Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-08 / 33. szám, péntek

azudnék, ha az.t monda­H nám, hogy én azért szoktam harmadik osz­tályon utazni, mert a sportnak ezt a nemét fö­löttébb kedvelem. Azért utazom harmadik osztályon, mert én vi­déki író vagyok és vidéki mú- zoumigazgató, azoknak pedig ez a klasszis dukál. Egészen más volna, ha például a torony- gombaranyozók szaklapjának kiadóhivatali segédfőnökhelyet- tese lennék, és a keresztanyám jóban volna valamelyik társa­dalmi egyletalelölülőjével. Ak­kor nekem elsöosztályú szabad- jegyem volna, és nemcsak a sürgönykarók állnának előttem haptákot, hanem az állomásfő­nök Is, mikor a fenntartott sza­kaszokat megmutatnák. Azon­ban az a jő asszony, aki ke­resztel ésern kor képviseletemben mondott ellene az ördögnek és minden incselkedéseinek, már harminc esztendeje meghalt. S noha kvalifikált kijáró lett vol­na, mert se írni se olvasni nem tudott, mégse tehetett volna ér­tem semmit, mert nem mívelek szakirodalmat. Így aztán nemcsak szabad- jegy-képes nem vagyok, hanem még annyi vasúti kedvezmé­nyem sincs, amennyi minden tisztviselőtársamnak kijár, úgy tudom, az útkaparónak is, meg a hóhér-segédnek is. No igen, mert a hóhér-segéd szorosan végzi a dolgát, ezért ügyiieve- zett szorosan vett közigazgatási tisztviselő. Ellenben mivel negy- ,,ven évvel ezelőtt kimondta az akkori magas kormány, hogy a könyvtár, a múzeum, az úgyne­vezett kultúra csak magánvál­lalata a városnak, az afféle pá- Mnkamérésnek hivatalnokai máig is nem szorosan vett köz- igazgatási tisztviselők, akiknek nincs jussuk azokra az állami kedvezményekre, amikre a vár­megyei útkaparók érdemesnek találtatnak ... ... Hanem azért én nem ha­ragszom, s a harmadik osztály ablakából is nyájasan fogadom a váltók mellett álló vasúti bakterek szalutálását. (Tudom, hogy nem nekem köszönnek, hanem a Rendnek, a Fegyelem­nek, de mindig sajnálom az olyan szegény köszönöket, akik­nek nem köszön vissza senki). Miért is haragudnám? Hátha az állambölcsesség arra gondol, hogy Kant Immánuel azért lett olyan okos ember, mert negy­ven esztendeig nem mozdult ki Könlgsbergéból, és mibelfllünk is Kant Immánueleket akar ne­velni? Csak azt nem tudom, hogy mit csillái aztán jpajd ez a kis ország ennyi öreg bölcs- csel. Mert vagyunk vagy kilen­cen vidéki múzeum-chefek. Ezek után be is ülhetnénk a harmadikba, ha az olyan köny nyen menne. De először min­denféle udvarias vasutasok fi­gyelmeztetik uraságomat, hogy a második osztály hátra van. Mikor aztán kinyilvánítom, hogy én csak a harmadikba igyek­szem, akkor már nem igazít út­ba senki. Négy zárt ajtó után sikerült kinyitnom az ötödiket, mely aztán nem akar becsukód­ni. Szemnek, orrnak kicsit szok­ni kell a nem színtelenül, se nem szagtalanul kavargó füst­óceánhoz. Kofák, napszámosok, nincstelen parasztok szirtelle- nek ki belőle. Csupa olyan nem­zetfönntartó elem, aki nem tudja, hogy ő az. (Aki kisgaz­dának hívja magát, az legin­kább a másodikat kultiválja, ha már vonatra szorulj. Ahogy belépek, csaknem egy­szerre megmerevednek mint a szirtek. Csak a lábukat vetik széjjelebb, hogy kevesebb le­gyen a hely. De hát nekem eszembe sincs leülni. Tudom, hiszen hallom, olvasom eleget, hogy én nem vagyok nemzetfönntartó elem, ennélfogva ahhoz képest Is vi­selem magamat. Neklvetem a hátam az ajtónak, amely rosz- szul záródik, és fölfogom a hi­deget, amely beszlvárkodik raj­ta. Ezt ugyan még nem javall­ta nekem egyik orvosom se, de legalább ezzel tagadhatatlanul szolgálatot teszek a nemzetnek. Egy kicsit várják, hogy mi lesz, de mikor látják, hogy nem lehetek valami zenebona ember, nem törődik velem sen­ki. Az első, aki megszólal, egy tömpe orrú kofa. Azt mondja: — Hát csak nem akar nyár lönni. Ez olyan észrevétel, aminek helyességét nem lehet kétség­bevonni. Egy ködmöndös öreg azzal járul hozzá az előtte szó­ló véleményéhez, hogy bizony foga van az időnek. — Kilenc fog vót márna — mondja a báránybőrsapkás ta­tár kán. — Hallottam, ahogy az alorvos jelöntötte a főiorvos­nak az ispitábon. Kórházjárt embertől mégis­csak illendő megkérdezni, hogy mi keresete volt ott. — Talán heptikéje van kend­nek? — hajolt előre a kofa. Nagy bivaly ember a tatár kán, a kofa is tudja, hogy ennek Móra Ferenc: sohse lesz a tüdejével baja, de bizonyosan tud valami érdekes tüdővész-esetet, azt szeretné elmesélni. De a tatár kán rázza a fejét. — Nem a, csak a formátlan üdő megkörnyékezte a lábamat. Ez úgy értendő, hogy a kán­nak megfagyott a lába, és ez valóban olyan téma, mint az akadémián a székelyek erede­te. Hogy a faggyúgyertya jobb-e a fagyos lábnak, vagy a hordós­káposzta azt csakugyan nagyon meggondolni való. Jánosszállá- sig csak annyi van eldöntve, hogy okos ember nem mén vele orvoshoz, mert az mindjárt le akarja vágni. Jánosszálláson azonban hát- baütött valaki az ajtónál, és szidja a marha istenemet. — Gyün a kalóz — morogja valaki, és ez öreg globetrotter lehet ezen a tájon, mert a fia­talabb nemzedék már kalahuz- nak tiszteli a jegyeket követelő gentlemant, aki az én gyerek­koromban még a konduktor cí­met viselte. A lám,pás ember rámvilágít és egy kicsit megszégyenli ma- gát. — Mórt nem adnak kentök helyet ennek az úrnak? — mondja mérgesen. A nemzet nevében a kofa vá­laszol: — Aki úr, az mönjön az urak közé! Látom, hogy mindenki egyet­ért a kofával és én magam is érzem, hogy igaza van. — Ür a fene — mondom —, hiszen én csak esemyőcsináló vagyok. De azért énmiattam ne legyen semmi violencia, hoztam én maganunal ülést. Azzal fogom a kis faládámat és ráülök. Az emberek kezde­nek rám barátságosabban néz­ni. A ködmönös ember összébb húzza a lábát. Ez annyit tesz, ha van mához való esze az esernyőcsinálónak, ide is leül­het. —Én azonban önérzetes fér­fi vagyok, még esernyőcsináló­nak is. Ügyet sem vetek az uti- társaimra. Szivart veszek ki a nagykabátom zsebéből. Ez nö­veli a szimpátiát, mert ha úr volnék, akkor tárcából venném • Ezt az írást — kissé le­rövidítve — a Véreim és Pa­rasztjaim című köteten?, az frú halálának 40. évforduló­ja alkalmából közöljük. í. Grossmann felvétele elő a szivart. A szivar törött, de azért szívom, mert így kí­vánja a becsület. Meleg részvét áramlik feléin minden felől. — Ehhöz is marha tüdő köll ám, hallja — mondja őszinte elismeréssel egy juhászféle atyámfia. — Ezt még. én sem győzném szusszal. — Pedig a kend dohánya is fán termett — mondom neki félvállról, orientálódván az il­lát után. — Jól mondja — vette ki a pipát a szájából. — Möggyfale- vél. — Most már aztán egészen rendben vagyunk. A nemzet ér­zi, hogy itten közéje tartozan­dó emberrel van dolga, és a ta­tár kán föláll. — Egészen el- macskásodott a lábam — azt mondja —, üljön mán ide az én helyemre. — Már hogy ülnék, — mon­dom —, csak maradjon kend a helyén, és tegye föl a fájós lá­bát ide a ládám szélire. — Hiszön van itt hely .— mondják háromfelől is, s hoz­záteszik azt is, mint ilyenkor szokás, hogy sok jó ember el­fér kis helyen. A kofa erőszakoskodott leg­jobban, hát ő mellé ültem és meghallgattam a heptikás Mári esetét. Ugyancsak odáig értünk, hogy a Márinak volt egy musz- kája, és azért kapta a száraz betegséget, mert akkorára Csen­géi lére értünk, és megint bejött a kalauz. — No embörök, ki vösz bő­röndöt? — lóbált meg egy ko­pott bőrláskát. Valami nemesi címer is volt rajta, ezüst griff- raadár, ki tudja melyik zászlós úr járt vele valaha elsőosztá­lyon Károly-feredőre? Az emberek nem mutattak túlságos érdeklődést a tisztes ócskaság iránt, csak a juhász kérdezte meg, hogy hát aztán mirevaló ez. — Hát arra, hogy ha utazik kend, ebbe töszi a ruháját, hogy össze ne gyűrődjön, — magyarázta a kalauz. — No, akkor nem vöszöm mög — határozta el a juhász —, mert akkor becsuknának. — Hát mán mért csuknák be kendöt? v — Hát mán hogyne csukná­nak, ha abba tönném a ruhá­mat, én mög meztelen járnék? A kalauz kiment, mivel így csúffá tette a juhász, de úgy látszik, a bőrönd mégis ébresz­tett némi történelmi reminisz­cenciákat a lelkekben. Egy ed­dig nem hallott reszketős hang kiszólt az egyik sötét sarokból: — Ugyan az az Appóni él-e még? Némi vita árán tisztázódott, hogy ól még az Appóni, és azt Apponyinak kell mondani, és olyan görbe orra van neki, mint a kisteleki kocsmárosnak. Valamint az is kiderült, hogy a kérdés föltevője szőregi szerb ember, és szerb karácsonykor töltötte be a nyolcvanhatodik esztendejét. — No hát akkor volt ideje ilyen szépen mögtanulni ma­gyarul — dicsérte meg a tatár kán. — Aj, csikorgóit az öreg hang —, minálunk szerb mind tudja magyarul, magyar mind tudja szerbül. — Hát meg vannak szép bé­kességben, ugye? — kérdem az öreg testvért. — Magyar is megvan sze­gény, szerb is megvan szegény, hát mi bajuk volna egymással? — No — mondom —, azért negyvennyolcban a szőregi szer- bek is csak ráfogták a kaszát ^ magyarokra. — Aj, az nem úgy volt — nyöszögte az öreg — Én tudok, mert én voltam már akkor ka- nászgyerek. Az úgy volt, hogy magyar bakter mondta, „gyin- nek rácok, megölnek bennete­ket“, rác bakter mondta: „gyinnek magyarok, megölnek benneteket.“ Addig beszéltek magyar bakter, rác bakter, míg a népek csakugyan megöldös- té'k egymást. Az nem haj, hogy én har­madik osztályon szoktam utaz­ni, mert abból nem lesz hábo­rú. Hanem az nagy baj, hogy mindenféle népek különvonaton járő nagy bakterai nem szoktak harmadik osztályon utaznL Karol Drexler festőművészt, a Szlovák Képzőművészeti Alap el­nökét, politikailag elkötelezett művészi tevékenységéért az „Ér­demes Művész“ címmel tüntették ki. Képünkön: A festőművész műtermében. (Felvétel: M. Borodáčová — ČSTK) ÉLMÉNYGAZDAG ESEMÉNY A NEMZETKÖZI ZENEI TANÁCS HETE Pontosan egy negyedszázad­dal ezelőtt született meg az UNESCO keretén belül a Nemzetközi Zenei Tanács, melynek jelenlegi elnöke Ye- hudi Menuhin, ügyvezető főtit­kára pedig dr. Ladislav Mokrý, a Szlovák Filharmónia igazga­tója. A Zenei Tanács működé­sének célját röviden úgy jel­lemezhetnénk, hogy koordinál­ja, azaz irányítja a világ zenei életét. Ezen szerteágazó tevé­kenység sokaságának csupán két ágazatát ragadom most ki, mely tulajdonképpeni beszámo­lóm szerves összetevője. Az e- gyik működési terület a fiatal művészek seregszemléje, mely eddig 1969-ben Cannesban és 1972-ben pedig Bratisiavában került megrendezésre és a jö­vőben állandó székhelye a Ze­nei Hetek keretében éppen vá­rosunk lesz, a másik működési terület pedig a zeneszerzők pá­rizsi versenye, melyen u Ta­nács kezdeményezésére és fel­hívására keletkezett művek ke­rülnek elbírálásra. Az eddigi kedvező benyomá­sok alapján az a kitüntetés érte most Szlovákia fővárosát, hogy az évfordulóval kapcsolatos ü- lések egyikét éppen itt rendez­ték meg. Természetesen a szak­mai problémák megbeszélése mellett az ülés programjához az élő zene is hozzá tartozott, s így január 21-e és 27-e között hangversenysorozatot is rendez­tek, melynek minden estje szo­rosan összefüggött a Tanács említett két működési területé­vel, oly módon, hogy UNESCO díjas művészek léptek fel és díjnyertes pályaművek hangzot­tak el. Ennek a rövid, de tartalmas kis téli fesztiválnak a somraá- zásaként örömmel kell megál­lapítani, hogy a nemzetközi zsűri, mely a maga idejében megítélte a diplomát, jó mun­kát