Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-10 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

Könözsi István felvétele

4 far J|

orvosságnak, amit fájdalmai csillapítására rendelt az orvos, furcsa neve volt —, úgy hívták: Alindor. Mi az ördögöt jelenthet e név? — töprengett Gida, miután lenyelt egy lenvi- rágkék pasztillát. Amint azonban félhangosan elismételte a furcsa nevet, szokatlan dolog történt vele: tekintete előtt havas téli mező tönt fel a távolban, körös-körül hókucsmás, kék gubába öltözött hegyek. a fényesre fagyot* úton egy zöldre festett, cifra, virágos derékszán repült, benne hetyke fiatalember magasra tartott ostorral, mellette sötét hajú, fiatal nő magas gallérú bundában, a két lobogó sörényű lő nyakában pedig csen. gők füzére csilingelt: alindor . . . alin-dor . . .

Mindez alig egy másodpercig tartott, de Gidát valósággal elbűvölte és ugyanakkor meg is döbbentette. Az orvosság hatása lenne? Annyi év után most egyszerre honnan bukkant föl az emlékezetében a zöldre festett derékszán?

Soha nem ült derékszánon. Élete kacskaringós útjain csaknem mindenféle járművel utazott: zörgős szekereken, zakatoló vonatokon, különféle márkájú és rendeltetésű gépkocsikon, repülőgépen, hajón, de derékszánon soha. Még másfajtán is csupán csak egyszer, valamikor régen, kisgyermek korában, de az nem volt utazásra való szán, csak két erős szántalp egymáshoz kötve, amilyennel a fenyőt szokták lehozni a havasból télidőn. Az a sovány arcú, nagy bajuszú ember, aki fölvette őt és az apját, az első szántalpon ült a pokróccal leterített láncon, őket az ide-oda faroló hátulsóra ültette, a szénászsákot téve alájuk ülésnek.

Be rég is volt ez? Még a harmincas évek elején, amikor a Hargita két oldalán úgy elszaporodtak volt az állástalan tanítók, jegyzők, postamesterek, vasutasok, hogy minden falura jutott belőlük egy-egy féltucat. Az ő apja is akkor pottyant ki a jegyzőségből, s amikor ő karácsonyi vakációra hazaérkezett a gimnáziumból, már csak úgy gyalogosan várt rá a falutól hét kilométerre levő állomáson.

— Megfagytál, lelkem, ugye, megfagytál? Ó, Istenem! — sírt és örvendezett otthon az édesanyja. — Gyalog jönni fel az állomásról ilyen hidegben!

— Gyalog?! No hallja oda, Gida! — nevetett fölényesen az apja. — Még hogy mi gyalog! Szán- káztunk egy jót, anyu, ajaj, hogy repültünk! Pompás derékszán volt, igaz, Gida? — szavalta az apja. — Szép zöld derékszán, cifra, virágos. És micsoda két paripa előtte, ezüst meg arany csengőkkel a nyakukban! De ne búsulj, lesz még nekünk is cifra, virágos derékszánunk, én mondom, hogy lesz — vetette föl a fejét, és rövid hallgatás után hozzáfűzte: — Én mondom neked, lesz az még úgy is, hogy derékszánnal megyünk Gida elébe az állomásra.

Hogy az ördög vitte volna el azt a sörteliajú Madárkát! — mérgelődött fel Gida hirtelen a derekát tapogatva. Ennek is épp ma kellett az útjába kerülnie. Be komiszul összejönnek néha a dolgok!

Kínszenvedés volt felöltözködni, de mégiscsak el kellett mennie ezt-azt bevásárolni, ha már Olga is épp mára jelezte érkezését.

Hazafelé menet betért az orvosi rendelőbe, hátha ajánlanak valami csillapítót, vagy megmondják, mihez kezdjen ezzel a derékfájással. Egy sör- tehajú, kellemetlen arcú, korán megfonnyadt doktor vizsgálta meg, hümmögött ide-oda, böködte a derekát, hogy majd kiugrott a szeme a fájdalomtól, aztán kárörvendő pofával kijelentette: „Ez, kérem, a korral jár. Nem legénykedünk többet, annak immár vége Vége“ — ismételte meg, miközben egy receptre felfirkantotta az Alindort.

Gida már kint volt a folyosón, amikor rájött, hogy ez a kellemetlen arcú, fonnyadt kerületi orvos nem más, mint Madárka.

Hogy került ez a Madárka Ide? És egyáltalán, hol élt ez mostanáig? Van húsz esztendeje, hogy még csak nem is hallott róla... Azért selypegte olyan kárörvendőn, hogy „Nem legénykedünk többet, annak immár vége“. Ö, a szerencsétlen, ez úgy látszik, máig is úgy tudja, hogy Olga miatta nem ment hozzá feleségül. Nem tudja, hogy Olga egyszerűen csak a bolondját járatta a fölényeskedő, hencegő kis körorvossal, aki olyan nagyképűen sétált be hozzájuk a tanári szobába, mintha legalábbis a Sor- bonne-ról pottyant volna közéjük, de minden jelentéktelen kiküldött előtt úgy hajlongott, olyan álazatos lett, hogy az ember epeömlést kapott, ha ránézett. „Na, bízzátok csak rám, elintézem én ezt a dokit“ — jelentette ki egy alkalommal

Olga, aki észrevette, hogy Madárka milyen éhes pillantásokat vet szép lábikráira. Hogy csinálta, hogy nem, elérte, hogy közvetlenül a tavaszi vakáció előtt Madárka csakugyan megkérte a kezét, Olga fulladozott a nevetéstől, amikor a tanáriban lejátszotta a jelenetet. „Madárka doki megkérte a kezemet! — emelte az égre a két kezét. — Madárkáné lehetek, Madárkáné! Hát nem csodálatos? Képzeljétek el, hogy a gyermekek majd úgy fognak hívni: Madárka tanárnő... Madárka zenetanárnő!“

— Ne bolondozz, Olga — szólt rá Gida. — Utóvégre . . .

— Ugyan, Gida! Hát nem érted? Madárka zenetanárnő!

— Értem én, hogyne érteném, de mégse kell gúnyt űzni egy emberből . . .

— Ez ember neked?

Gida csak az évzárót követő banketten tudta meg, amikor Madárka után érdeklődött, aki az utóbbi időben eltűnt a szeme elől és a bankettre sem ment el, hogy Olga, miután két hónapig bolondította, egyik napról a másikra kijelentette, esze ágában sincs hozzá menni feleségül. És a Madárka legnagyobb megdöbbenésére azt mondta: ha egyáltalán férjhez menne valakihez, akkor már inkább Gidához menne.

Gida nagyon megneheztelt Olgára az ostoba csínyért, de nem állhatott Madárka elé, hogy megmondja neki: nézd, te hernyó, egyszerűen

átejtettek; az olyan nyílt szemű és eszű lányok előtt, mint Olga, nem lehet nagyképűsködni, különösen, ha valakit még pechére Madárkának is hívnak. Igaz, nem is találkozott többet Madárkával máig. öt azon az őszön meghívták a régészeti intézetbe, s úgy látszik, Madárka is elpályázou a v télen, hogy mi egyszer beszél fensőbbséges majd visszaad varjú — neve rá, hogy ne 1 lem, már nen ebbe a koméd „Márpedig én zád. Tervem ijedj meg. Ti kázni, és a ; zett a múltko festett, hattyí szaladgál be

hogy legközel engem is. Noí le. Nekem ma itt vagyokl S színházba, cs« úgyis a felesi úgy tudja: szí valahogyan vi, Igazán kedves jöttünk a csil tudja a csu Mondd: ültél 1 ban?“

Nem ült se ugyan fölvetté ködött qJtól t halálá! ~3m pedig . .idig zadnak az els sóban fogok n is épp olyan i Hiába maradt lubeliek élete és hiába volt tisztviselő, attť jében azon a lesz még neki csengőkkel a zal búcsúzott £ derékszánnal harminchét ő: indult tanulmí kére kötötte: jövetelt, hogy Hirtelen hal Gida a bizon

R

eggelre váratlanul lehullott a hó.

— Ez is megesik — mondta a professzor, mikor kitekintett az ablakon. — Ritka dolog, de megesik — ismételte el, mivel szavaira senki sem válaszolt. — Üsse kő — dünnyögte valamivel halkabban — emiatt még minden mehet rendben a maga útján. Aztán lerakta az asztalról a könyveket, és borotválkozni kezdett. — A felesége és a lánya a konyhában csörömpöltek az edénnvel

— Ennék egy kis sült szalonnát — gondolta a professzor, de nem szólt. Az utóbbi időben minden kívánságát magába fojtotta, s még így is az volt az érzése, hogy terhére van a családnak. A felesége jóval fiatalabb volt nála s a lánya is a napokban töltötte be a huszadik évét Valahogy így március végén született de az öreg a dátumot mindig elfelejtette. A kés kissé életlen volt, húzta a színtelen borostát, de a fenőkőért fel kellene mászni a szekrényre. Idáig jutott gondolataival, mikor a felesége belépett.

— Igyekezz, öreg, ha nem akarod, hogy rád várjanak — mondta sürgető idegességgel. — Lehet, hogy a tojás egy kicsit kemény lesz — tette még hozzá s rámolni kezdte az asztalról a könyveket. Sokáig csend volt. A lány is elhallgatott a konyhában a csörömpöléssel, mintha ott sem lenne.

— Ilyenkor mindig hallgatódzik — gondolta a professzor —, azt hiszi, megtudhat valamit szülei egymás közti viszonyáról. Nem, édos gyermekem, a titkunkat megőrizzük magunknak.

— Máskor, ha már nem tudsz éjszaka mit kezdeni, legalább a nyomokat tüntesd el reggelre — mondta az asszony szemrehányóan a kielégítetlen asszonyok utánozhatatlan megvetésével.

— Jó, jó — törölte arcáról a szappanmaradékot a professzor —, máskor majd eltüntetem.

Az utca vidám volt, a levegő langyos, a kései hó vakítóan ragyogott. — Te sem maradsz itt soká — böjel megnéztem. No, sebaj. Sok összejött az elmúlt fél évszázad alatt.

Legszívesebben leült volna a járda szélére, hogy véleményezését még egyszer elolvassa, mielőtt sor került a munka megvédésére. Nem volt egészen biztos benne, hogy figyelmét valami lényeges kérdés nem kerülte-e el.

— A fiú kétségkívül nagyon tehetséges. Igaz, hogy szorgalmasabb is lehetne, dehát ilyen az élet. A szorgaSZENK SÄNDGR

kött görbe botjával az öreg a fehér lepelbe. — Eltűnsz, s talán már holnap nem is emlegetnek. Dehát ez a hó sorsa! — sóhajtott fel. Az utca végén úgy gondolta, villamosra száll, de amint üres megállóhoz ért, elment a magányos várakozástól a kedve. Különben is volt még bőven ideje. Gyalog is kényelmesen beér az egyebemre.

— Igen, az egyetem! — szólalt meg, mintha valaki együtt bandukolna vele a frissen sepert keskeny járdán. — Itt múlt el életem értelmesebb része. — Hányadik Is ez a mai? — töprengett egy keveset. — Lám, pedig az éjlom csak ritkán pártol a tehetséghez.

— Jó reggelt, kedves kolléga! — riasztotta fel egy ismert hang ábrándozásaiból. Az öreg az első pillanatban fel sem fogta, hogy neki köszöntek. A hang kellemetlen emlékeket idézett fel benne. Nem szerette soha ezt a tolakodó hangoskodást. Volt benne valami indokolatlan fölény, sőt lekicsinylés a megszólítottal szemben. Szótlanul mentek egymás mellett.

— Jó reggelt — szólalt meg végre, amikor már úgy érezte, hogy hallgatása egy kisebb néma tüntetésnek is beillett.

— Az Időjárás szépen kedvess a csU

bésznek — nevetett fel harsányan a fiatalember.

— Kedvez — hagyta rá a professzor jelezve, hogy nem hajlandó további eszmecserére a hivatalból kijelölt oponenssel. Mondja el a véleményét nyilvánosan, ha van egyáltalán valamilyen önálló véleménye. Ugyan, mit tudhat ez a teljfölös szájú az én legjobb hallgatómról? S egyáltalán! Hogy meri csibésznek nevezni? Talán valami kifogása van a diplomamunkája ellen? — Egy pillanatra megállt, hogy végigmérje fiatal kollégáját.

— No, nem azért mondtam, hogy megsértsem a professzor urat — hu- nyászkodott meg a tanársegéd szokásához híven. — Különben is, nagy mázlista ez a Szabó. Kifogta a legöregebb profit, hogy senki se köthessen bele.

— Én nem vagyok neked profi, édes egy öcsém — utasította vissza az örelg a közeledését. — S egyébként sem értem, mire célzol.

— Csak azt akartam mondani — nézett Kihívóan a tanár szemébe a pelyhes állú asszisztens, hogy nem akarok tromfot adni neked

— Hogyhogy nekem? — csodálkozott el a professzor e hallatlan szemtelenség felett.

— Magad Is tudod, ugyebár, hogy ez a megvédés csupán amolyan formaság. Ha én azt mondom, hogy az egész munka bagót sem ér, már elnézést a kifejezésért, akkor elsősorban téged marasztallak el, s csak aztán a növendéked. Remélem, értesz.

— Természetesen — válaszolta a professzor s a járda volt szélére lépett. — Én most pihenek egy keveset — mondta —, túl sok volt ez nekem egyszerre.

A tanársegéd ismét átlátta a helyzetet, s szó nélkü nárt egy villanypó fesszor a legszíve' volna. — Az ördö botjával nagyot c — Nem, ezt Szat meg. Ezt nem érd Majd adok én < olyat, hogy örökrí

A rádic m épj amikor a tanszék zást berekesztette.

— Akkor hát de szer az egészet - professzor csende: berben ismét je pedig bocsássa n lyem, egész dolgo: amit ezért az eg} tem kevésnek biz« egy diplomamunki Igent. Kérem, boc: zel kollégáitól bÉ horgasztott fejjel, támaszkodva elhag

— Te gyalázat Szabó dühösen, ar rult az öreg mögö farkasszemet néze solygó tanársegéd tői és megvetéstő után rohant, hogy kön lesegítse.

— Ne bánkód] e ölelte magához a — te még fiatal szed az ilyen akad velem? — sóhajtó fiú utána kapható a nedves kövezetr hóra már csak né csa emlékeztetett.