Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)
1974-02-25 / 47. szám, hétfő
JOSEF NESVADBA: Diocletianus palotája Ez Itt voltaképpen a régi Split legnagyobb negyede. Szinte egyetlen hatalmas épülettömb, kis átjáróutcákkal és árkádokkal, amelyeket évszázadok során építettek és alakítottak át a legkülönösebb helyeken, a gót mesterektől kezdve a színes építészetet űző Corbusier- tanítványokig. Félig erődítés, félig a régi_ Versailles, nagyobb és im- pozáns'abb is annyiban, hogy dacol az idővel. Az emberek itt mindmáig ugyanazon falak közt élnek, mint Diocletianus alattvalói, ugyanazokon a helyeken sétálnak, kereskednek és szeretkeznek. Vajon mi lehetett abban az árnyas zugban, ahol ma szálloda áll? Talán szintén vendégfogadó? Persze, egészen biztos, hogy nem volt itt ez a Diocletianus bár a pincehelyiségben, és nem mértek „Diokletianus öröme“ márkájú whiskyt. Ehhez a rómaiak túlságosan kifinomultak voltak. Az ő vendégfogadójuk talán nem is volt minden éjszaka olyan zsúfolt, mint ez a szálloda. Éjszaka érkeztem Splitbe. Vonatom néhány órát késett, a hajóm meg már régen elment. Körbejártam valamennyi szállodát, a Dioc- letianusnál végeztem. És ott találkoztam vele először. Jenniferrel. — Hajóm csak holnap reggel fut be. Hogyan lehetséges ez? Szigorúan mérte végig a kövér portást, mintha ez lenne az oka, hogy programja felborult. — Fújt a bóra — válaszolta nyugodtan a kopasz férfi, és bejegyzett valamit a vendégkönyvbe. — Miért nem távlratozták meg? Most mitévő legyek? — Menjen a kikötőbe, és várja meg a hajót — tanácsolta röviden a férfi a pult mögött. — Egyedül? Éjszaka? — Jenni- fer felhúzta a szemöldökét, most már egészen nyugodt és megvető pillantást vetett rá. — Én is hasonló helyzetben vagyok — mondtam. Nem állhattam meg, hogy ne szóljak, bár jól tudom, hogy az angolszászok nem szeretik, ha idegenek avatkoznak ügyeikbe. — Az ón hajóm is reggel érkezik meg. És nekem sincs hol aludnom. — Mi közöm hozzá? — Bocsánat. — Elnézést kértem, és kimentem a szálloda elé, ahol egy üres asztalhoz telepedtem. Hátul folyt a tánc, a turisták szemmel láthatóan boldogok voltak, hogy a szabad ég alatt ülhetnek, hallgathatják a dzsesszt, és leihatják magukat a híres szfinx mellett, azon a helyen, ahol egykor a római uralkodó orgiái zajlottak. Kávét rendeltem, összeszámoltam aznapi kiadásaimat, és az órára pillantottam. Még nyolc órát kell várakoznom, amíg megjön a dubrovniki hajó. Nyolc órát a hosz- szú vasúti utazás után. Még csak meg sem mosakodtam rendesen. Gondjaim közepette Jennifer zavart meg. Bocsánatkérő - mosoly- lyal lépett hozzám. Reméli, nem haragszom, nem akart megsérteni, és boldog lesz, ha együtt várhatunk. Majdnem kérlelt. S úgy topogott előttem, egyik lábáról a másikra állva, mint egy iskolás leány. Nem is volt %)kkal nagyobb, mint egy gimnazista. Az orra nagy, a haja kócos,a háta kissé hajlott. Nem, ez nem lehetett egyike ama kisasszonyoknak, akik itt a turistákra vetik ki hálójukat. Csaknem bandzsít. Ennél csúnyább leányt ritkán láttam. De végtére is ez az első amerikai nő, akivel Itt találkozom, és miért ülnék reggelig egyedül? Meghívtam az asztalomhoz, és kávét rendeltem neki is, jóllehet ezzel túlléptem az egy-egy napra előirányzott dinárösszeget. Holnap le kell mondanom a reg- gelizésről. — Angol vagyok — helyesbített Jennifer és bemutatkozott. — Tanítónő Manchesterből. Tudja, a barátnőmmel egész éven át takarékoskodunk, hogy a szünidőben utazhassunk. Láttuk már Itáliát, Franciaországot, Spanyolországot és az Idén Ide merészkedtünk. Hogy tetszik itt önnek? — De nem várta meg a válaszomat. — Ismerem Európa nevezetességeit, a palotákat, a székesegyházakat, de sehol sem olyan érdekesek, mint Itt. Szemét a közelben álló kápolnára szegezte, melyet pogány imaházból alakítottak át. Bent újra felharsant a zene. A szomszéd asztalnál szerelmespár ült. Franciák. Egyszerre csak felemelkednek, és táncolni mennek. Szenvedélyes csókokat váltva haladnak el előttünk. Nevetnek. Az angol leány elkomolyodik ... — Végül is minden templom egyforma — mondja sajnálkozva, és a távozó pár után néz. — Elékmű- vek, paloták és székesegyházak: mindez összekeveredik bennem ... — És sóhajtott. Megesett rajta a szívem. — Nem akar táncolni? Szenvedélyesen táncolt. És roszszul. Ez talán összefügg amazzal. Kisvártatva verejték lepte el a homlokomat. Még rajtam a flanell- ing, amelyben hazulról elindultam. És körös-körül leányok nevetnek. Hihetetlen. Egyik szebb a másiknál. Mintha készakarva összeesküdtek volna ellenem, és meg akarnának büntetni, amiért Ily csúnya nőt forgatok a parketten. — Voltaképpen miért táncol velem? Tudom, hogy nem tetszem a férfiaknak. — Jennifer gondolataimban olvas. Vigasztalgattam. — Hiszen közös a sorsunk. Várakozunk ... — Egész éjjel! — Jennifer nagyot lélegzett, és tovább ropta a boogie-woogie-t. Magával vonszolt. Mindenáron meg akart rá tanítani. — Tudja-e, hogy boldog vagyok? Hosszú idő óta először — súgta, amikor arcunk egy fordulónál összeért. Talán halálra táncoltat, mint valami gonosz tündér. Fogalmam sem volt róla, mibe keveredtem, amikor a parkettre hívtam. — Szeretném, ha ez az éjszaka soha nem érne véget, — suttogta. Szerencsére éppen szünet kezdődött. Jennifer fagylaltot rendelt magának. Meg se kérdezte, megengedem-e. Csak megsimogatott kancsal tekintetével, mint egy kiskutya. Mielőtt meghozták volna a fagylaltot, odajött a portás. Odagurult hozzám, kulccsal a kezében. — Az úr részére van szoba. A zongorista most játszani megy a bárba. Reggeli öt óráig ott alhat nála. Már áthúzattam az ágyneműt — mondta, s rám nevetett. A háború előtt bizonyos Macháceknél dolgozott Makarskában. Nyomban megállapodtunk. Az angol lány, persze, nem értette szláv beszélgetésünket. De mindennel tisztában volt, mihelyt átvettem a kulcsot a rajta lógó fagolyóval. — Akar aludni? — kérdeztem. A fagylalt gyorsan olvadt. Forró éjszaka volt. És én, képzeljék el, felajánlottam neki a kulcsot. Mind a mai napig nem tudom, hogy miért. — De nekem nincs miből fizetnem — szólt Jennifer. — A pénzt majd csak a barátnőm hozza magával. Holnap. — Fizetek maga helyett, — mondtam gondolkodás nélkül. Mert féltem tőle. Valóban félni kezdtem. Hátha a végén még belém szeret? És végigüldöz az egész partvidéken! Ennek elejét kell vennem. Megfogtam útitáskáját, megnéztem a szobaszámot, és mentünk. A szobában hűvös volt, csend, az ablak az udvarra nézett. Gyönyörű szoba. Búcsúzóul csókot kaptam a homlokomra. Számomra nem maradt más lehetőség, mint az, hogy az első emeleti közös hálóterembe menjek. Ott volt még egy szabad ágy. Az ablaknál. Itt akartam aludni. De nem gondoltam arra, hogy ez a város a szubtrópusi övezetben fekszik. Itt tulajdonképpen csak éjfélkor kezdődik az élet. És mintha mindenki az én ablakomnak kívánt volna élni. Különösen a gépkocsik csaptak nagy zajt. A bádog- tető, amely a kávéházat fedte, még egyre izzott a napsütéstől, és forróságát egyenesen az ágyamra lehelte. Kétszer is a vízbe mártottam a lepedőt, és megittam a Prágából magammal hozott pálinkamaradékot, de nem jött szememre álom. Reggel a portás egy borítékot adott át. Szorongva téptem fel. Csak nem szerelmes levél? Tízdolláros bankjegy volt benne. Vadonatúj címlet. George Washington arcképével. De hiszen azt mondta, hogy nincs pénze! És azt, hogy angol! — A hölgy a hajóra ment — közölte velem a portás. De már nem volt olyan kedves, mint tegnap este. Ki tudja, mit gondol. Majdnem futva értem a kikötőbe. Tíz dollár. Meg akart sérteni? A hajó már ott állt a mólónál. Teljesen új hajó, a háború után épült. Még nem voltak itt sokan. Egy belgrádi turista az első tiszttel veszekedett az elülső fedélzeten. Hátul rövid bőrnadrá- gos osztrákok csoportja játszott szájharmonikán, és néhány dalmát nő a halászbárkákat figyelte a láthatáron. Jennifer sehol. Nem tehettem egyebet, visszatértem a mólóra. Mi történt Jenniferrel? A tízdolláros égette a zsebemet. Visszamentem a kikötői igazgatóság főépületéhez. Pár lépésre Innen egy fényűző jacht horgonyoz. Jó lenne egy ilyen. „Jennifer“. Micsoda? Csakugyan Jennifer a jacht neve? A hajó orrához szaladok. Ott megállít egy hölgy. Mintegy hatvanéves lehet, és ősz haja kékre van festve. Életemben először láttam emberfejen ilyen kékséget. — Fiatalember, legyen szíves, hagyjon ki bennünket a játékból (cut us out) — mondotta. — Jones milliói nem önre várnak. — Miféle milliók? — Nem maga az első, aki érdeklődik iránta. Csakhogy én meg tudom védeni Jennymet. Utazgatunk a világban, szórakozunk, idegen országokat látunk, és egyáltalán nincs szükségünk férfiakra. Férfiak nem léphetnek erre a jachtra. Hallom, hogy valaki a nevemen szólít. A fedélzet felé nézek. Ott áll Jenifer, és integet nekem. Egészen megváltozott. A fején nagy szalmakalap, az orrán fekete szemüveg, alig látni arcából valamit. A hölgy megragadja az egyik kezemet. Jenny odafut, és megfogja a másik kezemet, szűk, kockás nadrágot viselt. — Megőrültél? — támadt rá a hölgy. — Elfelejtetted már, hogy tavaly az az olasz professzor Rimi- niben majdnem megölt? És azelőtt a francia festő Nizzában? Otthagyott meztelenül a strandon. Miután éjszaka ellopta a sátrat, a ruháidat, a bőröndöket, mindent. És Johnny nem szégyenített meg eléggé, amikor berúgott az esküvő előtt, és mindenütt elhíresztelte, hogy csak az örökséged miatt vesz el? Űjra hülyéskedni akarsz? Menj, nézd meg magad a tükörben. Mit gondolsz, miért járnak utánad a férfiak? Csakis a millióid miatt, ö is csak a pénzed miatt jött Ide. — Ez igaz — mondtam gyorsan, mert a mólón már kezdtek megállni és hallgatózni az emberek. Kihúztam zsebemből a tízdollárost, letettem a fedélzet korlátjára és távoztam. Éppen a francia szerelmespár siet arra. Ma nem csókolőznak. Nagy hátizsákot cipelnek, és a kikötőben várakozó hajó felé tartanak. De a férfit ez nem akadályozza abban, hogy oldalról azzal a kezével, amely nem tartja a pipát, át ne karolja a nőt. Rohanok utánuk, és hallom Jennifer hangját:-- Nem megyek a templomba. Utálok minden emlékművet, palotát és székesegyházat. Utolért. Vissza akarja adni a tízdollárost. — De hiszen fizetett értem. Kávét, fagylaltot, szállodát. Ez összesen 9 dollár 25 cent. Ismerem a világárakat. Bocsásson meg, nem mondhattam meg, hogy van nálam pénz. Már annyiszor meg akartak lopni, és egyszer meg is akartak ölni. Hallotta, mit mondott az anyám? Igaza van. Olyan csúnya, és olyan gazdag nő, mint én, nem hihet még neki sem... — mondta cinkos mosollyal, és kezembe nyomta a bankjegyet. Kénytelen voltam elfogadni. Meg akartam már szabadulni mindkét nőtől. — 9 dollár és 25 cent? Tehát 75 cent borravalót ad nekem? — Ez a tegnapi estéért van — súgta ártatlanul. — Először voltam boldog látnivalók és nevezetességek között... És egy könnyet ejtett. A csúnya milliomosnő. VOZÁRI DEZSŐ fordítása Jón Ondriska: Február (Linóleummetszet. Részlet.) PAVOL KOYŠ: SZLOVÁK/A Szlovákia, szikla-ének, Szlovákia, hóvirág-szikrák, tiszta szemű csermely, Szlovákia, hegyek cipői, rétek mosolya, Szlovákia, ép tüdejü fekete föld, kenyeret adó, Szlovákia, büszke Kriván, dalok tündöklő villámai, Szlovákia, végtelen szabadság-ének. Égnek feszülő Szlovákia, tűnődő folyó-haza. Szegénylegények betyárok otthona, hol jártál, micsoda éjszakában. Faházak ablakán át láttad az igazság vérehullátását, deresre vont Szlovákia, leköpködött és beteg, mert nagy úr a nyomor. Térdre nem verhető, urat nem tisztelő, harcra kész Szlovákia, Szlovákia, mezítlábas cselédlányok elsírhatatlan könnye, Szlovákia belga bányákban repedezett a szíved, lejöttél hegyeidből, Amerika partjához verődtél, drótos ládában cipelvén bánatod, az üres pléhfohászt. Szlovákiám, arcodról leragyog Jánošík fokosa, Stúr édes szavai lobognak, Hviezdoslav éneke zúg a magasból. Szlovákia, a felkelés füzeinek csillagképéből tört elő ígért boldogságod, világít becsületed. Földtelen zsellérek, vasasok, favágók, tutajosok kovácsolták a fegyvert szeretetböl és gyűlöletből. Robbant a hegyekből évezredes harag, a tutajoki partot értek. Munkás Szlovákia, kvarckemény és meredek, véres kegyetlen őszben, halálos szorításból Prašivánál küzdötte magát az új tavaszba, amelyben orosz szavak virultak, a Tátra bércein jégragyogású Nap a béke sortüzét lövi a magasba. Szlovákia vászongúnyáiból kiszökve önmagát előzi meg, elropja bátran az ifjúság táncát. Szlovákia, arányló búzotenger, Február kőalapzatán jövendőnk vára épül, konokul feltöri az atom magjait. Zs. NAGY LAJOS fordítása FRAŇO KRAL: 1948 FEBRUÁRJA Nem lehetett feltartani, nem lehetett meggátolni, nem lehetett eltörölni, omit véráradat sodort a révbe, aminek milliók szenvedése és élete lett, nagy, drága bére. Aki bátor volt, félreállott, aki útban volt, félrelöktük, oki ártott, azt leütöttük. Áttört az élet gátjain és igazságot nyújt felénk boldog jövőt terít elénk. RÄCZ OLIVÉR fordítása