végzett, ítélete ma is helyt­álló, amit éppen maguk a díj­nyertesek, illetve műveik bizo­nyítottak szereplésükkel. A cannesi és bratislavai dip­lomás művészek közül három zongorista, név szerint Dennis Lee, Peter Toperczer, és Miroslav Láng er, egy csellis­ta — Claus Kan n—g i e s s e r, valamint egy operaénekesnő Norma Lerer mutatkozott be. Egészen furcsa és véletlen játéka a sorsnak, hogy a meg­szólaltatott művek java éppen Mozart opuszaiból került ki, a- kinek 218. születésnapja az utolsó fesztiváli napra esett. így hűt szinte akaratlanul Mozart lett a közös nevező, ismét alá­támasztva azt a köztudomású tényt, hogy könnyűnek látszó műveit milyen kimondhatatla­nul nehéz tolmácsolni. Itt van mindjárt a két zongorista, To­perczer és Lee esete, akik ke­letkezési sorrendben egymás­hoz nagyon közel eső két ver­senyművet szólaltattak meg diametrálisan ellentétes kon­cepcióban. Toperczer a 466-os d-moll versenyt játszotta, melyben ismét megcsillogtatta sokszor méltatott hangszertu­dását, de egyben azt Is bizonyít­va, hogy most vivődik a „mo­zarti" stílus meghódításával, melynek során még sok merev­séget kell fellezítania és zongo- rahangját éneklőbbé tennie, hogy tényleg elérje saját szín­vonalát ezen a területen is. A maláj! Dennis Lee a 449-es Köchl számú Esz-dur versenyt tolmácsolta szintén ragyogó technikai felkészültséggel. Visz- sza tudta adni a mű emelkedett és ünnepélyes hangulatát is, de szinte már majdnem túl lágyan és édeskésen. Érzésem és ízlé­sem szerint a salzburgi mester stílusvilágához legközelebb a Nürnbergben működő argentin Norma Lerer áll, aki a Szlovák Nemzeti Színház színpadán a „Figaro házassága“ című opera Cherubinját énekelte — pompásan. Ilyen színvonalon, ilyen kifejező erővel és ilyen „örök tavaszt“ sugár­zó bájjal éleire kelteni ezt a magába a szerelembe szerelmes kamaszt, tényleg a ritka művé­szi élmények sorába tartozó esemény. Miroslav Langer Beethovem G-dur zongoraversenyét játszot­ta. Teljesítményével, kiegyen­súlyozott és elmélyült játéká­val egyértelműen meggyőzött, hogy magáénak érzi ennek a legpoétikusabb és leggyöngé- debb Beethoven versenyműnek az érzésvilágát. A ráadásként eljátszott ritka csemegéért Scriabin balkézre írott Noctum- jeért —, külön köszönet illeti. Az eredetileg háromra terve­zet díjnyertes zeneszerző kö­zül csak kettő mutatkozhatott be, mert a szovjet Jerkegali Rachmadijev szerzeményének kotta anyaga sajnos nem érke­zett meg. Dr. Ivan H r u š o v- sk ý 6. helyezést elért műve, a „Musica notturna“ a vonóshang- szerek sokszínű és gazdag vi­lágának szellemes variálásával keltett figyelmet. Az igazi él­ményt azonban Balassa Sán­dornak köszönhetjük, akinek oratórikus műve, a „Requiem Kassák Lajosért“ méltán nyerte el egyértelműen a párizsi első helyezést. Pár sorban ismertet­ni, vagy akár körvonalaiban is felvázolni ennek a megragadó műnek a szépségeit, lehetetlen, s így inkább szubjektív érzése­met tolmácsolom, mely alapjai­ban nagyon rokon azzal a be­nyomással, melyet Szokolatj Sándor új operájának, a „Sám­sonénak budapesti előadásán is éreztem, és pedig azt, hogy minden modern, sőt avantgárd technikai hatás ellenére, mes­terkéltségtől mentes „igazi zenét“ hallottam. Végezetül pe­dig még annyit: Balassa ezzel a zenével méltó emléket állított Kassák Lajosnak, aki maga is korának egyik úttörő egyénisé­ge volt. VARGA JÖZSEÉ □ Megjelent a Modern Könyvtár 250. kötete: Jannisz Ritszosz világhírű görög költő Mélosz pusztulása című elbe­szélő költeménye. Másfél évti­zed alatt az Európa Kiadó so­rozata az élő világirodalom szinte minden számottevő író­ját bemutatta, és Ismertetett valamennyi jelentős irodalmi irányzatot. 1974. II. 8. Harmadikon4 Téli alkonyat

Next

/
Thumbnails
Contents