Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-10 / 6. szám, Vasárnapi Új Szó

A TERMÉSZETTUDÓSOK TÁRSADALMI FELELŐSSÉGE 1974. II. 10. 3_ (A TANULMÁNY ELSŐ RÉSZE A VA­SÁRNAPI ÚJ SZÓ ELŐZŐ SZÁMÁBAN JELENT MEG) A tudomány humanista hagyományai és a mai imperialistaellenes harc Ahogy a tudományos módszertan te­rületén a természetkutatók támasza évszázadokon át az ösztönös, termé­szettörténeti materializmus volt, úgy a tudósok világnézete is régóta a hagyományos természettudományos humanizmus alapján formálódik. A humanizmust meghatározott fi­lozófiai, etikai, politikai nézetek és elvek összességének és egyszersmind a társadalmi harcban elfoglalt, meg­határozott politikai álláspontnak te­kintjük. A humanizmus eszméi sajátos értel­mezést kaptak a természettudomány­ban. A természettudomány humanis­ta elvei a természettudományoknak és a műszaki tudományoknak a társa­dalomban elfoglalt objektív helyzeté­ből fakadtak, minthogy e tudományok társadalmi funkciója a termelés szol­gálata, szakadatlan haladásának biz­tosítása, a természet erőinek és anyagainak elsajátítása az emberi gyakorlat szükségleteinek kielégí­tése érdekében. Ugyanakkor a kutatók humanizmusának szubjektív forrásai is voltak. A tudósok világ­nézete a társadalom haladó filozófiai, etikai, jogi, politikai és esztétikai né­zeteinek hatására formálódott ki. A haladó tudósok soha nem tartot­ták távol magukat a társadalmi prob­lémáktól, koruk szükségleteiből, a társadalmi erők harcától. A természet objektív törvényeinek feltárásával ftgyszersmind igyekeztek terjeszteni a tudást a nép között, felhasználni ezeket a törvényeket az emberek ja­vára, a munkafeltételek megkönnyí­tésére. Ebben fejeződik ki a tudósok és a dolgozó tömegek alapvető ér­dekeinek egysége, és ez a természet- tudományos humanizmus alapja. Nem véletlenül él a néptömegekben ős­időktől fogva az a mély meggyőző dés, hogy a tudás és a jó között felbonthatatlan szövetség van. Ám a természettudományban min­dig létezett egy másik tendencia is. A kizsákmányoló osztályok mindig korlátozták a tudomány szabadság­szerető lendületét, humánus törekvé­seit. Különösen ellentmondásos jellegű a ludományos eredmények tőkés fel­használása. A burzsoázia abban a mértékben segíti elő a tudomány fejlődését, amennyire az osztályuralmát erősíti, biztosítja profitjainak növekedését. A kapitalizmusban bizonyos tudomá­nyos felfedezéseket, melyek felhasz­nálása valamilyen okból nem előnyös a monopóliumoknak, szándékosan be­fagyasztanak. Előfordul, hogy a la­boratóriumok azt a feladatot kapják, hogy dolgozzanak ki egy eljárást va­lamely termék minőségének rontásá­ra vagy élettartamának megrövidí­tésére. Olyan gyógyszerek technoló­giáját, amelyekre minden ország be­tegeinek szükségük van, eltitkolják — indok a monopolprofit. Hogy a fo­gyasztóra rásózzák az árut és legyőz­zék a konkurrenst, élelmiszergyártó «égek cikkeikbe élénk színű szinte­tikus festékeket kevernek, holott ezek sok esetben károsak az egészségre, ft kapitalista trösztök bűnös könnyel­műséggel kezelik a készítmények el- lenői'zését és kipróbálását. A szomo­rú nevezetességű Talomid altatószer sok szörnyű tragédia okozója lett, mert azok az asszonyok, akik szed­ték, torz gyermekeket szültek. A tudomány eredményeinek a re­akciós erők által az emberiség ellen való felhasználása már régóta aggo­dalmat keltett a haladó természetku­tatókban. Erre V. I. Vernadszkij is­mert szovjet geokémikus már 1922-ben felhívta a figyelmet: „Nincs messze az az idő, amikor az ember kezébe kapja az atomenergiát, azt az erőfor­rást, amely lehetővé teszi, hogy úgy alakítsa életét, ahogy akarja ... Ké­pes-e az ember felhasználni ezt az erőt, a jóra irányítani, nem pedig ön­maga elpusztítására ...? A tudósok­nak ... felelősséget kell érezniük fel­fedezéseik követelményeiért. Munká­jukat össze kell kapcsolniuk az egész emberiség jobb megszervezésével.“ (V. I. Vernadszkij: Tanulmányod és beszédek. II. köt. 1922. 3. old.). A tudósoknak a tudományos és mű­szaki vívmányok politikai felhaszná­lásáért való felelőssége olyan kérdés, mely ma különösen fenyegető formá­ban merül fel. A tudomány tőkés fel­használásának ellentmondásai korunk­ban nagyon kiéleződtek. Lenin több­ször hangsúlyozta, hogy „a politikai reakció az egész vonalon az imperia­lizmus lényegéhez tartozik." (Lenin összes Művei. 30. köt. Budapest 1971. L59. old.) Ez a reakció a burzsoá tár­sadalom életének minden oldalára kiterjed, behatol a laboratóriumokba és az egyetemekre, hatással van a tudósok elméjére, tevékenységüket alárendeli az uralkodó osztály em­bertelen törekvéseinek, kiforgatja és eltorzítja a tudomány céljait. Éppen az imperializmusban minőségi ugrás következett be az antihumánus ten­denciák virulenciájában: a malthu­siánus fecsegés gázkamrákká válto­zott, a nacionalista gőg népirtássá, az elaggott reakciósok minden új, haladó iránt táplált gyűlölete radio­aktív stronciummá. Természetesen a tudomány rohanó léptekkel tovább halad útján, mélyeb­ben hatol be a természet titkaiba, egyre újabb eszközöket hoz létre az emberek munkájának megkönnyítésé­re. De a mai kapitalizmusban a tár­sadalom életének militarizálása vég­zetesen rányomta bélyegét a tudósok tevékenységére is. Azelőtt a műszaki újításokat és felfedezéseket eleinte rendszerint békés célokra használták fel, és csak azután kerültek háborús alkalmazásra, ezzel szemben korunk sok nagy felfedezése elsősorban a rombolás eszközévé, háborús fegy­verré vált. A burzsoá természetku- tatók egy, a humanista hagyományo­kat lábbal tipró részének az imperia­lizmussal való szégyenletes szövetsé­ge deformálja a tudomány igazi ren­deltetését, megrontja a tudósok lelkét. Bertold Brecht Galilei élete című filozófiai drámájának a szerző e sza­vakat adja hőse szájába: „Idővel ta­lán mindent felfedeztek, ami felfe­dezhető, s haladásotok mégis csupán az emberiségtől való eltávolodás lesz. A szakadék közietek és az emberi­ség között egy szép napon talán ak­kora lesz, hogy egy új felfedezés miatti diadalkiáltásotokra az iszonyat általános jajkiáltása lesz a válasz.“ Ezek a sorok mintegy fényt vetnek arra, miért keletkezik a tőkésorszá­gokban egy monopolista körök által támogatott tudományellenes mozga­lom — antitudomány. Ez igyekszik a tudományra, a tudósokra hárítani a felelősséget azon veszélyekért, amelyek a tudományos felfedezések imperialista alkalmazása következté­ben fenyegetik az emberiséget, mint ahogy a ludditák a gépekben látták a tőkés kizsákmányolás forrását. Akadnak tudósok, akik megpróbál­ják valahogy igazolni a humanizmus­sal való szakításukat. Közöltük van Jordan ismert német fizikus, aki szív- vel-lélekkel szolgálta a náci rezsimet, és még 1935-ben nyíltan védelmezte a háborút mint természeti jelenséget. Ma Jordan ugyanilyen nyíltan fellép a természetkutatók humanista célki­tűzései ellen. Például arra való hi­vatkozással „nyugtatja meg“ kollé­gáinak nyugtalan lelkiismeretét, hogy a mai tömegpusztító fegyverek sem­mivel sem rosszabbak, nem erkölcs­telenebbek a középkori kézíjnál, és az emberek megszokják majd őket a küszöbönálló háborúkban. Holott vi­lágos, hogy itt nem arról a szofisz- tikus vitáról van szó, hogyan „erköl­csösebb“ meggyilkolni az embert, ha­nem arról, hogy ki kell rekeszteni a termonukleáris háborút a társada­lom életéből! Bár a burzsoá kutatók humanizmu­sa korlátozott jellegű, ma ez is haté­kony erő a békéért, a tudomány em­berellenes felhasználása ellen vívott harcban. Azonkívül e humanizmus korlátozottsága a kapitalizmus körül­ményei között dolgozó egyetlen ter­mészettudósnak sem róható fel sze­mélyes bűnéül, ezt mindenekelőtt objektív osztályok határozzák meg. Nincs kizárva, hogy sok polgá­ri tudós a következetes természettu­dományos humanizmus segítségével fokozatosan eljuthat a munkásosz­tály ideológiai-politikai álláspontjá­hoz, a marxizmus—leninizmushoz, amely örökségként átvette a múlt hu­manizmusának legjobb demokratikus és szocialista elmeit, és minőségileg új színvonalra emelte ezt a huma­nizmust. A tudomány mai nagy jelen­tőségének megértése sok olyan tudóst is együttműködésre késztet a követ­kezetesen antiimperialista erőkkel, aki mégnem fogta fel a marxista — lenlnista világnézetet. Ma, amikor ez a feladat, hogy irre­verzibilissé tegyük a nemzetközi po­rondon elért pozitív változásokat, amelyek a szocializmus békeoffenzí- vájának köszönhetők, igen fontos a tudósok összefogása az imperialista reakció, a militarizmus és a szolda- teszka azon törekvésével szemben, hogy zavarossá tegyék a tudomány forrását, emberellenes célokra hasz­nálják fel a tudományt, visszafordít­sák az enyhülés folyamatát. Ezzel kapcsolatban nagy jelentőségű a tu­dósok Pugwash-mozgalma. A tudomány haladásának objektív követelménye az, hogy a természet- kutatók világméretekben egyesítsék erőfeszítéseiket. Ez visszatükröződik azokban az egyezményekben is, ame­lyeket az utóbbi időben kötöttek kü­lönböző társadalmi rendszerű orszá­gok, így a Szovjetunió és az Egyesült Államok között. A tudósok nemzetközi együttműködése az enyhülés körül­ményei között nemcsak a tudomány további haladásának az eszköze, ha­nem a békés egymás mellett élés objektív alapjai megszilárdításának egyik fontos tényezője is. Néha a szűkkörű szakosodás ne­gatív következményei akadályozzák a tudóst abban, hogy világosan meg­értse társadalmi felelősségét. A szako­sodás szükségességét a tudományos és műszaki ismeretek volumenének rohamos növekedése diktálja. A tu­dósnak ahhoz, hogy tanulmányozza szakmáját, ne legyen dililetáns, egy szűk területre kell összpontosítania figyelmét és tehetségét, tudatosan ügyelve arra, hogy ne forgácsolódjék szél. Bemard Shaw alkalmazta azt a szellemes hiperbolát, hogy a specia­listák hamarosan mindent fognak tud­ni a semmiről. A túlságosan szűk sza­kosodás olykor azzal jár együtt, hogy a tudós gyermeki ártatlanságú tájé­kozatlanságot árul el az emberi te­vékenység más szféráiban, vagy — ami még rosszabb — azt, hogy híresz­telésekből, divatos szólamokból, pon­tatlan információk alapján ismeri ezeket. Ebben az esetben felmerül az a veszély, hogy felelőtlen és köny- nyeimű döntéseket hoznak akkor, amikor egy természettudományos vagy mérnöki probléma túlnő saját keretein, és az emberi tevékenység más szféráit is érinti. Napjainkban a tudós társadalmi tekintélye, elsősorban a szocialista társadalomban, igen nagy. S ez nagy felelősséget ró a tudósra, különösen akkor, amikor ítéleteiben és értéke­léseiben átlépi a tisztán szakmai te­vékenység kereteit. Sajnos, ezt a fe­lelősségérzetet teljesen elvesztette Szaharov akadémikus, akinek múlt­beli tudományos érdemeit a szovjet állam nagyra becsülte. A tudomá­nyos tevékenységtől eltávolodva, sza­kítva a haladó orosz tudományos értelmiség hagyományaival és né­pünktől idegen, tudományellenes „el­méletek“ ideológiai befolyása alá ke­rülve, Szaharov akadémikus a feszült­ség enyhítésének politikája ellen is fellépett, az izraeli agresszorok olda­lára állt, és lényegében támogatta az ellenforradalmi chilei juntát, amely lábbal tiporja mindazokat az emberi szabadságjogokat, amelyekért Szaha­rov állítólag síkra szállt. Ezzel kap­csolatban a „L’Unita“ című lap he­lyesen jegyezte meg, hogy az ilyen állásfoglalás fel kellene hogy nyissa azoknak a tőkésországokban élő em­bereknek a szemét, akik Szaharovot komoly embernek tartották, mert így végső soron kiderül, kivel van dol­gunk. A tudósok új, fiatal nemzedékének át kell vennie az idősebbektől a tu­domány humanista hagyományait és eszmei fundamentumát. Különben tra­gikus szakadék keletkezik, amelyet „Max Born komplexusnak“ nevezhet­nénk. Max Born nemcsak nagy fizi­kus, hanem igaz humanista tudós. Hogyan történhetett, hogy két tanít­ványa — Teller és Jordan“ az anti- humanízmus táborába került? Erről Born keserűen írja: „Nagyszerű, ha az embernek ilyen okos és tehetséges tanítványai vannak, s mégis azt sze­relném, ha inkább bölcsek volnának, mint okosak. Valószínűleg az én hi­bám volt, hogy csak kutatási módsze­reket tanultak tőlem és semmi töb­bet.“ (Die Humboldt Universität Ges­tern — Heute — Morgen, Berlin 1960. 9L old.) Born beismerése fl- Syelmeztetéa mindazoknak, akik a tu­dományos utánpótlást nevelik. Az if­júságnak a humanizmus szellemében, a tudomány nagyszerű hagyományai­nak szellemében való nevelése a tu­dósok idősebb nemzedékének nagy fontosságú feladata. Együtt a munkásosztállyal Az élet igazolja annak a marxis­ta—leninista tételnek helyes voltát, hogy a tudósok a maguk módján, nemcsak a proletariátus osztályhar­cának eszméiből kiindulva, hanem sa­ját tudományukoh keresztül is a mun­kásosztály oldalára állhatnak. Csak a munkásosztállyal együtt érhetik el a természettudósok azt, hogy kutatási céljaik és eredményeik valóban hu­mánus jellegűek legyenek, hogy az ember javára használják fel őket. Nem véletlen, hogy a tudomány anti­humánus, imperialista felhasználása elleni harc, amelyet valamennyi or­szág haladó természetkutatói vívnak, összekapcsolódik a társadalom szo­cialista, tervszerű átalakításáért fo­lyó harccal. A proletariátus mint osztály és él­csapata — a komunista párt — ér­dekelt abban, hogy szilárd szövetség­re lépjen a természetkutatók széles köreivel a békéért és a társadalmi ha­ladásért, a környezet ésszerű fel- használásáért, a szocializmusért ví­vott általános demokratikus, antiim­perialista harc jegyében. E feladat csak a tudósok társadalmi szerepé­nek, működése sajátosságainak, vi­lágnézetének, eszmei hagyományai­nak és fejlődése tendenciáinak mar­xista elemzése alapján oldható meg jól. B'igyelembe kell venni többek kö­zött azt is, hogy a természetkutatók helyzete a mai burzsoá társadalomban igen ellentmondásos. Egyfelől, mun­kafeltételeit, szükségleteit, életmód­ját, hagyományait, szokásait és kivált­ságait tekintve sok tudományos dol­gozó objektíve és szubjektíve közel áll a burzsoáziához. Ez gyakran mes- sianisztikus illúziókat, elit hangula­tokat,. a kiválasztottság érzését kelti, sok tudóst eltávolít a népétől. Ugyan­akkor a tudósokat mint bérmunkáso­kat sújtja a tőkés kizsákmányolás, a tőke, a maga önző céljaira használ­ja ki a kutatók tehetségét és tudá­sát, munkájukat alárendeli a nyerész­kedés céljainak, a konjunktúra sze­szélyeinek, az alkalmazás és elbo­csátás tőkés feltételei viszontagsá­gainak. Annak idején Marx azt írta, hogy csak a munkásosztály „alakíthatja át a tudományt az osztályuralom szer­számából népi erővé, alakíthatja át magukat a tudósokat... a tőke szö­vetségeseiből a gondolat szabad szó­szólóivá! A tudomány csak a Munka Köztársaságban töltheti be igazi sze­repét!“ (Marx és Engels Művei. 17. köt. Budapest, 1968. 510. old.). A tudománynak mint a történelmi fejlődés kvintesszenciájának egyete­mes jellege csak a munka maximális társadalmasításának feltételei között, a szocialista társadalomban érvénye­sülhet. A szocializmus véget vet an­nak az állapotnak, amikor a tudó­sok munkája csak mint a tőkés pro­fit gyarapításának eszköze részesül társadalmi elismerésben. Ma tudato­san realizálódnak mindazok az ösz­tönös szocialista tendenciák, amelyek a tudományban rejlenek, s így a tu­dósok szükségképpen felismerik a társadalom kommunista átalakításá­nak szükségességét. A burzsoáziától eltérően a munkás- osztály mint a társadalmi haladás döntő ereje rendkívül érdekelt a tu­domány maximálisan szabiid fejlődé­sében, hiszen, írta Engels, „minél kíméletlenebbül és elfogulatlanabbul jár el a tudomány, annál inkább össz­hangban áll a munkások érdekeivel és törekvéseivel.“ [Marx és Engels Művei. 21. köt. Budapest, 1970. 293. old.). A dolgozó osztályok birtokukba ve­szik a tudományt, a felhalmozott is­meretek egész gazdagságát, hogy fel­építsék a kommunizmust, és végül megoldják a szellemi és a fizikai munka ellentéte felszámolásának tör­ténelmi feladatát. K. Tyimirjazev, a kiváló orosz tu­dós egykor ezt írta: „A demokráciára támaszkodó tudomány, a tudomány által erős demokrácia és mint e szö­vetség jelképe — az elmúlt száza­dokban szinte ismeretlen jelenség — a tudomány demokratizálása — íme, ez a jövő prognózisa.“ [K. A. Tyi- mirjazev: Tudomány és demokrácia. Moszkva 1963. 374. old.) Ez a prognó­zis realizálódik ma a szocialista or­szágokban. A szocialista országoknak tapasztalatai, amelyeket a tudomány­nak a széles tömegek javára való felhasználása terén, a tudományos eredményeken alapuló ésszerű nép­gazdasági tervezés terén, a tudomá­nyos alkotómunka ösztönzése és támogatása terén szereztek, fontos tényező a világ természetkutatói vi­lágnézetének és társadalmi állásfog­lalásának kialakításában. Irta: JURU ZSDANOV, a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának levelező tagja

Next

/
Thumbnails
Contents