Új Szó, 1974. február (27. évfolyam, 27-50. szám)

1974-02-23 / 46. szám, szombat

Véget ért a „csoda“? Az egyik vezető japán üzlet­ember kijelenti: „Véget ér a japán gazdasági csoda.” Tana­ka miniszterelnök viszont meg­állapítja, hogy Japán „mind gazdaságilag, mind pedig tár­sadalmilag történelmi forduló­ponthoz jutott”. Az egyik ki­emelkedő japán tudós úgy véli, hogy az olajválság „tartós ha­tással lesz az ország külpoli­tikájára, életformájára és gon­dolkodásmódjára.” Vezető körök általában egyet­értenek abban, hogy a válság lényegesen több, mint rövid tá­vú szükségállapot. Az ország gazdasági feltételeiben bekö­vetkező bármiféle eltolódás tar­tós következményekkel jár. Már jóval a közel-keleti há­ború kitörése előtt világos volt, hogy Japán nem sokáig tarthatja a jelenlegi iramot. Vagyis nem növelheti gazdasá­gát és gazdasági hatalmát két­szer olyan gyorsan, mint más fejlett országok. Nem képes nagyjából évi 10 százalékos növekedési ütemet fenntartva, hétévenként megkétszerezni bruttó nemzeti termékét. Fokozódó ellenállást tanúsí­tottak ezzel az irányzattal szemben Japán kereskedelmi partnerei az Egyesült Államok­ban, Európában és Délkelet- Ázsiában, mivel a japánok túl­zottan előretörnek a piacokon. Az a vélemény alakult ki, hogy Japán gazdaságpolitikája túlsá­gosan önző. Az országon belül pedig a környezet szennyezettségének fokozódása, a társadalmi disz- lokáció és a túlnépesedés meg­nehezítette a japánok minden­napi életét. Általános volt az az érzés, hogy Japán túl gyor­san akart túl messzire eljutni. Az 1973 februárjában elfoga­dott ötéves gazdasági és szo­ciális terv előirányozta, hogy nagyobb gondot kell fordítani a környezetvédelemre, az ár- stabilitásra, a közjólétre. Csök­kenteni kell az általános növe­kedési ütemet, mégpedig évi 9 százalékra. Ez a terv is meg­követelte az elektromos ener­giatermelés megkétszerezését és az olajfogyasztás további nagyarányú növelését. Még 1973 márciusában az egyik tekintélyes magánszerve­zet, amelynek élén a Mitsui Bank volt elnöke áll, azt java­solta: erőteljesebben kell kor­látozni az ipari termelést. Hang­súlyozta, hogy Japán jelenleg a világ valamennyi „exportált nemzeti erőforrásának“ körül­belül 25 százalékát használja föl, és 1990-re mintegy ennek a kétszeresére lenne szüksége, ha az eddigi fejlesztési üte­met fenntartanák. Ésszerűen gondolkodva ez azonban egé­szen egyszerűen elképzelhetet­len. Japán vezető körökben majd­nem mindenki tisztában volt azal, hogy meg kell változtat­ni az irányvonalat, de úgy lát­szott, hogy a rendszer képtelen kellő eltökéltséggel föllépni a változtatások végrehajtása ér­dekében. Most igen sok japán vezető az olajválságban „égi jelet“ lát, amely kikényszeríti a változásokat. Bár a japán döntések bonyo­lult és lasssú véleményalkotá­sok következményei, a jövő po­litikájának legfőbb körvonalai már kezdenek kibontakozni. A többi között arra gondol­nak, hogy a jövőben a nehéz­ipart a fejlődő országokba he­lyezik át és átszervezik a ha­zai ipart, előnyben részesítve a magasabb szintű „tudás-inten- zív“ tevékenységet. S ami ta­lán a legfontosabb: le kell las­sítani a gazdasági élet ütemét. Sok szakértő arról beszél, hogy a tényleges évi növeke­dési ütem 5—6 százalékos le­gyen. Még ez is körülbelül 8 százalékos évi olajbehozatal- növekedést követel mindaddig, amíg megfelelő energiapótlékot nem találnak. Kétségtelen tehát, hogy az ország jövője erősen eltér majd múltjától. Japán nagy erőforrá­sok fölött rendelkezett és gyorsan fel is használta őket a háború utáni években, most azonban a nagy változások út­jára kényszerült. Ezeknek a változásoknak a hatása csak részben függ attól, hogy milyen gyorsan alkalmaz­kodik hozzájuk az ország. Ä Pentagon kémcsoportja Thomas Moorer tengernagy­nak, az Egyesült Államok ve­zérkari főnökei bizottsága elnö­kének a neve mindinkább elő­térbe kerül a katonai „kém­csoport“ egyre bonyolódó ügyében. Erről a csoportról azt állítják, hogy két évvel ezelőtt fejtette ki tevékenysé- két Kissingerrel szemben. A New York Timest tájékoz­tató egyik „jól értesült forrás“ nevezte meg Moorer tengerna­gyot: hozzá futottak be a Pen- tagon-kémcsoport által gyűjtött összes információk. A lap je­lentése szerint a Pentagon-ké­mek ismételten és illetéktele. nül betekintést szereztek a Nemzetbiztonsági Tanács leg­titkosabb dokumentumaiba ab­ban az időszakban, amikor Ni­xon látogatásait tervezték Kí­nába és a Szovjetunióba. A tengernagy részvételét eb­ben az ügyben Dávid Young és Fehér Ház-beli munkacsoportja fedezte fel. Ez a munkacsoport tulajdonképpen „kémelhárítási“ tevékenységet folytat. Nixon elnök azért létesítette, hogy megakadályozza a titkos tájé­koztatások kiszivárgását, külö­nös tekintettel a nemzetbizton­sági információkra. S a jelek szerint egyaránt akarta meg­akadályozni az „illetéktelen be­tekintést“. Young állítólag „könyvhosszúságú“ jelentést ké­szített a kémcsoportról. Fölté­telesen arra a következtetésre jutott, hogy a csoport az infor­mációkat Moorer tengernagy­hoz továbbítja, a csoport egyik fiatalabb tagja pedig a megfe­lelően kiválógatott információ­kat az egyik kiemelkedő wash­ingtoni újságíróhoz juttatta el. Nixon elnök számára annak idején nagyon kínos volt, hogy kiszivárgott a lapokba a „Pa­kisztán felé fordulási“ politi­kára tett javaslata. Ez indította el a Young-csoport munkába állítását. Miképpen kapcsolódik Moo­rer tengernagy pályafutása Ni­xon elnökhöz? Most minden­esetre úgy teszik, hogy a ten­gernagy áll annak a hálózat­nak a csúcsán, amely informá. ciókat szerzett Kissinger iro­dáiban. A hálózat egyik tagja Charles Radford, az egyik fiatal ka­tonai titkár volt, aki feltevések szerint titkos értesüléseket jut­tatott el mind katonai felette­seihez, mind pedig az egyik lap cikkírójához. Radford fölöt- tese Róbert Welander ellenter­DIÁKOK A KOMPUTER VEZÉRLŰPU1T1ANAL A számítótechnika bevezeté­se a népgazdaság különféle te­rületeire fokozott követelmé­nyeket támaszt a műszaki fő­iskolákkal szemben. A szovjet főiskolák évről évre nagyobb súlyt fektetnek az alkalmazott matematika, az automatizálás, valamint az ökonómiai kiber­netika szakembereinek előké­szítésére. Csak az utóbbi évek­ben 19 új szakot nyitottak a főiskolákon. Az egyetemek és az egyes intézetek mellett lé­tesített központokban a diákok már az első évfolyamtól kezd­ve tanulmányozzák a korszerű elektronikus számítógépeket, és gyakorlatilag elsajátítják keze­lésüket. Az egyetemi, ill. főis­kolai hallgatók a szóban forgó gépeken végzik laboratóriumi munkájukat, évfolyam- és dip­lomaterveiket, tudományos kí­sérleteiket. A főiskolák számítóközpont­jaiban automatikus információ­rendszerek működnek, amelyek teljes egészében felölelik az oktatási folyamatot, valamint az adminisztratív és gazdasági tevékenységet. A gépek segít­ségével ellenőrzik a hallgatók előmenetelét, továbbá részvéte­lét az előadásokon és a gya­korlatokon, elvégzik az órarend összeállítását stb. Jván Poszohov mérnök gyakorlatot vezet a Moszkvai Állami Egye­tem számítóközpontfában. gernagy volt. Ö annak idején a Pentagon legfőbb összekötő tisztjének feladatkörét látta el a Nemzetbiztonsági Tanácsban. Feltevések szerint Welander- nak szerepe volt az informá­cióknak Moorer tengernagyhoz juttatásában. Mind Radfordot, mind pedig Welandert időköz­ben áthelyezték; Radford vala. milyen jelentéktelen beosztást kapott Oregonban, Welander pedig újabb adminisztratív po­zíciót tölt be a Pentagonban. Moorer tengernagy viszont annak ellenére, hogy szerepel a Young jelentésben, megma­radt magas állásában. Egyes kormánytisztviselők is csodál­koztak azon, miképpen sikerült Moorernek — beosztottjaival ellentétben — megtartania tiszt­ségét. Moorer kiemelkedő karriert futott be mind a