Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-04 / 29. szám, hétfő

A lába rogyadozott. Ügy érezte, nyirkos vattacsomókból áll a teste. Alig bírt mozogni. Leülni, csak leülni kívánt... A járdá­ra... Igazság szerint még egy hónapig kórházban lett volna a helye, de ott untak már vede bajlódni. Négy és fél hónapig feküdt különszobában, másfél hónapig közös kórteremben. Ezalatt többször operálták, kezelték ... Kiír­ták, mert a kórház kapujánál tömege­sen vártak a nála is betegebb embe­rek. Az orvos hosszú papírszalagra írt recepteket nyomott a kezébe: — Szed­je a gyógyszereket, táplálkozzék jól, és rendbejön. Eleget feküdt itt... — Nem bírok járni, doktor úr... — tiltakozott gyönge hangon. — Menjen haza, ott is fekhet. A fe­leségei majd gondját viseli... Menjen haza! De hol van most az otthona? — gondolta, míg lassan ván- szorgott az utcán. Néhány hónappal ez­előtt volt otthona, volt felesége, aki gyermeket várt... Együtt álmodoztak arról az időről, amikor köztük lesz a gyermekük, és boldogok voltak ... Az elsőt várták, s aki látta elragadtatásu­kat, azt hitte, az övék lesz az egyetlen a világon. Dulari, a felesége, tömér­dek szép aprócska holmit varrt a ki­csinek ......... De aztán minden összeomlott. Az első műtét elvitte felesége ékszereit. Hát, tulajdonképpen, ez is a rendel­tetésük. Az emberek általában azt hi­szik, hogy a nők ékesítésére szolgál­nak. Nem igaz! Bajok enyhítésének eszközei. Az ékszer — bank, amely­nek a feleség csak szegény pénztáro­sa. Jó, ha életében ötször pompázhat vele. Második műtét előtt elpusztult a gyermek... Abban a nehéz életben, amely asszonyának kijutott, előre lehe­tett ezt látni. Törékeny aranybarna teste nem a gondok ekkora terhének hordására teremtődött. Ezért határoz­ta el bölcs gyermekük: nem születik meg. Előre megérezte a bajt, úgy ta­lálta: megjelenése nem kívánatos. Né­ha ilyen okosak a gyermekek! Az asz- szony egy ideig nem mutatkozott a kórházban. Amikor újra eljött, el­mondta, mi történt, ő pedig keserves sírásra fakadt. Ha tudta volna, mi vár még rá, nem sírt, örült volna. Ezután elvesztette állását. Megtörté­nik ez is. Túl sokáig betegeskedett. Mennyit várhatnak rá? A betegség — magánügy. — Ha az ember meg akar­ja tartani állását, ne legyen beteg. Az ember ugyanolyan, mint a gép. Ha a gép elromlik, kidobják és újat állíta­nak helyébe. Az idő múlik, a munka nem vár, az üzlet — üzlet... Irtózatos csapást mértek rá, mintha nemlétre, halálra ítélték volna ... Ezúttal nem sírt. Az Igazán nagy bajban a szem száraz marad, csak a szív válik mind üresebbé, úgy tűnik, vér helyett a ret­tegés kúszik az erekben, s a föld ki­csúszik a láb alól... A jövőtől való félelem napokig nem hagyta aludni. Hogyan élnek meg most már? A hosszú betegség végeláthatat- lanul hozza magával a költségeket. A lakás fokozatosan kiürül, távozik belő­le minden, ami valamennyire értékes. Am Dulari nem adta meg magát. Négy és fél hónapig tartotta férjét külön­szobában, biztosította számára a leg­jobb gyógykezelést és ápolást. Végül, amikor már nem volt mit eladnia, munkába állt. Egyszer főnökével jött el a kórházba — alacsony, sovány, kö­zépkorú férfival. Hallgatagságával, el­fogult szelíd mosolyával nem látszott nagy cég főnökének, Inkább kis köny­vesbolt tulajdonosának. Dulari egysze­rű munkát végzett: bélyegeket ragasz­tott borítékokra. — De hiszen ez nagyon könnyű mun­ka — jegyezte meg a férje. — Igaza van, de akinek naponta hatszor kell melgtenni, annak nehéz. —- Csakugyan, borzasztón belefá­radok — mondta az asszony bájosan mosolyogva. — Ha felgyógyul, maga csinálja majd. Alkalmazom a felesége helyébe —- ígérte a főnök s búcsúzott. Az asszony vele ment. Férjének úgy tűnt, cipősarkának kopogása túlságos magabiztosságról árulkodik. Teste rin­gott, mint az érett gyümölcstől súlyos ég. A főnök jobb kezével föltárta az ajtót és udvarias meghajlással előre­bocsátotta az asszonyt. Bal keze eköz­ben megérintette az asszony derekát. A férjnek tetszett a jobb kéz mozdula­ta, a bal kézé nem tetszett. Hát, elő­fordul, a Jobb kéz nem tudja, mit csi­nál a bal. És az ember szemel csalhat. Persze, képzelődött! A harmadik műtét idején már közös kórteremben feküdt. Ekkor az asszony már Dardzsilingben üdült a főnökkel. Utóvégre meddig várhatott? Az élet rövid, az élet tavasza még rövidebb. A türelemnek is van határa. És sok-e a türelme egy húszéves asszonynak, aki házaséletének második tavaszát éli, és nem kapott ettől az élettől mást, mint szenvedést. Bűn-e,. ha ez a fiatal- asszony álmait kergetve Dardzsilingbe fut? A csapások minden oldalról zúdul­tak rá, s végleg megfosztották bátor­ságától. Elfásult, melgadta magát... Ahogy a vas nem érzi a kalapács üté­sét, úgy vált közömbössé a sorscsapá­sok iránt. Ezért nem közölte az or­vossal: nincs hova mennie. Elvesztette otthonát, feleségét, gyermekét, mun­káját ... Mindezt elhallgatta, csak pa­naszkodott. — Nem bírok járni, doktor úr. Imbolygott az utcán, a nap égette, sugarai éles késekként fúródtak a bő­rébe. Fölötte až ég szürkéssárga zo­mánca csillámlott, a levegőben fekete, mocskos legyek zsibongtak ... Mene­Krisan Csandar: Hulladék úr külni kell, el kell menni, el kell kúsz­ni innen. Csak ment előre!, lihegett, de ment tovább... Arra, ahol valamikor ott­hona volt. Tudta, hogy nincs már ott­hona, de ehhez az irányhoz szokott, és ment. A hőség mint bőrét ellepő han­gyaraj zsibbasztotta testét. Az utcai zaj lassanként birtokába vette. A falak elgörbültek, a házak összeomlottak, a lámpaoszlopok formátlan halmazzá fo­nódtak. Éjszaka tért magához. Hűvös sötét­ség borította a földet. Ugyanott fe­küdt, ahol nappal összeesett — egy si­kátor sarkában. Szemközt huszonöt­harminc lépésnyire régi kétemeletes ház keskeny hátsó frontja emelkedett. Vastag párhuzamos csövek vezettek hozzá. Könyökére támaszkodva fölemelke­dett, kilátott a néptellen utcára, a zárt üzletek lehúzott redőnyeire. Néhány pil­lanatig élvezte a hűvös sötétséget, le­hunyt szemmel gondolkodott, hol va­gyok? Talán a Nagy-óceán simogató ölelésében? Nem sokáig tartott az a boldog álla­pot. Jelentkezett az éhség. Állati éh­ség. Gyomra görcsös fájdalomtól mar­cangoltán kenyeret követelt. Hirtelen a szagok egész szimfóniája tört rá, s eluralkodott tudatán. Lassan, nagyon lassan a szag forrása felé kúszott, vé­gig a sikátoron, miközben az újabb eszméletlenség zavaros hullámai fe­nyegették. Az ételszag új erőt öntött belé. Kényszerítette, hogy elvonszolja magát oda, ahol táplálék várja. Elérkezett céljához. A csövek és a fal között hulladékkal telt, óriási hor­dó állott. Mi minden nem volt ben­ne!... Néhány percig még féken tartot­ta kezét. De ahogy egy szimfóniában néha előretör egy hang és féktelen erejével megrendíti a szívet, itt is az ételmaradék szaga leküzdötte más hul­ladékok bűzét... Leomlottak a civili­záció utolsó korlátai. Türelmetlenség­től reszkető keze megmarkolt egy ba­nánhéjat ... S aztán az éhség, csak az éhség vezette tovább ... Mikor érefete, hogy elönti a jóllakott­ság melege, lehevert a hordó mellé, A félálom, a féleszméletlenség világában telt az első tíz nap. Időnként a hordó­hoz kúszott és evett. Amikor a még ehető hulladékok szaga már nem inge­relte, s eluralkodott a szemétbűz, visz- szakúszott a sarokba és aludt. ­Néhány hét alatt megerősödött. Ad­digra teljesen hozzászokott helyzeté­hez. Milyen nagyszerű menedéket ta­lált. Ide nem süt a nap. az emberek nem térnek be, a fák kefllemes árnyé­kot adnak, néha kinyílik a ház egyik ablaka, egy kéz kidobja a hulladékot, amely neki táplálékul szolgál, léta­lapot Jelent, megőrzi életét. Senkihez sem tartozott. Otthon, munka, társada­lom, harc — számára értelmetlen sza­vak lettek Az ő világát most ez a kis zsákutca jelentette. Múltak a hónapok, az évek s ő csak ült, mint öreg facsonk ebben a zugban. Az emberek hozzászoktak. Senki­hez sem szólt, senkinek sem szerzett örömet, senkitől sem kért semmit, de ha eltűnt volna elbböl a zugból, a környék lakói hiányolták, s talán sajnálták is volna . . . Elnevez­ték Hulladék úrnak, mert tudták, hogy kizárólag a hordóból tartja fel magát. am Ha semmit sem talált benne, éhesen aludt el. A hosszú évek folyamán a já­rókelők, a közeli kis vendéglő látoga­tói megfigyelték, mit szeret, s gyakran elhozták neki, amit kidobásra szántak. A zsákutcát határoló ház ablakából nemcsak maradék, de érintetlen hús- darabok, lepények, zöldségfélék, gyü­mölcsök is kikerültek. A hordó juttatta Hulladék urat a szükséges használati tárgyakhoz, ócska nadrághoz, foszlado­zó fehérneműhöz. Nem mondhatjuk, hogy nem kapott hírt a zsákutcán kívül történtekről. Amikor megdrágult a cukor, hetekig nelm látott édességfélét, amikor meg­drágult a búza, nem talált kenyeret, amikor fölment a dohány ára, olyan rövidekké váltak a cigarettavégek, hogy nem lehetett rájuk gyújtani. A szemét- szállítók sztrájkjáról úgy szerzett tu­domást, 'hogy két hónapig nem ürítet­ték ki a hordót. Mint érzékeny műszer reagált a hordó az emberi élet min­den eseményére. Az égvilágon min­denre. A második világháborúra épp­úgy, mint a környékbeliek betegségei­re. Öt azonban közömbösen hagyta mindaz, ami menedékhelye határain túl végbemelnt. A járókelők furcsállva hallgatták Hulladék úr beszélgetéseit a hordóval. Miért kellett fönnakadniuk ezen? Hi­szen ő nem szállt vitába senkivel. Csak magában vállotta: úgy sincs a világon ember, aki megosztja gondolatait más emberrel. A legbizalmasabb barátok is beszélgetés közben, titokban csak ma­gukra gondolnak. Ez a világ nem egyéb, mint óriási szemétdomb, amely­ről mindenki igyekszik kiragadni a maga érdeke, előnye, számítása szerint egy zsíros falatot, egy gyömölcscsut- kát, egy darab rongyot. Azok, akik le­nézik őt, a szánalmas nincstelent, néz­zenek inkább saját lelkűk zugaiba. Annyi szenny gyűlt össze bennük, hogy csak a halál takarítja el. A múltba vesztek a napok, az évek. Országok küzdöttek ki szabadságukat, kormányok változtak. A hordó azon­ban állt a régi helyén, és mellette élt Hulladék úr ... Egy éjszaka, aztán, amikor szokott helyén a fal tövében bóbiskolt, kiál­tásra riadt. Fölfigyelt. A kiáltás ismét­lődött. Félelemtől reszketve sietett a hordóhoz, onnan jött a hang. Végigta­pogatta birodalmát, s keze egyszer csak valami meleget, puhát érintett ... Meztelen csecsemő feküdt előtte. Ki­csi keze, lába rángatózott a sírástól. Hulladék úr kővé dermedt a meglepe­téstől. Percekig állt, vaksi szeme bá­multa a parányi embert, aki teljes ere­jével védte jogát az élethez. Lehajolt, kivette a gyermeket a szemétből, mel­léhez szorítva rongyaiba takargatta. Ám az, hogy melegbe került, még nem hallgattatta el a gyermeket. Sírás­sal nyilvánította ki az emberiségnek, hogy éhes. Keveset élt a világon, nem ismerte még a nyomor ízét, nem tudta, hogy az anyai szeretet néha gyáva, s e- miatt az élet tilossá válik. És akkor, mint a szemetet, kidobják ... Mindezt nem tudta. Csak éhes volt, s ezért sírt, verdeste magát kis kezével, kalim­pált a lábával. Hulladék úr tanácstalanul töprengett: miképp nyugtassa meg? Birodalmában nem akadt tej meg cuclisüveg, nem is­mert bölcsődalokat. Csak simogatta a gyermeket és kétségbeesetten tekinge­tett körül, mintha remélné, hogy éji homályban valahol fölbukkan a meg­mentő tejesüveg. Aztán kivett a hordó­ból egy mangót, letisztogatta s a gyer­mek szájába dugta. Az édes gyümölcs megtette hatását. A gyermek lassacskán lecsillapodott, majd elaludt. A gyümölcs maradéka a a földre esett. A gyermek puha ajkán megszáradt a mangó sárga pépje, kis keze belekapaszkodott az öreg hü­velykujjába. Egy pillanatra leikébe lopózott a gon­dolat: letenni, azonnal letenni a gyer­meket és menekülni! Próbálta ujját kiszabadítani. Dehogy lehetett! A gyer­mek keményen szorította zsákmányát. És Hulladék úr úgy érezte, az élet ra­gadta meg újra s gyönge lüktetésével hatalmába keríti. Hirtelen fölbukkant emlékezetében felesége és az a gyer­mek, aki még anyja méhében elpusz­tult. És Hulladék úr sírásr fakadt. Tán a Nagy-őceánban sincs annyi sok nedű, amennyi ezen az éjszakán egy embor szeméből ömlött. Ha megannyi szenny is gyűlt föl lelkében, ezen az éjszakán ktmosódott belőle. Hajnalig járt föl s alá a járdán, föl- kavartan, tanácstalanul. Ringatta kar­ján az alvó gyermeket... Később, nap­kelte után, a járókelők nem látták töb­bé Hulladék urat szokott helyén. A,nyílt utcán volt, a túloldalon téglát hordott egy épülő házhoz. Közelében, fa árnyé­kában, színes takaróba csavarva fe­küdt a gyermek. Cuclisüvegből tejet szopott és el-elmosolyodott . . . Szántó Irén fordítása Ljubomir Dcilcsev: Apa fiával SZITÄSI FERENC: AZONOSULÁS Éjszaka vagy nappal.1 A főkön villany. Madárszem vagy halál, a fény árnyéka bokor. Magánya szárny. Sodor. A húrok között folyó. Csak feszül. A tükörből fölém száll a Nap. Éjszaka vagy reggel. A parton tenyeremben a medret tartom. Fölmutatom. A kövek. Kihull belőlük a mélység -: Felém távolodik a kép. Egyedi táj. Arcom helyére lép. CSONTOS VILMOS: HŰSÉG Ne kérdezzétek, nem tudom, Mért nem mentem másik úton? S miért hozott vissza lábam, Amikor már messze jártam. Mi volt oz, ami szívemet Oly erősen kötötte meg, Hogy elszakítani soha Nem bírta az idő foga. Ki győzött le, milyen erő? Mily hatalom, csodatevő, Mely zsákomba aranyat önt, Mikor magot terem a föld. Itt a fény nem égből ragyog: Ott gyúl, amerre ballagok. Kivirágzik a barázda, Ha verejtékem hull rája.- Kérdezzétek, most már tudom, Mért nem mentem másik úton: Sors könyvében az volt írva, Moradjak szürke pacsirta.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents