. Múzsa elég jó szerencsével játszott. Mire elérkezett az éjfél már több mint kétszáz forint nyereség volt a zsebében.

— Fiatalok vagytok még — mondta az iskola- igazgató. — Hány éves vagy te, János?

— Negyvenkettő.

— Hát Terézke?

— Harminckilenc.

— No tessék — mondta az orvos. — A tárgyalásig van még három hónap. Éppen elegendő.

— Igen — bólintott Muzsa János.

Már régen nem aludtak egy ágyban. Most összevetette nekik az öregasszony. A négy gyereket átvitte magukhoz, elhelyezte őket a sezlonon, a di- kón, a heverőn, ahol tudta. Reggel pedig megkérdezte a menyétől:

— Hogy vagy, Terézke?

— Sehogy — mondta az asszony.

Még aznap szabadságot kért Muzsa jános és beutazott a városba. Felkereste ügyvédismerősét és tanácsot kért tőle. Sokáig beszélgettek, meghány- tak-vetettek mindent. Az ügyvéd elvállalta a védelmet, és azt kérdezte:

— A feleséged ott van még az üzletben?

— No igen — mondta Muzsla —, más nincs, aki helyettesíthetné. De természetesen felfüggesztve van ott.

— Megoldjuk — mondta az ügyvéd.

— Nem kell hozzá a gyerek?

— Kérlek — mondta az ügyvéd —, nem ártana.

Az öregasszony jó ételeket főzött változatlanul.

Teréz és Muzsa János pihent vacsora után, sétáltak egy keveset kettesben, aztán behúzódtak a hálószobába. Muzsa mindenféle képeket szedett elő, amelyeken meztelen nők és meztelen férfiak voltak.

— Honnan van?

— Van — mondta Muzsa.

Nem mondta el, hogy az ügyvéddel csavargoíí a városban, a mulatóban felszedett egy olcsó kis nőt és elment vele a lakására. A lány mutogatta meg neki ezeket a képeket, mert az az érzése volt ott Is, hogy Teréz vörös arcát látja. Aztán, amikor távozott a nőtől, Muzsa ellopta ezeket a képeket.

Hát most kettesben nézegették.

— Közelebb jössz? — kérdezte Teréz.

— Talán — mondta Muzsa János.

Az asszony úgy érezte, szétreped az agya.

— Mit csináljak veled, mondd meg. Az én istenei^ áldjon meg, nem érted, hogy muszáj?

— Hallgass — mondta a férfi.

— Nem hallgatok. Férfi vagy te? Mi vagy te, h? ennyit sem tudsz a feleségeden segíteni? Hát már akkor se lehet, ha muszáj?

— Majd csak lehet — reménykedett Muzsa Jár nos.

Amikor legközelebb megint kártyáztak, a tanácsr titkár már nem jött el. A vészfelhők gyorsan közeledtek. Ma ez így megy, el fog maradni mindenki.

Muzsa megkérdezte az orvostól:

r~ Kérlek, nincs erre valami por?

— Milyen jellegű?

— Hát, hiszen tudod, ugye? Kellene az a gyér rek, természetesen. S ami engem olyan állapotba hozna, hm?

— Megpróbálhatjuk -» mondta az orvos.

Teréz, mint a mannát, úgy várta a férjét. Nem

volt bennük semmi szégyenérzet. Semmi más, csak megmenekedni a botránytól és a falu szájától. Mert mit szólnának, ha börtönbe kerülne? Azt a szégyent hogyan lehetne elviselni?

Másnap Muzsa János dalos kedvvel járt-kelt. Eszegetett, készülődött, elment az üzletbe Teréz elé.. Ott várakozott, csipegetett a csokoládéból, leste, mikor következik el a záróra. Közben az egyik kiszolgáló lány bement a raktárba. Muzsa utána lér pett és ott szorongatni kezdte. Eldöntötték két zsár kot. A dulakodásra felfigyelt Teréz, s besietett a raktárba.

— Jánosom — mondta a férjének. — Édes JánOr som.

A lány kimenekült és bezárta az ajtót. Muzsq János szeme vérben égett, de még így is felmerült benne Teréz vörös arca.

— Jánosom — mondta az asszony.

— Megette a fene az egészet — mondta a férfi.

Nyomott hangulatban vacsoráztak.

Másnap hiányzott már a társaságbél az iskola* igazgató is. Más kártyajátékra kellett áttérniük, § be kellett venni a partiba az öregembert.

— Kérlek — mondta az orvosnak Muzsa János —?, te adhatnál egy papírt a terhességről, nem?

Az orvos rájuk nézett.

— Küldd el hozzám Terézkét — mondta.

A tárgyalás decemberben volt. Muzsa nem menj el a feleségével, otthon várta az eredményt. Az esti vonattól az orvos hamarabb ideért hozzájuk, mint Teréz, és elmondott Múzsának mindent. Tizenötezer forintot persze azonnal vissza kell fizetni, máskép* pen nem lehetett megúszni a dolgot.

— Csak összekaparjuk valahogy — mondta Muzsq János.

Az orvos elment, azt mondta, átöltözik, megmos* dik, s levernek majd egy jó kis partit.

Aztán megérkezett Teréz.

— Fáradt vagy? — kérdezte Muzsa.

— Á, semmi — mondta az asszony.

Nem néztek egymásra. Kibámultak az ablakon, Odakint a falu felett adventi köd terjengett.

— Most aztán fel kell készülni az ötödik gyerekre — mondta Teréz.

— Miféle ötödikre?

— Hát az ötödikre — mondta az ^sszony.

Muzsa János felesége hasára nézett.

Később megérkezett az orvos, és vele jött a tanácstitkár meg az iskolaigazgató. Teréz elment az üzletbe, kinyitotta, s a táskájába beletett egy Üveg rumot és egy üveg barackpálinkát. Mikor már el- indult onnan, meggondolta magát, s vitt még egy üveg szilvát is. A férfiak örömmel fogadták őt. Kinyitották az üvegeket, s töltöttek a poharakba.

Éjfél már elmúlt, s ők még mindig kártyáztak éa ittak. Odakint egészen sűrű volt már az adventi köd.

F

italif Kapitulou tudott legtöbbet a sors igazságtalanságáról az egész világon.

Aránylag fiatal kora ellenére erősen kopaszodott. Már ebben magában mey- sejdítette az igazságtalan nemezist.

— Így van ez, könyörgöm — szokta mondani kesernyés mosollyal. — Nem tudják megbecsülni az embereket mi- nálunk. Miattuk kopaszodott meg az általam képviselt kultúr egy ség. Ha én nyugodtan élhettem volna, vajon kopasz lennék, ha szabad kérdeznem? Mi az, hogy kopasz? Olyan dús hajam lenne, de olyan!

És ezeken a szavakon senki sem csodálkozott. Mindenki hozzászokott, hogy Vitalii örökké panaszkodott a környezetére.

Reggel, amikor tízórai, mély alvás után felébredt, azt mondta feleségének:

— Csodálatos, mennyire nem értenek nálunk ahhoz, hogy megbecsüljék az embert, egyszerűen nem tudnak értékelve viszonylani az emberhez. Nem tudnak, és nem akarnak!

— No jó, elég volt már — válaszolta a felesége.

— Te is olyan vagy, mint a többi. Nem engeded, hogy kibeszéljem magam, kifejlesszem a gondolataimat. Tegnap Oqorodnyikovék tizenegyóráig kornyikáltak a fülembe azzal a harmonikával, kiszedték az idegeimet. Persze, amíq él az ember, addig nem törődik vele senki. Majd ha meghalok, akkor fogják megérteni, milyen embert vesztettek el, milyen kultúregységet nem tudnak megbecsülnit...

— Ne beszélj ilyeneket, Vitalij — sóhajtozott a felesége. — Nem szabad.

— Meghalok, meghalok — hajtogatta Kapitulou. — Majd akkor ugyanezek az Ogorodnyikovék azt fogják mondani: „Nem becsültük meg Kapitulovot,

kizsigereltük az idegeit ezzel a harmonikával, jaj nekünk!“ Te is ezt fogod rrtondani: „Nem kíméltem meg az uramat, jaj nekem!"

Az asszony sírva fakadt, és esküdö- zött, hogy meg fogja becsülni. De Vitalij nem hitte el.

halok. Vagy még egyszerűbb lesz a dolog — még a kocsi belsejében jobblétre szenderülük. Mert ki vagyok én jelenleg önök számára, polgártársakI Egy utas! Egy közönséges Iksz, akit kényszeríteni lehet, hogy órákon át ott álljon egy túlzsúfolt kocsiban. Nem tudllf és Petrov:

EGY KÖZÖNSÉGES IKSZ

— Az emberek vadállatok — mondta —, és te is az vagy. No, látod, most beijedtél a felelősségérzettől, és a nyakamra buqyolálod ezt a sálat. Ugyebár, tegnap nem kötötted a nyakamba, nem akartál óvni a meghűléstől? Persze, mindig ilyenek az emberek. Meghűlök és elpatkolok. Ennyi az egész. Csak a krematóriumban fogják megérteni, hogy, kérem szépen, mi is történt, micsoda erőt süllyesztenek a kemencébe. No, megyek!... Ne bőgj, kérlek, ne ásd alá az idegrendszeremet.

Kapitulou hatalmas csapásokat mérve jobbra-bálra, elsőnek furakodott fel a villamos peronjára. Súlyos, drappszínű fenekével eqy ifjú polqártársnőre támaszkodva, akinek sikerült helyet szereznie a pádon. Vitalij szárazon jegyezte meg:

— Micsoda vadság! Középkor! Ilyen kínzókamrában keli utaznom mindennap.

Ennek a megjegyzésnek a megszokott hatása volt: a kocsi belsejében elcsitult a zaj, és minden fej Vitalij felé fordult.

— Az emberek vadállatok — folytatta szomorúan. — Egy szép napon le- kászülódok majd a villamosról, és megják nálunk megbecsülni az embert, ezt az élő anyagot, amely arra szolgál, hogy az ötéves tervet négy, sőt három és fél év alatt teljesítse. De amikor majd élettelenül fogok elvágódni a padok között, akkor majd a fél kocsit kiürítik. Csak feküdjön, polgártárs, fogják majd mondani. Van itt hely magának. Most pedig állnia kell az embernek inaszakadtóig.

Ilyenkor az ifjú polgártársnő elpirult, és sietve jelugrott:

— Üljön le, kérem, az én helyemre.

— Le is ülök — válaszolta Kapitulou méltóságteljesen. — Köszönöm, ifjú hölgy.

Ámint Kapitulou elérte a célját, azonnal kitekergette az Izvesztyiját, és olvasni kezdte a halálhíreket. Időnként akkorákat kiáltott, hogy az egész kocsi hallotta:

— Csak gyönyörködjenek benne! Megint beadta egy a kulcsot munka közben. „A helyi bizottság és az adminisztráció mély fájdalommal tudatja, hogy időnek előtte elhalálozván ...“ Nem vigyáztak rá, nem becsülték meg. A halotti tudósítás már fabatkát sem ér!..,.

Kapitulou megérkezik a munkahelyére, morcosán köszön, leül, mélyet sóhajtva leemeli az íróasztal redőnyét.

— Mintha Vitalij ma sápadtabb volna, mint máskor — suttogják a tisztviselők egymásnak —, bizony kímélni kell szegénykét.

— Tény és való, nálunk úgy bánnak az emberrel, mint kocsis a lovával.

— Tegnap Vitalij nekem panaszkodott. Annyi munkát varrtak a nyakába> azt mondja, hogy nincs reménye hosz- szú életre. Persze én is ember vagyok* megsajnáltam. Vállaltam a munkájátt és magam megcsináltam.

— Jaj, csak ki ne lehelje a lelkét valóban. Mert azután csőstül jön a kellemetlenség. Azt fogják mondani, nem vigyáztunk rá, nem kíméltük. Szörnyű- ség.

Kapitulou elszunnyadt a könyvelés tiszta lapjai fölött:

— Csend legyen! — suttogtak ol tisztviselőnők —- nem szabad zavarni.. Biztosan megint nem aludt egész éjszaka, halálra kínozták a szomszédjai azzal a harmonikával. Tegnap panaszkodott. Csakugyan, az emberek tipikus; vadállatok.

A munkanap végeztével Vitalij rápillantott a naptárra, és irónikusan megjegyezte:

— Mindig így van ez nálunk. Hogyan teljesítsünk, sőt túlteljesítsünk valamit, ha így bánnak az emberrel? Nálunk az az embert nem becsülik semmire. Látják, már megint tizenötödike van. El kell szakadni a munkától, rohanni a pénztárba, sorban állni a fizetésért, kiadni az embernek az utolsó erejét. Ha majd meghalok, akkor értik meg, milyen embert veszítettek el, milyen kultúregységet nem kíméltek meg...

POGONYI ANTAL fordítása