tengereken, mind pedig a Pentagonban. Ez abban csúcsosodott ki, hogy 1967-ben az Egyesült Államok haditengerészeti műveleti főnö. kének nevezték ki, majd 1970 elején Nixon a vezérkari főnö­kök bizottságának élére állítot­ta. 1972 elején, röviddel azelőtt, hogy az elnöknek felül kellett vizsgálnia Moorer kétéves ki­nevezését, Young beszámolt a tengernagyok a kémhálózatban betöltött szerepéről. Az egyik chicagói újság a napokban be­számolt arról: az elnököt annak idején annyira felháborították a Young-jelentésben foglaltak, hogy el akarta bocsátani Moo- rert; de a tengernagy maradt, s ott kellő időben újra kinevez, ték kétévi időtartamra. Ez év elején ismét lejárt kétéves meg­bízatása. A Fehér Ház közölte, hogy továbbra is teljes egészében megbízik a tengernagyban és kilátásba helyezte újbóli kine­vezését. A gyanú azonban to­vább él vele kapcsolatban: Moo­rer kezdeményezte az infor­mációk gyűjtését a Nemzetbiz­tonsági Tanácsról. Magas rangú fehér házbeli munkatársak igyekeznek lebe­csülni az állítólagos katonai kémhálózat jelentőségét és „ne. vetségesnek“ minősítették Young jelentését. Szerintük egész egyszerűen arról van szó, hogy Youngnak azt mondották, „tartsa nyitva a szemét“, és ő az­után súlyos túlzásokba esett. A fehér házbeli munkatársak megerősítették azt az értesü­lést, hogy Young vizsgálócso­portjának egyik tagja zsarolás­sal akart bejutni egy magas szintű hadügyminisztériumi po­zícióba; a tavaly tavasszal az­zal fenyegetőzött, hogy ellen­kező esetben a nyilvánosság előtt leleplezi a katonai kémhá­lózat tevékenységének részle­teit. A PÁRIZSI mm MINISZTERE 130 ÉVE SZÜLETETT FRANKEL LEÓ Frankéi Leó, a magyar és a nemzetközi szocialista mozga­lom kiemelkedő személyisége 1844. február 24-én Öbuda-Új- lakon született. Apja haladó gondolkodású orvos volt, aki gyermekeit mesterségre tanítot­ta. Legkisebb fia, Leó ötvös­munkás lett. Az 1860-as évek lején Németországba vándorolt, ahol megismerkedett a német munkásmozgalommal. 1864-ben Párizsba ment, ahol a Sozial- Demokrat című lap munkatár­sa, és- néhány éven belül a pá­rizsi német és magyar emigrá­ció vezetője lett. Fejlődésében nagy jelentősé­gű volt rövid londoni látogatá­sa, mely során találkozott Marx-szal. 1868 és 1875 között tevékenyen bekapcsolódott az Internacionálé párizsi és vidéki szekcióinak szervezésébe. 1870 májusában III. Napóleon bíró­ság elé állította és börtönre ítélte az Internacionálé francia szekciójának vezetőit, köztük Frankéit is. A szeptemberi nép­felkelés szabadította ki. Frankéi szabadon bocsátása után be­lépett a Nemzetőrségbe, és 1871. március 26-án mint egyet­len külföldit a Párizsi Kom- mün tagjává választották. A munka- és kereskedelemügyi bizottság vezetője volt, s eb­ben a funkcióban több jelentős szociális intézkedést hozott, így többek között elrendelte az elhagyott gyárak kisajátítását, betiltotta a pékek éjszakai munkáját, valamint a munkások bérének jogtalan csökkentését, állást foglalt a 8-órás munka­idő bevezetése mellett Fran­kéi volt az első, aki Marx ta­nításának gyakorlati megvaló­sítására törekedett. A Kommün veresége után az utolsók kö­zött menekült el Párizsból és Londonban telepedett le. Tagja volt az I. Internacio­nálé Főtanácsának, Marx és En­gels harcostársaként küzdött a munkásosztály jogaiért. Meg­értette, hogy a szocialista for­radalom nem győzhet önálló munkáspártok megalakítása nél­kül, és úgy döntött, hogy ha­zatér, otthon folytatja szervező munkáját. 1875-ben elhagyta Londont, de az osztrák rend­őrség Bécsben letartóztatta, majd átadta a magyar hatósá­goknak. Kiszabadulása után azonnal bekapcsolódott a ma­gyar munkásmozgalom szerve­zésébe. 1876-tól tagja lett a Munkás Heti Krónika szerkesz­tőségének. Marxista szemléletű cikkeiben bel- és külpolitikai kérdéseket elemzett, toglalko- zott a munkások követeléseivel, a parasztság helyzetével. Az újságírói munka mellett gyűlé­seket szervezett, és rövidesen a különböző munkásösszejöve­telek legkedveltebb szónoka lett. 1878-ban az ő irányításával tartották meg az első munkás­kongresszust, s megalakították a Nemválasztók Pártját. Állan­dó harcban állt* a hatóságok­kal a munkások szervezetének legalitásáért. 1880-ban végül sikerült megszerveznie a Ma­gyarországi Általános Munkás­pártot. Az uralkodó körök ellen­szenvvel nézték tevékenységét. Attól féltek, hogy a Kommün volt miniszterének sikerül egye­sítenie a munkásmozgalmat. Több pert indítottak ellene, s egy antimilitarista röpirat köz­lése miatt másfél évi fogház- büntetésre ítélték. Amíg bör­tönben volt, a pártban frakció­harc robbant ki. Kiszabadulása után helyzete reménytelenné vált s ezért úgy döntött, hogy újból külföldre megy. Hét évig Bécsben élt, 1889-ben pedig Pá­rizsba költözött. Továbbra is részt vett a mozgalomban, egyik megalapítója volt a II. Intemacionálénak. Szoros ba­ráti kapcsolat fűzte Marxhoz és Engelshez. Az Internacionálé kongresszusain a radikális irányzatot támogatta. 1896-ban bekövetkezett haláláig több szocialista lap munkatársa volt. Frankéi Leó, a bátor forra­dalmár a proletariátus valódi egységéért harcolt, Marx és Engels tanításának egyik leg­hívebb követője és terjesztője volt. - -r­A 17. századi francia festészet mestere 355 ÉVE SZÜLETETT CHARLES LE BRUN Franciaországban a 17. szá­zadban a barokk művészet he­lyett újra egy, az antik hagyo­mányokból táplálkozó stílus- irányzat — a klasszicizmus győzedelmeskedett. Ennek egy specifikus válfaja, az ún. XIV. Lajos-stílus a párizsi Versaille kastély körül alakult ki, mely XIV. Lajos korában átvette Ró­mától a kulturális és politikai központ szerepét. E környezet­ben válhatott a Colbert minisz­ter által támogatott Charles Le Brun festő, építész és szob­rász olyan művészeti diktátor­rá, aki nemcsak Párizs, hanem az egész akkori Európa művé­szetének irányítója volt. Le Brun tanulmányait Per- rier-nél és a hír+s Vouet-nél kezdte, majd 1642-ben a legna­gyobb francia klasszicista festő — Poussin keze alatt folytatta. Párizsba való hazatértekor el­halmozták megrendelésekkel. A Vűux-kastély mennyezeti freskóinak megfestése után mű­vészete felkeltette Mazarin bí­boros érdeklődését, s általa csakhamar Lajos királyét is, akinek 1663-tól dolgozott. Egy éven belül Colbert kinevezte az újonnan megalapított királyi gobelin-manufaktúra igazgató­jává, mint kora legtehetsége­sebb díszítőművészét. Le Brun gobelin-tervei közül legjelentő­sebbek a Nagy Sándor és XIV. Lajos életét ábrázoló jelenetek. A király elismerése jeléül ne­mesi ranggal ajándékozta meg és megtette képgyűjteményének igazgatójává. Az ő feladata volt az új művek megrendelése is, ami biztosította a művészeti élet feletti hatalmát, önkényes­kedésének csupán Colbert halá­la vetett véget (1683), akinek utódja Le Brun vetélytársát — Mignard festőt támogatta. Le Brun festményei — annak ellenére, hogy színben kissé egyhangúak — gazdag fantá­ziáról tanúskodnak, világi tárgykörű képei pedig a királyi udvar pompájának élénk meg­jelenítései. Művei szerint több rézkarcot készítettek. Építészeti tevékenységéből említésre méltó a Louvre épí­tésén való együttműködése, va­lamint a Versaille-kastély Tü­kör-galériája. Ez utóbbi az ö és J. H. Mansart építész terve sze­rint, a XIV. Lajos stílusra jel­lemző klasszicista felfogásban készült. A Le Brun-festette mennyezeti freskók barokk di­namizmusa azonban — mely már-már megbontja az egész kiegyensúlyozott koncepcióját — arról tanúskodik, hogy a mű­vész a gyakorlatban sokat en­gedett szigorú elméleti klasszi­cizmusából. Ez a következetlen­ség átragadt tanítványaira is az 1671-ben megalapított Kirá­lyi Akadémián, melynek tanára volt, s bizonytalanságot lopott a századvégi francia festészet­be. L. GÄLY TAMARA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents