Új Szó, 1974. április (27. évfolyam, 77-101. szám)

1974-04-21 / 16. szám, Vasárnapi Új Szó

en elgondolkozott. Majd

hegedűt:

ő/e leszek én,

?szem én.

hogy sírsz, elmehetsz, izony nem kelleszm.

itára gyújtottak. Tasnády ítszik, vonója kOnnyedén íobát betöltik a muzsika

ik volna Így. De egyszer iáz úrnője, a méltóságos got látva elmosolyodott: rak elszigetelődtek! Tas* n, játszhat az egész tár- ; egynéhány kiválasztott- £ry úr, nem átallt elszök- lől? Egy, kettő, három,

ilyen parancsnak — ki- idannyian felkerekedtek irta be. Hóna alatt vitte íz ujjai közt forgatta, a terem forgatagában, t, a társaságot ilyenkor ság, szemüket elnehezül 11 meríteniük a további lassan elviselhetetlenné bb kiment az udvarra vállara koppintott, a szándékunk — mondta s megelégeltem a társaízelgő a ház urára nézve, i tánc már nem nekem lines kedvem.

. Sokáig lépkedtek a fáik alatt, míg a mulatság aradtak mögöttük. Ábra- ntást vetett társára. Már >le, és sokat hallott róla, lízelgő dolgokat. De most ránta. Fülében csengett

söndes kis lugasban. Áb- visszazengett a híres Ba- íády az imént elszavalt -ól szólt, amelyek minden ibad szárnyalásuk láttán alma, és keserű könnye- ávoli kedvesére, a tavasz — szólalt meg Drdabb a tél. Bundában rha mellett a fagy még il, az kegyetlen. Ha bebe meg a Barkói kapun, ;ig a síkságon, és irgal- embert.

:elet átéltem Zemplénben r. Talán jelezni akarta, éghajlatot, fölösleges bogyeltein a darvakat. Lám, an okosabb az embernél, tözik, meleg égtájakra, it nem érzékelik a világ vagyunk előnyben — el- tárgyllagosan. — De ha yeljü«, miért nem inkább ilymot?

hoz az embernek pénzre leselkedett Tasnády. — ibadsággal. Akinek pénze madár, elmehet Párizsba, rökországba. Beutazhatja

a világot, megszerezhet magának mindent, ámít szeme-szája megkíván.

— Jártam már Becsben, Párizsban és Itáliában is — vetette ellen Ábrahámy.

— Igen ám, de fizetségért, és a király parancsára — emlékeztette Tasnády. — Gondol néha a jövőre?

— Hüvelyknyire kimértem. Hamarosan betöltőm negyvenedik életévemet, és még csak főhadnagy vagyok. Hatvanéves koromra, épp mire elérem a nyugdíjkorhatárt kineveznek kapitánynak. Hamarább aligha, az állások rendszeresítve vannak, és az én ezredemnél most aránylag sok a magasabb rangú fiatal tiszt. Ha mi, alacsonyabb rangűak előléptetést akarunk, csak egyet tehetünk: meghívjuk őket, és... mérget szórunk a kávéjukba.

Ábrahámy elnevette magát, de ezzel nem mosta el szavainak keserű mellékízét.

— Nem elvetendő gondolat — bólintott Tasnády. — Van még egy lehetőség: háború.

— Lassan a testtel, urambátyám! Háború még ötven év múlva se lesz. Hová gondol! Azok az idők már elmúltak.

— Ogy látszik, nem hisz az égi jeleknek — vigyorodott el Tasnády. — Hát akkor még egy lehetőség: forradalom?

Ábrahámy is elvigyorodott, majd kíváncsian nézett Tasnádyra.

— Urambátyám, a császári-királyi hadsereg tisztje vagyok, erről a kérdésről tilos beszélnem.

— Talán a gondolkozástól is eltiltották? — kérdezte Tasnády gúnyosan.

— Én tiltottam el magam az efféle gondolatoktól — szólt Ábrahámy komolyan. — Akit kidobtak az ajtón, ne tolakodjon vissza az ablakon. Apám nagybirtokos volt. A birtokát elvesztette, én tehát lecsúsztam, és ezt tudomásul veszem.

— Nézze — folytatta egy idő múlva Tasnády —, minek tartsuk magunkat? Az urak közt koldusok vagyunk, a koldusok közt urak. Végeredményben mi egyik réteghez sem tartozunk. A koldusok azonban nagy erőt képeznek, tekintet nélkül arra, hogy tudják-e ezt vagy sem. Az urak ellenben tudják, legalábbis egynéhá- nyan. Mondjuk például Rákóczi. Mit vihetett volna véghez, ha nem gyűjti az egész ország nincstelenjeit a zászlaja alá? A nép körében egyébként Rákóczi utódjáról rebesgetnek, aki valahol Munkács környékén rejtőzik, s ha eljön az ideje, az oroszok segítségével új kuruc- háborút indít, és felszabadítja a szegénységet.

— Ezzel csak a parasztok vigasztalhatják magukat. Én sajnos tudom, hogy Rákóczi fiai gyermektelenül haltak meg, a család kialudt.

— Fontos az? Fődolog, hogy a nép várja Rákóczit. Még ha az utódjáról szállongó hírek alaptalannak bizonyulnak is, akadhat egy jelentős férfiú, aki hajlandó eljátszani a szerepét.

Kicsoda? — gondolta Ábrahámy, de a kérdést nem mondta ki. Növekvő figyelemmel hallgatta Tasnádyt.

— Nézzen csak körül, és figyelje meg, milyen viszonyok uralkodnak nálunk. A jobbágyság nehezen viseli a robotot, az adó- és illetékek terhét. Csakhogy most már Európa legeldugottabb zugaiban is tudják, mi történt Franciaországban és a szomszédos országokban. A paraszt is lát, figyel, gondolkodik. A nemesség körében is sok művelt ember gondolkozik.

Miért mondja ezt nekem? — fontolgatta Ábrahámy. Csak a közlékenység adja szájába a szót, vagy be akar vonni valamibe?

Gyanakvás ébredt benne, mindamellett hallani akarta, mit mond ez a különös ember. Arca

szürke, de villogó szeme belső tűzről árulkodik.

Tasnády élénk színeket rakott fel, mint az ügyes festő, hogy a kép minél hatásosabb legyen. Mindennek a hűbériség az oka... kívül aranyozott, belül penészes dió. Amiatt nem fejlesztheti ki forrásait a nemesség, és a jobbágyok úgy élnek, mint az ókori rabszolgák. A magyar ezredeknek még a tisztjei is zúgó lódnak az arcátlan igazságtalanság miatt.

— Egy szó mint száz, már csak Rákóczi hiányzik — szögezte le Tasnády szilárd meggyőződéssel. — Vagy valaki, aki a helyébe lép.

A kastélyban újra felhangzott a zene. tompítottan szállt hozzájuk a cimbalom hangja, a nagybőgő brummogása, a hegedű édes-bús, tüzes dallama.

Ábrahámy felállt.

— Kellemesen elbeszélgettünk. Most menjünk táncolni, urambátyám.-— Gondolkozzon néha minderről, főhadnagy úr.

— Gondolkozni fogok. Csakhogy sem a háború. sem a forradalom nem tör ki parancsszóra.

A nagyteremben zengett a muzsika. Mindketten eltűntek a forgatagban. Tasnády kis idő

múlva felbukkant a cigányok mellett, kikapti a prímás kezéből a hegedűt, és ő maga kéz* dett játszani. A hegedű újjongó hangja magasan lebegett a fékevesztett kavargás fölött. Mindenki átadta magát a tánc örömének. Gyorsabban, és még gyorsabban. Odakint nemsokára pirkad, új nap dereng. De mi mene* külünk az új nap elől, mert nekünk csak gondot és fájdalmat hoz. Ezért gyorsabban, gyorsabban! Adjuk át magunkat az általános vigalomnak, borítsa el lelkünket a boldogság mámora. Nem akarjuk elfogadni az új napot.

Tasnády arckifejezése elgondolkodó. Talán nem is érzékeli a játékát, amely lelkiállapotát tükrözi. Vonója simogatja a húrokat, kezét az érzések árja hatja, de érzései aligha kellemesek. Pillantása a keringő párokon tévelyeg, szája gúnyos mosolyra görbül. Mit hoz neki az öj nap, és mit hoznak a további napok? Tasnády arca megkeményedik, torka elszorul. Ezeknek ott lent elég hoppszaszázni, hogy megfeledkezzenek a világról. Ő egyelőre a zenében tombolja ki magát.

Ámde keleten a hajnalpír már új nappal fenyeget.

Fordította: HAVAS MÁRTA

Tavaszi fejszakán (Susil Weerarathna felvétele)

megszün- igokat, és zetes tu- llásfeljáró kék zenéin, ha ki- ' az egeMacskát íatóbbnak jával tarkivetett kukoricás ahol a it csupasz >gyan kell t odacsíp- megfelez- iceruzával Hetenként fog több

őzül csak meglepőd- mind a megelőzte zet, de a 5tek érin- egy egér- és eldön- sttll hiába imát sem

ték a ház a portán, íig kétel- kínálkoszokatlan hátsó ud- talanabbá ibbször is a kakas

Kanovits György

és a tyúkok vészjelző kiáltozását. Olyankor a kotlós is gyorsan maga köré gyűjtötte csibéit, és riadtan menekült az ólak közelébe. A kakas rendszerint a szemétdomb árnyékába vonult, ahonnét a tyúkok társaságában izgatott, el-elcsukló rikoltozással figyelmeztette a világot: vigyázzatok, itt az ellenség!

De az égen egyszer sem mutatkozott vércse, héja vagy szarjca. Csak a fecskék röpködtek, meg a szomszéd galambjai.

Az asszony megint patkányokra gyanakodott. Férje letorkolta: patkány világos

nappal nem rabol, leghamarabb menyét, esetleg nyest lesz a betolakodó; az is leginkább éjszaka pusztít. A kisfiú apja most az ólak környékét és padlóüregeit kutatta át alaposan. Férget nem találtak. Anyja egyetlen reggeli etetésnél sem észlelt hiányt a baromfiban.

A riadalom még ezután is megismétlődött néhányszor. Aztán az idő teltével észrevehetően visszatért a nyugalom a baromfiudvarba, a kakas elnyújtott krrrrr-je ritkábban hívta ki anyját a konyhából. Elmúlt ez is, akár az egérveszély.

Ettől a naptól kezdve a kisfiú előtt lassan körvonalazódott valami homályos sejtelem. Az éjszakai zörejek, az egerek hirtelen eltűnése, a baromfiak érthetetlen nyugtalankodása és fokozatos megnyugvása között kínálkozó összefüggés izgató nagy titokká érett. Elindult hát, hogy megfejtse, de hiába ébredt nap mint nap új reménynyel, hiába kutatott éber szemmel, rejtőzött el délutánonként a rózsabokor tövé ben, hogy az udvart megfigyelhesse: a titok nem nyílt meg előtte. Talált ugyan egv nyomot, véletlenül, ezért nem tulajdonított nagy jelentőséget neki. A tornác betonpadlóján játszadozott, és dobásával elvétette a legtávolabb eső négyzetet. A kék cserépdarab messzire pattant, lecsúszott a járda végén. Pontosan a bevésett dátum felett. Itt látott egy bikacsök vastagságú lyukat, amely a betonjárda alá vezetett. Leghosszabb botjával sem érte el a végét.

Véletlen felfedezés volt, és a kisfiú ekkor még nem tudhatta, hogy a véletlenek

néha mennyire befolyásolják a világ alakulását, hogy ha figyelmét erre a lyukra irányítja, milyen közel kerül a rejtély megoldásához.

Közben felépült az új házuk. A kisfiú gyorsan megszerette és elfogadta, mert előtte csodálatos, tövében ismeretlen gyökérrengeteggel hívogató, zümmögő akác állt. Hálószobájának mennyezete dohánybarna, aprómintás díszítést kapott, ahol elalvás előtt és ébredés után a minták vonalaiból sokféle szépséges ábrát, bohócot, hárompúpú tevét, tündérarcot, törött szárnyú hattyút rakott össze szemével. A rajzok örökre emlékezetébe vésődtek, és bármikor, egyetlen pillantással kiemelte őket a mennyezet égboltjából. A régi ház ottmaradt a falu közepén, az új utolsó volt az utca sorában, így bal oldalán eddig ismeretlen táj üdvözölte, kínálta végtelen látvánnyal. Közelebb jött a vasút, a szerelvények zajával, a mozdony füstjének ízével. Távolabb az országút nyüzsgött, azon túl a szomszéd falu háztetői integettek. Aratáskor kimerészkedett a házukig nyúló nagy búzatáblára. Rendvágót meg kévékötöző gé peket látott. Ha messzebbre elcsavargott és kint érte a dél, a kévegyűjtők kínálták meg ebédjükből. Sajnálta, hogy később az emberek nagyon messze állították fel a cséplőgépet. Odáig nem merészkedett, de a gőzmasina füttyjelel, a szíjak csattogása, a cséplő dobogása meg az elevátor egyhangú nyikorgása eljutott füléig. Azt is jól látta, hogy a kazalrakók elszámították magunkat, mert korán kezdték keskenyíteni a kazalt, és később csikót kellett emelni az egyik oldalához.

A kalászszedést a libapásztoroktói tanulta. Ok mutatták meg neki azt is, hogy lehet a rövidre vágott tarlón mezítláb járni.

Egy délelőtt szokatlanul sok kalászt szedett össze. A zsák végéből csak annyit hagyott szabadon, hogy jól megmarkolva, vállára vethesse. Görnyed ten, gyengülő lábakkal közeledett a házhoz. Belépett az udvarra. Ledobta a nehéz zsákot. Észrevette a szomszéd apót. Többször járt már náluk, nagyon öreg volt, a haja és a bajsza hófehér.

Furcsállotta, hogy egy ásóra támaszkodik.

Anyja a konyhaajtóban állt. A kisfiú feléjük indult. Látta: tekintetük a lépcső aljára szegeződik.

— Az akác gyökerei alól bújt elő — mondta az öreg. Bal kezével tovább szorította az ásó nyelét, a jobbal nyugalmat színlelve hajába túrt. Hozzátok tartottam,

de amint észrevettem, visszarohantam az ásóért. Mire ideértem, már a nyitott konyhaajtó felé siklott. Először a fejét vágtam le. Aztán kétfelé suhintottam.

— Ritka hosszú sikló, magam se láttam még ekkorát. Pedig kölyökkoromban fogadásból a nyakam köré tekertem egypá- rat — jegyezte meg a kisfiú apja estefelé. Együtt nézték hogyan vonaglik utolsókat a távozó Nap fényében a kígyó vérző, kettészelt, aranyos-zöldes teste. A fejét még délután ellopták a tyúkok.

Este a kisfiú nem hallgatta meg apja

meséjét. Tekintete a mennyezetre tapadt. A bohóc szomorú volt, a tündér elfordította

arcát, a hattyú törött szárnyát siratta. A

csodás rajzok percek alatt esetlen, torz foltokba olvadtak a kisfiú könnyein keresztül. Hiába várta, a kép nem tisztult ki, szemét lassan lezárta az álom. Csak reggel, ébredés után fedezte fel az ismert ábrákat. A bohóc lába előtt egy aranyoszöldes kígyó csillogott.

—MWamimiTfllW Til