Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-24 / 8. szám, Vasárnapi Új Szó

|||pÉ|p 1974. II. 24. IKES IGE ES IKES IGA Az a kérdés, amelyről most lesz szó — az ikes Igeragozás —, igen gyakori és igen szenvedélyes viták elindítója szokott lenni. Arról van szó, hogy az beszél-e jól magyarul, aki azt mondja: hullik a hő, győződjék meg, én is innám, 6 is innék, vagy aki így beszél: hull a hó, győződjön meg, én is innék, 6 is inna. Mondanom sem kell, mind­egyik formának megvan és megvolt a maga tábora, az egyik romlott ma­gyarságnak tartva az iktelen rago­zást, a másik „ikes igá“-nak az ikes igeragozást. S mindegyik (enyhe ki­fejezéssel élve) csodálkozik, miért nem teremt már rendet a nyelvtu­domány ebben a rendetlenségben. Ha valóban volna ilyen hatalma bármilyen intézmények, ebben a rendben aligha volna köszönet. Mert ha például azok javára szólna a döntés, akik nem szeretik, nem használják beszédükben az ikes ra­gozást, azt kellene tanítanunk, hogy az beszél jól magyarul, aki azt mond­ja: én is falun lakok, s lusta gyer­mekeinknek is így mondanánk a ré­gi verset: Ma még játszok, iszok, eszek. Persze van, aki valóban így beszél, de választékosabb beszéd­ben, írásban ez bizony nagyon fur­csa, nem veszi be az ízlésünk, túlsá­gosan pongyolának vagy tájnyel­vinek érezzük. Igen, mert íróink nyel­vében, akik a finomabb nyelvi kife­jezési normát kialakították és mű­veikkel őrzik, ilyen nyelvi formák még elvétve is ritkán akadnak. Nézzük meg hát a dolog fordított­ját, mondja a másik tábor, legyünk valóban igényesek, s ragozzuk az ikes igét következetesen ikes módra. Sajnos, ennek a következetesség­nek is jelentős akadályai vannak. Csuk megemlítem például, hogy nyelvjárásainkban ezen a téren is igen nagy tarkaság mutatkozik: van­nak helyek, ahol alig-alig ismerik az ikes ragozást, másutt meg így beszél­nek: fűtik, nyitik „fut“, „nyílik“ je­lentésben. Nehézségekbe ütköznék azután annak a megállapítása is, melyik ige ikes, melyik nem az. Különösen ak­kor, ha a szavak múltját is szem előtt tartjuk. Mert például ma a küzd, térdepel, bujdokol nem ikes, régen meg az volt: küzdik, térdeplik, bujdokik, bujdoklik, sőt ilyen a lép ige is: lépik. Éppen ellenkezőleg ma azt mondjuk: folyik, hazudik, álmo­dik, vágyik, régen meg a foly, hazud, álmod, vágy volt az általánosabb. S ez a „régen“ nem is beláthatatlan évszázadokat jelent, hanem Csokonai, Petőfi, Arany korát és költeményeit. Mindezeknél nagyobb akadálya a teljes ikesedésnek az, hogy ma már alig van valaki, íróinkat is beleszá­mítva, aki az ikes igéket különösen a felszólító és a feltételes módban „szabályosan“ ragozná. Tehát például egyaránt írják már Petőfitől, Arany­tól elkezdve íróink azt is, hogy búj­jon, azt Is hogy bújjék, az aludj és aludjál is előfordul ugyanabban a nó­tában is. Valószínűnek tartom, ke­vesebben mondják azt, hogy ő innék, pedig ez a „szabályos“, a többség azt mondja, ő inna, az innék inkább első személyre vonatkozik. De az már egé­szen bizonyos, hogy az s, sz, z végű iktelen igéknek szinte mindnyájan ikes ragot adunk a jóhangzás ked­véért: ásol, vésel, leszel, hozol; az l végű ikes igéknek meg iktelen ragot, ugyanazon okból: válsz, illesz, nem pedig válói, illel. Mindebből annyi tanulságot máris levonhatunk, hogy ikes ragozás hasz­nálata nem lehet döntő abban a te­kintetben, hogy ki beszél igazán jól magyarul. De mi hát végül az a szabály vagy tanács, amit a vitázók- nak mondhatunk? Nagyon röviden ennyi: A jelentős módban — a legutóbbi példák kivételével — általában sza­bályosan megkülönböztetjük az ikes és az iktelen igéket. A felszólító és a feltételes módban már nem kifo­gásolhatjuk az ikes igék iktelen ra­gozását, de persze az ikes ragozá- súakat sem. Ez nem valami új találmány, is­kolai nyelvtankOnyveink már igen régóta így tanítják. L0RINCZE LAJOS DÉNES GYÖRGY: FORGATAG Rút gép-folyam. Mint lomha kín sajog az utca kövein a félbemaradt gondolat; viszek féligéit arcokat. Cipelem az őrületet, a nyíló, csukódó eget, felhők szürke cigányhaját, magaméval a más baját. Viszem magamat kirakat csúfondáros arca alatt. Mint a lovak: csűdig sárban gázolok az ingoványbán. TÖRÖK ELEMÉR: KÖVEK TÜRELME Elindulok újra mielőtt kivirágzónak jegenyéim hegyén a csillagok lépésem nyomai felisszák hallgatásomat olyan ez mint a csenddé oldott idő ballagása s a kövek mozdulatlan türelme hogy egyszer kivirágzónak SZITÄSI FERENC: PETRIK JÓZSEF: ESTE Gondom, lendületem zárom a fiókba, úgy eredek útnak, mintha otthon várna, értelmemig nem ér az utcai lárma, a külvilág ­ívelt üvegbúra alatt groteszk némajáték; mégis egy zaj lettem: hullámverte homlok, lüktető halánték. Haza indultam, de haza sosem érek, a fogalmak mélyén elbillent a mérleg: az otthon - nem otthon, a mágnes - nem mágnes, mintha: bimbó sarjad s érzed, nem virág lesz. nem virág lesz. Nekiindultam egy múló világtájnak, mely nő s elvész, mint az alkonyati árnyak. A villanyoszloptól talpamig tüdőnyi táj a tér - Szemembe röpül a csönd: sikít: él.-Meggyőződöm: létezem, akár a ház, kert, kő, szoba, vagy az izmokat mozgató sejt, melynek testem az otthona. A villanykopcsoló várja ujjam. Mozdulok: a mennyezeten sárga szökőkút a nyári ég darabja homlokomból befelé hull a fekete eső. * Staudt Mihály: ARVlZ

Next

/
Thumbnails
Contents