Új Szó, 1974. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1974-03-03 / 9. szám, Vasárnapi Új Szó

MIKUS SÁNDOR: A ngró Félix, az Eldorádó főpincére régi jó is­merősöm. Ha arrafelé vezet az utam, mindig betérek hozzá egy fokhagymás mulacoldalbordára vagy brassói aprópecsenyére. Ilyenkor rendszerint el­beszélgetek vele a régi, boldog időkről, amikor még nem Eldorádónak hívták, hanem szerényebben hol Késdobálónak, hol pedig Lepratanyának becézték az egykori csehót, amelyet az illetékes rendőrhatóságok is csak elnézésből minősítettek kétes hírűnek. Persze, ma már egészen másképp fest ez a kedv- derítő intézmény, mert azóta a felismerhetetlenségig átépítették. A régi épületből csupán a mészpor egy részét sikerült átmenteni az újba, mivelhogy a bon­tási anyagot a kőművesek és hozzátartozóik szét­hurcolták magánépítkezések céljaira, de éppen ez a körülmény tette lehetővé az új vendéglátóipari üzem kiterjedését és korszerűsödését. Sőt, a fáma szerint az Eldorádó nevet is az építkezés körül kibontakozott „Kaparj, kurtaľ'-mozgalom sugallta, mintegy előre­vetített kifejezéseként annak a közmegsejtésnek, hogy lesznek még itt nagyobb dézsmálások is, mint hogy valaki egy bontásról vagy építkezésről néhány téglát hazavisz az aktatáskájában. Tény azonban, hogy a hajdani zugkávéház és söntés helyén ma rep­rezentatív étterem, eszpresszó és snack bar üzemel az Eldorádó égisze alatt. A régi bútorzatból egyedül Angró Félix maradt meg. Ám, amint hallom, voltaképp ettől kezdve ívelt meredeken felfelé a csillaga. Főpincérré léptették elő, ami a vendéglátóipari státusz szerint körülbelül azt jelenti, hogy az isten lábát fogta meg, s aminek a briftasni éppen csak jelképes kifejezése. A mélyre­hatóbb változást azon lehetett lemérni, hogy míg kö­zönséges kihordó pincér korában csak Trabantja volt, ezt követően szinte ellenőrizhetetlen egymás­utánban váltogatta kocsijait. A Skodáját Wartburgra cserélte, a Moszkvicsot Fiatra, a Renaultot Zsigulira, hogy utóbb aztán egy Mercedesnél állapodjon meg. Jóllehet, közben egyszer-másszor hosszabb vagy rövi- debb ideig nélkülözni kellett őt a szakmában, de közvetlen munkatársai — becsületükre legyen mond­va — ilyenkor egybehangzóan mindig úgy nyilat­koztak, hogy nagyon fájlalják főnökük távollétét, s mélyen aggódnak válságos egészségi állapota miatt. A gondviselés azonban folyton a sarkában járt, s az esetek többségében legalább feltételessel megúszta. — Higgye el, uram, ez egy aranyember! — lel­kendezett a pikolófiúból negyvenévi hűséges és ki­tartó szolgálat jutalmául kihordó pincérré avanzsált Hugó bácsi, mialatt én ürütokányt ebédeltem, ő pe­dig a legyeket hessegette szalvétájával a tányérom körül. — Már úgy értem, hogy a bőre alatt is arany van. Különben megint kinevezés előtt áll: ő lesz a mi majordómuszunk. Tudja, aki az egész brancsnak dirigál, beleértve a főpincéreket is. Bizony ezután már csak ezüstlamé frakkban jár-kel, a hozzá való bordó bársony mellénnyel, s mindössze annyi lesz a dolga, hogy a vendégek figyelmes kiszolgálásáról és jó közérzetéről gondoskodjék. Valamint, hogy precízen elszámoltassa a főpincéreket. Ebből az al­kalomból nem ártana neki egy kis reklám. Valami országos hírverés, sajtóbeli beharangozás. És maga sem járna rosszul, szerkesztő úr, mert higgye el, Félix úr élete kész regény. Már csak megírásra vár. Hajlottam az ösztökélésre, s az öreg Hugó közben­járása révén bejutottam az Angró-villába, amely nem a városban, hanem a mintegy harminc kilométernyire fekvő Hartyándengeleg nevű községben épült néhány éve. Angró, mint később megtudtam, nem szenved­hette a nagyvárosok zsúfoltságát és lármáját, azért ölte minden könnyebben szerzett fillérét ebbe a kies vidéki villába. Hogy a nagyobb összegekkel mit csi­nált, az egyelőre még sűrű rejtély volt előttem. Az Angró-villa a hartánydengelegi danzing bártól talán két parkolóhelynyi távolságra van, ezért a bárpulttól, ahol Angró lakcíme felől érdeklődtem, már gyalog tettem meg az utat. A tizenkét szobás villába, amelynek nemcsak télikertje és hat férőhe­lyes gépkocsiszínje, hanem a tetőteraszon házi uszo­dája is volt, egy libériás komornyik vezetett be — Angró apósa. A fürdőmedencében akkor éppen két bálnafóka lubickolt. Angró Félix a kék szalonban töpörtyűt falatozott stanicliből. Állítólag ifjúkorát juttatta eszébe, ezért ha valamilyen belső válsága miatt — vagy mert éppen döntő lépés előtt állott —, az életerő illú­ziójára volt szüksége, mindig töpörtyűt, esetleg liptói túrót tízóraizott, homár vagy pisztáciapürével töl­tött fácánkappan helyett is. Amikor a lakáj após bejelentett nála, s lejattoltunk, a vendéglátóiparban meghonosodott kedélyes hang­nemben üdvözölt: — Már vártam, apikám. Hugó már értesített láto­gatási szándékáról. A dohányzóba tessékelt, ahol a faburkolatú falakat elefántcsont berakások díszítették, s jólesett elter­peszkedni a bőrhuzatú kanapén. Ai após közben angol gint, francia konyakot, skót bad időmet szakmai továbbképzésem céljaira áldó zom. Nem tudna nekem egyetlen nemzetközi hírű szállodát, éttermet, motelt vagy szórakozóhelyet sem mondani, Stockholmtól Kairóig és Várnától Monte- Carlóig, amelyet én már ki nem tapasztaltam volna. A nyáron is Capriban voltunk. Szegény feleségem egészen beszeplősödött a heves délszaki napfénytől. Éppen most kezelteti magát Svédországban, egy eu­rópai hírű kozmetikussal. Amint hazajön, befizetünk egy hosszabb tanulmányútra, Japánba. Mert a japán konyhaművészet mindig nagyon érdekelt. — Tehát elmondhatja, hogy elégedett az életével? Ezzel az egyszerű kisemberi sorssal? — kérdeztem. — Szinte maradéktalanul — felelte látható meg­győződéssel. — Olyannyira, hogy Archibald fiamat is erre a pályára szánom. Kitűnő fejű gyerek, pon­tosabban és gyorsabban számol, mint a legdrágább kibernetikus gép. Nem azért mondom, de ezt tőlem örökölte. -Pedig volna lehetősége másra is, nekem elhiheti. A műszaki egyetem rektora például egy éjjel az Eldorádóban térdre borult előttem, és sírva rimőnkodott, hogy írassam be a gyereket a magfizi­kai tanszakra, mert ha nem teszem, esetleg pótolha­tatlan veszteség éri ezt a tudományágat. Én azon­ban hajthatatlan maradtam. Közöltem vele, hogy ho­teliskolába küldöm a fiút, mert én kenyeret akarok a kezébe adni. Azóta a rektor úr elkerüli az Eldorá- dót. De ki nem füttyenti le? Engem ugyan nem cuk­kol vele! Legfeljebb, ha ezekután is be meri mér- tolni a képét hozzánk, kidobatom a csapossal! V7I gyök én is olyan inteligencs, mint ő. — Ha már ez került szóba... ilyen megnyugtató anyagi viszonyok között bizonyára kellőképpen ki tudja elégíteni a szellemi igényeit is? — A kultúrára gondol? — vetett rám egy vesékig hatoló pillantást. — Hát, ha annyira érdekli... Tu­dom, hogy minden firkász ilyesmivel szőrözi a né­pet ... Szóval, minden szobában van egy-egy televí­ziókészülékem. Némelyikhez képmagnót is vettem már, hogy a jobb krimiket fel játszhassam. De talál­hat itt nálam táskarádiót, lemezjátszót, zsebmagnót, filmezőgépet, amennyit csak akar. Azonkívül nagyon szeretek olvasni is. Még szolgálat közben is szakítok magamnak időt, hogy átböngésszem az újságok sport­híreit, bűnügyi krónikáját, baleseti és halálozási ro­vatát. — És könyv keriilközik-e a háznál? — tettem még fel befejezésül egy szokványos kérdést, bizonyos népies hangvételben, nehogy felingereljem őt tolako­dó kíváncsiskodásommal. — Naná, majd falinaptári Azokat szeretem olvasni csak igazán! Felállt, odament a faburkolat egyik kiszögellésé- hez, s megnyomott rajta egy rejtett gombot. Ilyes­mit láttam már filmen. A gombnyomásra kitárul a fal, s mögüle könyvtár, titkos kijárat, kínzókamra vagy orgiatanya tűnik elő. Itt azonban egyik sem, hanem egy böhönye nagy, szürke trezor vált látható­vá, amelynek jelszavas betűzárán Félix egy darabig babrált, majd miután kinyitotta, egy szekérderék- nyi ékszer közül egész halom zöld színű könyvecskét emelt ki, s elém szórta. — Hüt itt vannak! Ez az asszonyé, ez a gyere ez az enyém, a többiek meg jelszavas és nyereméíTy- könyvecskék. összesen valami másfél millió áll raj­tuk. Sarki hideg szaladt végig a hátamon, s feljajdulni sem volt erőm. Hideglelős gyorsasággal vettem bú­csút Félixtől. Amikor kikísért, a vadrózsával befuttatott teraszról színpadias mozdulattal mutatott körbe a mintegy húszholdas parkon, amelynek a villához közelebb eső része rendkívül ápolt volt. — Szerkesztőkéml Amit itt körös-körül lát, az mind egy fáradságos és becsületes élet jutalma! Itt sze­retném én élvezni a derűs öregkor szépségeit, s ez lesz végső nyughelyem is. Valahol hátul emeltetek majd egy szép családi sírboltot. Ne felejtse tehát: ki mint vet, úgy arat! Azóta egyetlen szorongás az életem. Folyton azon töprengek: hol rontottam el- a dolgaimat, hogy se villám, se autóm, se családi kriptám, ráadásul még a takarékbetétem összege sem haladja meg az ötszáz koronát? Bizonyára valahol letértem az ősi erények útjá­ról. whiskyt, valamint méregdrága szivarokat és cigaret­tákat szolgált fel. Angró aprólékosan kifaggatott egy eszményi tar­talmú interjú szakmai fogásai felől, majd mintegy a nyilatkozással járó felelősség komoly átérzésével, s a sok mulatóhelyi éjszakázástól viaszszerűvé fino­mult arcát fontoskodóra igazítva, tömören így fogal­mazta meg óhaját: — A vagyoni helyzetemről, a magánéletemről és erről a miliőről egy árva kukkot sem! Értve, arany­apám?! Csak semmi szenzációhajhászás, semmi hely- színföstögetés, semmi link kápráztatás! Dolgos élet, ínszakasztó munka, idegnyúzó éjszakázás, meghu­nyászkodó viselkedés, kisztihand, nagyságos asszony, alászolgája, doktor úr, ésatöbbi! Az érdemeket kell itt kidomborítani, apafeji Világos, nem? Azután hosszasan ecsetelgette, hogy mélyről in­dult, mint Rockefeller, tizenháromgyermekes család sarjaként. Előbb pincértanuló volt, később kenyeres­fiú, majd felszolgáló, s végül főpincér. Elérzéke- nyiilten vallotta meg, hogy borravalót, életében csak egyszer fogadott el, s akkor is csupán azért, mert egy duhaj vendég megveréssel fenyegette, ha vissza­utasítja. S hányszor fordult elő, hogy a kedves vendég háromcsillagos konyakjait csak a kétcsillagos árában számolta el, mert a ceruzája sose fogott vastagon. Arra mindig nagyon kényes volt, hogy speciális, vékony hegyű, csavaros trónnal állítsa ki a számlát. Azonkívül különös érzékenységgel gyá­molítottá az illuminált állapotba került vendégeket — bárha sajátképp rendszerint tapintatosan és jó előre figyelmeztette őket a mértéktelen ivászat ve­szélyeire —, s ha netán észrevette, hogy az utolsó fillérüket is elitták, diszkréten a zsebükbe csúsztatott néhány húszast vagy ötvenest, hogy hazáig se szen­vedjenek pénzzavarban. Nyilatkozatát amely minden kérdéstől mentes bő­beszédűséggel ömlött belőle, azzal az igénytelen kí­vánsággal zárta, hogy a megjelenés előtt szeretné személyesen is átnézni irkafirkámat. — Máskülönben olyan sajtópert zúdítok a nyaká­ba, aranypajtás, mint a huzat! Vidoran mosolygott rám, bár én tudtam, hogy ez a fajta nyájasság a legéletveszélyesebb fenyegetés­sel is felér. Megnyugtattam, hogy ilyesmiben mindig fair mó­don járok el, de hirtelen támadt szorongásomban teljesen felesleges témát pendítettem meg: ilyen szorgos élet mellett mivel tölti szabad idejét, jól megérdemelt pihenőjét? 1 — Nézze — mondta —, nekem nincsenek luxus­igényeim. Szenvedélyesen szeretem a szakmámat, s ezzel tulajdonképpen meg is adtam a feleletet a kérdésére. Rendes évi szabadságomat s minden sza* Zdenék Podlesný felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents