Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-03 / 5. szám, Vasárnapi Új Szó

Beszélgetés Drdfi Mátyással A BAKITÓL A VASTAPSIG ki. A Tragédia ezért is volt ne­kem százszor,, ezerszer nehe­zebb. Verses szöveg lévén ugyanis nem lehet improvizálni, esetleg kihagyni. Pontosan kell a szöveget mondani. Az is tény, hogy sokszor az utolsó próbá­kon is szövegkönyvvel láttál a színpadon. Tudod, van egy rossz, vagy talán jó szokásom: a próbák során figyelem, mások mit csinálnak, vitatkozom a rendezővel, s csak akkor nyug­szom meg, ha meggyőzött né­zeteinek a helyességéről. Szó­val a próbákon állítólag nehéz ember vagyok. S tudod ... ezt ne írd le, de az engem sem nyugtat meg, ha néha néhány nappal a bemutató előtt még nem egészen „kész“ a darab a szín pádon. — Igaz-e, hogy vidéken néha gyengébb előadást láthat a né­ző, mint a bemutatón? — Nem. Előfordulhat az, hogy valamelyik társam, vagy éppen én, aznap este különböző okok miatt fáradt, nincs jó hangulata, legszívesebben „dob­ná“ az egész előadást. De ezt csak addig érzi, ameddig a szín padra lép. Ott a. kollégák, a né­zők, s a művészi szavak felvil­lanyozzák. Színész lesz, s nem hétköznapi ember. Az viszont tény, hogy néha a vidéki elő­adásokon kénytelenek vagyunk improvizálni. Mondjuk kisebb a színpad, kevesebb a bejárat és ehhez hasonló. Emiatt kissé módosulhat az előadás, de a színvonalon ez nem változtat. Az előadást csak a közönség érdektelensége „fokozhatja le“. Léván például — egy nem is kis városban — alig lézengtek az előadáson. Egy Nitra mellet­ti szövetkezet minden jegyet visszaküldött, mert állítólag nincs érdeklődés az előadás iránt. Nem inkább az illetékes személy volt közömbös irán­tunk? Ezekről a gondokról kel­lene beszélnünk minél többet, még akkor is, ha sokkal több jó példát hozhatnék föl, mint rosszat. — Idestova tizenöt éve vagy már egy színháznál. — Tudom, mire gondolsz. Va­lamikori tanítóm, Lendvai Fe­renc mondta, hogy színész szá­mára öngyilkosság, ha öt évnél tovább marad egy társulatnál. Nálunk szerintem másként kell küzdeni a megszokás, a rutin és látszom a jelzőkkel. Ra- / koncátlan színész. Fél- nőtt gyermek. Luciferi al­kat. Ha úgy tetszik, mind igaz. avagy egy sem■ Tulajdonképpen csak egy bizonyos: kivételes ké­pességű. színész. Legendák ke­ringenek róla. Állítólag a bemu­tatóra még sohasem tudta töké­letesen a szöveget. Örök móka­mester, aki különböző improvi­zációival sok borsot tört kollé­gái orra alá a vidéki előadások során. Talán csak ő tudja, mennyi ebből a valóság s meny­nyi a jó és rosszindulatú „köl­temény“. Jó barátom, s ezért nincs mit kertelnem vele szemben. Szé­gyellném, ha közhelyeket kér­deznék tőle. — Idestova tizenöt éve vagy a színháznál. Mennyi valósult meg az akkori Dráfi elképzelé­seiből? — Annyi bizonyos, hogy nem minden, de ez nem jelenti azt, hogy terveimből keveset valósí­tottam meg. Voltak szerepál­maim, s ezek közül néhányat már eljátszottam. A Proctort említem elsősorban A salemi boszorkányokból. Félelmetesen gyönyörű szerep. Néhány éve már nem játsszuk, s olykor még felriadok, hogy egy-egy mozdu­latot, gesztust másképpen kel­lene csinálni, vagy talán mást hangsúlyozhatnék. S eljátszhat­tam Lucifert is, életem talán leghőbb vágyát. Nehéz feladat volt madáchi magaslatokra ke­rülni, habár talán nem szerény­telenség, ha azt mondom, hogy lelki rokona vagyok Lucifernek, bennem is a kételkedés, a ra­cionális gondolat, sok mindent meglátok, amit talán nem kel­lene. Játszottam persze sok más az elszürkülés ellen. Rendező- cserével, önképzéssel, s talán nem is olyan sokára nemes versengéssel egy másik önálló társulattal. — Talán a terveidről is szól-' hatnál valamit. — Köszönöm, vannak. A szí­nész tervez, a dramaturgiai terv vagy végez, vagy elősegíti a megvalósulást. Ennyi talán elég is. — Milyen Dráfi Mátyás, a hétköznapi ember? — Erre alig van időm. Van feleségem és kislányom. Rajtuk kívül szeretem a műkedvelőket Ez a felvétel A salemi boszor­kányuk Pructorát idézi fel is, sokat foglalkozom velük. Komáromban a színházművé­szetről tartok előadásokat fia­taloknak. Körülbelül ennyire futja a szabad időmből. Amikor beszélgettünk, egy hét választotta el a társulatot a bemutatótól. Dráfi szöveg­könyvvel a kezében viháncolt a színpadon. Akkor jutott az eszembe, hogy p Tragédia előtt is így volt. Néhányszor azon dohogott, hogy kevés a próba. Te inkább a szöveget tanuld meg, torkolta le a színház egyik vezetője. Néhány nappal a bemutató előtt még küszkö­dött a színpadon. 'S a bemuta­tó után a kritikusok egyaránt elismerőleg írtak alakításáról. SZILVÁSSY JÓZSEF szerepet is, de az én értékrend- szeremben egyik sem ért föl e két alakításhoz. — Tavaly beszéltem egy ne­ves magyarországi rendezővel, aki azt mondta, ha Dráfi Ma­gyarországon játszana, akkor évek múltán fényes pályát fut­hatna be. — Nézd, minek is tagadnám, jólesik az elismerés, de — s ezt nem frázisnak szánom —, én a szülőföldemen akarok nem pró­féta, hanem színész lenni. Az itteni magyarság köréből kerül­tem főiskolára, elsősorban ne­kik szeretnék játszani. Vendég- szereplést természetesen szíve­sen vállalok az elmúlt évekhez hasonlóan a jövőben is. De en­nél a színháznál szeretnék ma­radni, mert minden nehézség ellenére hiszem, hogy itt is le­het kimagasló előadást létre­hozni, s figyelemre méltó tel­jesítményt nyújtani. — Ne haragudj, egy úgyne­Holocsy Istvánnal a Tragéd" á- ban vezett rázós kérdést teszek fel. Állítólag alig volt olyan bemu­tató, amikor... — Tudom, s hidd el legtöbb­ször nem igaz. Annyi tény, hogy a bemutatón, s valamennyi po­zsonyi és kassai előadáson irtó lámpalázam van. Egyszerűen nem .tudom leküzdeni. Ilyenkor bizony könnyen becsúszik a ba­A KISVÁROSI színház A „vidéki város“ fogalmával régen nem csak a földrajzi helyzetet jelölték, ha­nem a szellemi sivárságot is. .. Napjainkban e fogalom tartalma megváltozott: a kisvárosok is a szellemi-művészi élet vonzó központjai A litvániai Panevezys 80 000 lakosú, jel­legzetes vidéki város. Fasorokkal szegé­lyezett, gyorsvizű patak partján fekszik, főterén a szokásos kávéház, apró üzle­tek ... Ipara a háború utáni években kezdett fejlődni. Felépült a televízió-képcsöveket gyártó Ekranosz, a Kompresszorgyár és a Kábelüzem. A város lakóinak büszkesége azonban a 30 évvel ezelőtt alapított Drá­mai Színház. Irányítója az egykori alapító, Juozasz Miltinisz, a Litván SZSZK érdemes művésze. Városszerte lelkes érdeklődéssel "figye­lik a színházi élettel kapcsolatos esemé­nyeket. A nézők rendszeresen megvitatnak egy-egy bemutatót, együtt örülnek a szín­ház nemrég felépült új otthonának. Azt is gyorsan szárnyára vette a hír, hogy ked­venc színészüket, Donatasz Banioniszt, akit a filmvászonról a Szovjetunió hatá­rain túl is jól ismernek, a Litván SZSZK érdemes művésze címmel tüntették ki... Panevezysben évente mindössze két-há- rom bemutatóra kerül sor. Talán para­doxonnak hangzik, de az előadásokra na­gyon nehéz jegyet szerezni. Mai szovjet darabokon kívül a színház Shakespeare, Ibsen, Gogol, Csehov, Gorkij, Pirandello, Dürenmatt, Strindberg színpadi művelt is műsorára tűzi. Olyan darabok ezek, ame­lyek bármely fővárosi színpadnak is be­csületére válnának, és a legkifinomultabb ízlésű néző tetszését is megnyernék. A színházi előadásokat nemcsak a város la­kói — munkások, értelmiségiek — látogat­ják, de gyakori nézők a környező községek halászai és kolhozparasztjai is. A színház és a város szoros kapcsolata csak lassan alakxrlt ki. A színpad szerelmese, a «fiatal Mil­tinisz a burzsoá Litvániából Párizsba ment, hogy a színpadi művészet francia mesterei­nél tanuljon. Később visszatért szülőhazá­jába, s amikor 1940-ben Litvánia a Szov­jetunió szövetségi köztársasága lett, Kau- nasban stúdiót szervezett. Később ez a stúdió Panevezysbe költözött, abba a vá­rosba, amelynek még sohasem volt szín­háza. Miltinisz így emlékszik vissza a kezdeti nehézségekre: — Színházunkban akkoriban igen ritkán volt táblás ház. Senki nem ismert itt ben­nünket. Ha az állam, a litván művelődés- ügyi minisztérium nem támogatott volna bennünket, magam sem tudom, hogyan alakult volna stúdiónk további sorsa. Bi­zalmat szavaztak nekünk, segítettek ben­nünket. Nemcsak anyagi támogatást kap­tunk, de a munkánkba vetett hitet is meg­erősítették bennünk. Arra törekedtünk, hogy a színház tevékenysége ne korláto­zódjék csupán a szórakoztatásra. A né­zőkkel nyugodtan, komolyan és őszintén akartunk beszélgetni a legkülönbözőbb témákról a drámai müvek nyelvén. Nem szájbarágó módon, de nem is a sznobok, a „vájtfülűek“ nyelvén. Anélkül, hogy a min­dennapok ügyes-bajos dolgaitól elszakad­tunk volna, arra törekedtünk, hogy a né­zőket a bölcseleti problémák körébe von­juk. A művészet dialektikája egyszerű,, s egyben bonyolult is: amit a színház az élettől „kölcsön vesz“, azt minőségileg megújítva fizeti vissza. Az életből „táplál­kozó“ színház létrehozza a maga új művét, amely aztán segít tökéletesebbé tenni az életet. Vajon sikerült volna-e így kezdenünk a munkát, ha egyre újabb és újabb bemuta­tókat követeltek volna tőlünk? Ha a be­vételt, a „kasszasikert“ kérték volna szá­mon? Ha fiatal együttesünknek nem adtak volna lehetőséget a kiteljesedésre — nem­csak szakmailag, a színészi játék átélésé­nek erejében, hanem lélekben is? Állítom, hogy nem sikerült volna... Hetenként kétszer játszottunk, szombaton és vasár­nap. A többi nap a tervezés, a munka ide­je volt. És utaztunk. Köztársaságunk kicsi, s mi nemcsak a városokban vendégszere­peltünk. Elmentünk a tanyasiak közé is, hogy előadásainkkal lelkes nézőket tobo­rozzunk magunknak. És ez sikerült. Ne gondolja, hogy a nézőtéren csupa paneve- zysi ember ül. Elegendő csupán kipillan­tani: a színház épülete előtt Vilniusból, Rigából, Tallinnból és Leningrádból érke­zett autóbuszok, személykocsik parkolnak. Előadásainkra hozták utasaikat. Sok falusit is láthat a nézők között. A falvak lakóihoz őszinte, igaz barátság fűz bennünket. Hiszen bizonyos mértékben ma is vándorszínház vagyunk. Állandó szín­házunkban ma sincs mindennap előadás, ilyenkor a vidéket járjuk. Nemcsak a fia­talok jönnek velünk, hanem a „befutott“, híres színészek is, akik a Szovjetunió Központi Televíziójában és a különböző filmstúdiókban állandóan szerepelnek. És kérdezzen meg közülünk bárkit, elhagyná-e a mi kis városunkat, Panevezyst? Nemmel felelnének. Itt megtaláljuk azt, ami a mű­vész számára különösen fontos: a nézők­nek szükségük van ránk, és nekünk szük­ségünk van a nézőkre. A társulat 36 színésze — ha szabad így kifejezni — a város kulturális életének ka­talizátorává vált. Juoze.sz Miltinisz ézekkel a szavakkal szokta útnak indítani tanítványait a pane- vezysi színistúdióból: — A színésznek meg kell tanulnia ki­irtani önmagából és a művészetből a kis­polgári gondolkodásmódot. A kispolgári világnézet, a közöny, a lelki szegénység a mi legnagyobb ellenségünk. NATELA LORDK1PANIDZE RMafüien 0 Magyar szerzők zenés já­tékénak az ősbemutatóját ké­szítik elő ezekben a napok­ban a bratislavai Új Színpadon. A színház vezetőségének felké­résére Bárdos Tibor és Kárpáty János zenés játékot írt Mark Twain A herceg és a. koldus cí­mű műve alapján. A muzikalt Ivan Krajíček rendezésében március végétől láthatja majd a közönség. © A český tešíni színház cseh és lengyel tagozata az el­múlt esztendőben 560 előadást tartott, amelynek a látoga­tottsága több mint kilenc­ven százalékos volt. A társulat a székhelyén kívül az észak­morva kerület három olyan járásában lép fel rend­szeresen, ahol a esetieken kívül mintegy 70 ezer lengyel és kö­rülbelül 50 ezer szlovák nemze­tiségű lakos él. A színház évente egyszer Lengyelország­ban, valamint a žilinai és a čadcai járásban is vendégsze­repei. Több mint két évtizede sokoldalú baráti kapcsolatot tartanak fent a bielskoi, vala­mint a czenstochovai társula­tokkal. Újjáépítették hazánk legré­gibb színházát a 174 esztendős prágai J. K. Tyl színházat. Az épület nemcsak kívülről kapott új köntöst, hiszen kicserélték a székeket, korszerűsítették a színpad műszaki berendezését és még számos más munkát is elvégeztek. A felújítás —-ez ha­zánkban különösen nagy szó — mindössze kilenc hónapig tar­tott. A megfiatalodott színház­ban most Shakespeare Makran­cos hölgy című komédiáját vit­ték színre. ® A kolozsvári Állami Ma­gyar Színház bemutatta Bertold Brecht A szecsuáni jólélek cí­mű példázatát Major Tamás vendégrendezésében. A lapok­ban megjelent kritikák alapján érdekes, színvonalas előadást láthattak a nézők. Rácz György az Utunk 52. számában megál­lapítja, hogy Major Tamásnak sikerült olyan előadást terem­tenie, amelyben egy dráma tényleges problémái és egy írói gyakorlat maradéktalanul érzékelhetővé vált. Szinte a csodával határos teljesítmény t- írja a továbbiakban a kriti­kus —, hogy ezzel a brechtä stílushoz nem szokott együttes­sel mennyire egységes művészi látványt teremtett Major Ta­más. Igaz, ennek az előadás­nak is vannak kiugróan ]6 alakításai, mindenekelőtt Dó­rién Ilona Sen Te értelmezése, Bencze Ferenc Váng-]a és Va­dász Zoltán Su Tu-]a, de nincs egyetlenegy rosszul felépített szerepe még az epizódfigurák sorában sem. © A libereci F. X. Salda Színház csehszlovákiai ősbemu­tatón vitte színre Gerard Victo­ry Különös ajándék című szín­művét Antonín Kufei-a^rende­zésében. © A világhírű milánói La Sca­la színházi múzeumában nyitot­ták meg Vlastimil Hofman is­mert cseh díszlettervező kiállí­tását. Az olasz lapok felsőfo­kon írnak a tárlatról. © A magyar vidéki szín­házak ebben az évadban már több érdekes ősbemutatót tar­tottak. A Veszprémi Petőfi Színház Gyárfás Miklós Törté­netek a kastélyban című szín­művével kezdte az Idei évadot, majd új, fiatal szerzőt avatott, amikor színre vitte Juhász István alkotását a Valahol egy- szigetet. A Debreceni Csokonai Színház Szabó Magda Kiálts, város című színművével emlé­kezett meg a Csokonai-évfor- dulóról. 1974. II. 3. 10

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents