Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-06 / 1. szám, Vasárnapi Új Szó

letlen összetalálkozása is, alaptalan gyanúsítás, és az idő is olyan rendkívüli... Nem, nem, zárja csak be az ablakot! Kijöhet valaki a parancsnokságról, és megláthatja.

— Senki se jön ki onnan. Reggel ismét elvisznek, így mondták. — Felsóhajt. — Tudja, maga nagyon hasonlít az én vőlegényemre.

Mégis, kár lenne ezért a lányért. Hiszen olyan szép, észbontóan szép. És be fogják kaparni a földbe. Nem, a kémnők nem így néznek ki. Már kétszer is látott kémeket. Másmilyenek, mint ő.

— Agyonlőnek. Csak legalább egyszer látnám még vőlegényemet, mielőtt meghalok! Sokkal könv- nyebb lenne nekem.

A férfit furcsa érzések kerítik hatalmába. Lelkében gyűlölet lobbant az egész parancsnokság ellen. Őrültség, amit tesznek! Hogy merészelik őt gyanú sítani!

Egyre jobban sötétedik. A magasban előbukkan a hold. Már látja a lány szemét. Az ablakpárkányon vakítóan fehérük a keze.

— Hiszek magának — suttogja, és megijed saját hangjától. Erősen megszorítja a lány ujjait. A férfi olyan, mint a holdkóros. Nem lát mást, csak a lány szemét. fi lány keze puha, bársonyos, szeme alatt kék gödröcskék fodrozódnak.

Egy ugrással fent terem az ablakban. Vadul ölelgetni kezdi.

— Mit csinál? Jflj, mi történt velem?

Lángol az arca /I férfi keresi a lány ajkát. Erősen magához szorítja, egész teste megremeg. A szalmára zuhannak. A mámor önfeledtségébe furcsamód egy kis harag is vegyül. A férfi haragszik önmagára is, a lányra is.

— Mit tettem? Hogyan nézek most a vőlegényem szemébe? Haljunk meg inkább mindketten! Megmentesz? Gyere, szökjünk meg! Ne félj, ártatlan vagyok. De hogyan bizonyítsam be ártatlanságom? Hiszen ők nem hisznek nekem!

Persze, hogy ártatlan, egész biztosan az, érzi. Bár minden ellene szól. Most mit tegyen? Szökjenek el?

Képzeletben ott látja magát a bajtársai által elhagyott bunkerekben, a lánnyal együtt. Szenvedélyes vágy fogja el. Megint remegni kezd, átfogja a lány vállát. A lány csendesen sír.

— Nem, nem mehetek el. Ez...

De nem mondja tovább, hogy mi történne ezután, csak érzi, hogy ez szörnyű és aljas bűntett lenne bajtársaival szemben ..; Nem, ez lehetetlen. De mi lesz a lánnyal? Hiszen az életéről van szól Hátha találkozik majd vele valahol.

— Soňa Oravcová vagyok, Zvolenben megtalálhatsz. A tied vagyok, ettől a perctől a tied vagyok.

A férfi kinyitja az ajtót, mutatja az utat.

— Szaladj! Fuss!

— Te maradsz?

— Igen.

—> Akkor a viszontlátásra, Zvolenben ...

A hold megvilágítja a lány vállát, zöldes fénnyel árasztja el ruganyos alakját. Nesztelenül lépdel, akár maga a látomás, és eltűnik az erdőben.

Valóban élő nő lett volna? Nem álom? Szomorúan ülja kunyhó ~eiőtt, és erősen megmarkolja pus- kájátT A puskacső kissé lehűti. Álom volt az egész, motyogja magában, de azért még mindig érzi hajának illatát, csókjainak édes ízét.

Mit is tettem! Nem lett volna szabad elengednem, hátha mégis kém volt? ... Nem, ő ártatlan! A háború után feltétlenül megtalálja. De most, most mi lesz? Mit mondanak majd a parancsnokságon? Ezért golyó jár! Rosszul őrködött, a kémnő megszökött... De lehet, hogy megkegyelmeznek neki. Elszökni nem szökhetett vele. Elhiszik majd, hogy elbóbiskolt, és ezalatt a lány odébbállt.

Kellemetlenül hideg ez a puska. A falhoz állítja. Minél távolabb lesz tőle, annál jobb. Ne zavarja őt gondolataiban. A puska lőni tud, de nem gondolkodni.

Nos, szépen tovább fog őrködni az üres kunyhó előtt, és nem gondol semmire. Végeredményben jót tett, egy életet mentett meg. Ilyen szövevényes pókhálóból nem vergődött volna ki egyedül. Talán

találkoznak még az életben. Jó lenne kivenni a hátsó ablaküveget. Majd azt fogja mondani, hogy erre szökhetett ki. Különben azt is megmondhatja nekik, hogy nem hiszi, hogy a lány kémnő volt.

Vajon hol jár most? Kilencre bizonyára eléri a falut. De mi lesz, ha németekre bukkan ott. Ö megmentette a lányt, de a németek agyonlövik. De hátha sikerül elszöknie tőlük, és elrejtőzni ismerő seinél?

Vajon miért is engedte el? Elmeheteit volna a parancsnokságra, és megmondhatta volna: . nézzenek csak a lány szemébe, s meggyőződhetnék róla. hogy nem kémnő. Ha nem hiszik, ő tűzbe teszi érte a kezét. Ej, ostobaság! Hiszen nincs bizonyítéka ártatlanságára. Az érzés pedig nem bizonyíték, a tekintet sem.

Ránéz az órájára. Már a fele utat meg kellett tennie. Megkönnyebbülten felsóhajt. Kitapogatja nadrágja zsebében a lapos üveget, húz egyet belőle, aztán az ajtónak támaszkodik. Elnyomja az álom..

Lövés dördül, majd egymás után három. Felriad, körülnéz. Fényes, holdvilágos éj. A bunkerek irá nyából géppisztolysorozat hallatszik. A lövöldözés most már a faluhoz közeledik. A németek! Éjjeli támadás. De az ördögbe is, honnan tudták, hogy merre vannak a bunkerek? Eddig sohasem mertek éjjel támadni. Féltek a sötétségtől, a fáktól, az árnyékoktól: Most mégis mernek. Az erdő irányából a kunyhó felé közelednek. Mit csináljon?

De hátha a lány is velük van?...

Hátha ő vezette ide a németeket. Hiszen jól ismeri a parancsnoksághoz vezető utat, tudja, hol vannak a bunkerek. Ez a gondolat és sejtelem élesen markol a szívébe.

Nagy elszántság vesz rajta erőt. Szembeszáll a németekkel, nem engedi őket ide. Harcolni fog a yégsőkig. De vajon segít-e ezáltal bajtársain? Ő elesik, és a németek megrohamozzák a bunkereket. Badarság!

A faluból lövöldözés hallatszik. Csatlakozni kellene a fiúkhoz! Majd mindent elmond nekik.

Lehajolva fut a kerítés mentén, golyók süvítenek feje fölött. Eltűnik a csűr mögött, és az oszlop mögé bújik. Árnyak tűnnek elő az erdő szóién. Rájuk lő. Ogy rémlik, hogy eltalál valakit. Utána nagy dörrenés. A kunyhót telitalálat éri, lángra lobban.

Ég a kunyhó. Megszabadul a felelősségre vonástól, hamuvá változik csókjainak színhelye.

Egész biztosan ő az! Ö hozta ide a németeket, átejtette őt. De mit mond bajtársainak? Megmondja, hogy ő védekezett, de a németek mégis behatoltak ide. Ezért bosszút, százszorosán bosszút áll! A háború után megtalálja a lányt, és felelősségre fogja vonni! Persze, hogy ő az. A kunyhó lángokban áll, ő meg gúnyosan nevet a német őrnaggyal.

A falu hősiesen tartja magát. Már ő is a harcoló partizánok között van. Tűz alá veszik a németeket, visszavetik őket az erdőbe, ahonnan jöttek. A bunkerek közelében is elül a lövöldözés. A lánynak mégsem sikerült kipuhatolnia a bunkerek tűzere- jét. Elszámították magukat a németek. Sokkal több a partizán, mint amennyire gondoltak. Vissza kell vonulniuk.

Az igazgató megkönnyebbülten felsóhajtott. Most már bizonyos, hogy ő volt, a lány árulta el őket. Az igazgató százszorosán megbánta bűnét, de hőstetteivel százszorosán jóvá is tette. És a lelkiismerete megnyugodott.

— Gázt adj!

Megvan az autó rendszáma. Hány aljas ember élte túl a háborút, hányán szóródtak szerteszét! Nem, azért sohasem bocsát meg neki! Na és? Megmondja majd neki, mit gondol róla. És a nő? Vállat vonva kijelenti: te vagy a hibás, miért engedtél el?

Az igazgató megtörölte verejtékes homlokát, és cigarettára gyújtott. Lehet, hogy a nőt mégis bántja a lelkiismeret, lehet, hogy anélkül is szerencsétlen, az is lehet, hogy öngyilkosságot is megkísérelt már.

Kitépett egy lapot a noteszéből, széttépte a gépkocsi rendszámát. A papírfoszlányok szerteszéjjel szóródtak az országúton.

Szlovákból fordította: Mihályi Tivadar

ár a villany hét föl. in derült ki, i elhanyagolt tó néni vette oz is.

erekeket. Már zkodik a ho- a — négy óv. sz nap. Nyereggel kilenc- között lézeng írom formájáoktortát, ösz- homoktortát.

ákon át. Nézi őre tudja, milden megjövő, ít: „Kezitcsó- rolni, mit vá- „Mi is me- ,Neked nincs zelmerci.“ Ti- kélyről a ház- Inl hívta, [őintézet igaz- ,z anyja nem ódába. A fehér hí használják. 11 a ház előtt, t kell elvinni a csarnokból,

p. Zsolt kezé- tésftél, amikor megint bejön, avart képesú;ság. Televíziózott Beáéknál, de most mái vacsoráznak. Ahogy leér, körülnéz az üres udvarban. Fejét közben elfordítja i homályos üveg irányában. Majd hatá rozottan kézen fogja Zsoltot.

— Tedd le a vödröt, kicsi fiam! El kell mennünk a szemészetre.

Zsolt ledobja a vödröt.

— Gyere, így, gyalog megyünk, közei van... Itt jobbra. Most föl a liften. A szemészet merre van, tessék mondani? Köszönöm szépen... Arra megyünk, Zsoltikám. — Megállnak a homokozó betonpereménél. — Most egy kicsit várnunk kell, leülsz szépen, jó?

Leülnek. Szalad az idő; alig telik bele négy-öt perc, már rajtuk a sor.

— Gyere, fiam, mi következünk.

Zsolt feláll, nyújtja a kezét. A betonkocka szemben levő sarkánál érkeznek meg.

— Így, ide üljél le szépen. — A fiú leül, szandálos láha elmerül a homokban. — Most takard el a jobb szemedet — nem azt, te hülye, az a bal! Így. És most szépen olvasd a legelső sorral kezdve, ahogy a pálcával mutatom.

Zsuzsa hátrál öt lépést. Feltárja a nagy címbetűs újságot, ceruzával mutatja a felső sort. Sötétedik lassan. Zsolt ültében élőre támaszkodik a bal térdére, a jobb szemét eltakarja, a másikat szigorúan összehúzza, kissé oldalt fordítja a fejét, ahogy Zsuzsa az új szemüvegében, és aztán folyamatosan olvas:

— Végálló-más-hármaskész-indul-abór- '.eteket-viteldíjakat kérem felmutatni.

— Persze hogy jó. Nemsokára bejön a vonat, s felszállók. Otthon már vár az egész család, s a karácsony... Most pedig szép lesz! Fehér lovon jön el hozzánk, s jégvirágok nyílnak majd minden ablakon. Délután megjönnek a vendégek, este pedig kocsmába megyünk ...

— Szeretőd még nincs?

— Lehetne, de még nincs.

Elpirult, elcsendesedett. Sokáig állt így. s a lány nem szólt többet, pedig néhányszor megmozdult a szája. A többiek pedig nem törődtek vele. Nem érdekelte őket, s ő csak állt tétován, valami szépet akart mondani. Olyat, ami az embereket felvidítja, amitől fellazulhatnak téli dermedtségükből, mert kell ám most a vidámság, a jókedv, hiszen fél lábbal már a karácsonyba i vannak. Amikor kijött, mégiscsak annyit mondott csendesen, hogy kellemes karácsonyi ün nepeket.

Még szállingóztak a huncut hópelyhek, de most már nem érdekelte őt annyira. Szeme alatt megjelentek a karikák. Az éjszakai munka, az egész hét nyomai. Benyitott a főnök irodájába. Még mindig horkolt. Nagy, csontos kezei görcsösen rángatóztak az asztallapon. Óvatosan lépkedett kifelé. Csak most vette észre, hogy az íróasztal mellett kiüresedett pálinkásüveg áll.

— Ejnye, főnök úr! Ejnyel Nagyon korán kezdi az ünneplést.

Bement az öltözőbe. Az öregasszony gubbasztott egymagában.

— Még nem mentél haza?

— Még nem. Mi van a főnökkel?

— Semmi. Mi lenne vele?

Részeg. Szétterpeszkedve alszik az asztalánál. Ügy látszik, itt tölti az ünnepeket. Kibérelte az irodáját. Az asztalát pedig átrendezte bárpultnak.

— S te ezt ki akarod pofázni!

— Csak mondtam. Úgyis megtudják a többiek.

— Persze.

— És te mire vársz?

— Az előlegre.

— Majd én odaadom az enyémet. A főnököt pedig hagyd pihenni.

— Nagyon korán kezdte, az biztos.

— Becsukták a fiát. Tegnap vitték el. Valami lopás miatt... Nesze, itt a pénz, és ne mondd meg senkinek se. Se itt, se odahaza. Hátha nem tudódik ki. Majd rázárom az ajtót.

— Jól van, Vera néni. Akkor viszontlátásra, és kellemes ünnepeket!

— Neked is minden jót.

Az órájára nézett. Sietnie kell nagyon, ha el akarja érni a vonatot. Kilépett hát az egyszerű, tiszta fehér vtíágba. Talpa alatt csikorgott a hó.

Kinézett a poros, fagyos ablakon Sötétkéken derengett a réggel.

— Negyed hét is lehet már — gon dolta.

Nekifogott a zsákok porlásának. Szájában fi'tyegett az elaludt cigarettavég. Álmos volt. Fáradt. Szeretett volna elmerülni valamiben, gondolkozni, de semmi se jutott az eszébe. A szomszéd helyi ségből áthallatszott a dagasztógép bú- gása. Szállt, keringett a por, ahogyan a zsákokat rázta. Belepte az arcát, haját, be az egész testét.

Kint enyhén szállingózott a hó, s mély nyomokat vágtak be benne a kényérszál- lító autók. A sofőrök álmosak voltak, duzzogok. Szidták az árut, meg azokat, akik készítették. Talán nem is komoly szándékkal, hanem csak úgy, megszokásból. A fiút ez roppantul elszomorította.

A falak lucskosak a rászálló portól, s a vastag csatornákban ömlő verejtéktől. — Izzadnak az emberek — gondolta a fiú.

Mire kiporolta az utolsó zsákot is, és összesöpörte a raktárt, teljesen kivilágosodott, s az utolsó autó is kikanyarodott az udvarról. Jólesett a zuhanyozás fáradt tagjainak. Figyelte, hogy ömlik végig testén a víz. Figyelte az apró cseppeket, hogyan túrják ki egymást a helyükből, s lökik egymást a mélybe. Akár az emberek ...

— Gyere már — kiáltott be az öreg takarítónő —, mit vacakolsz?

Sietve megtörülközött. Felhúzta nadrágját. A fürdőszoba gőze egy pillanat alatt ellepte a kicsi öltözőt.

— Nem tudtok befűteni? — kiabált az asszony.

— Nem volt rá idő.-— Nektek sincs rá időtök, de a kocsmát bújni, arra van — mondott még valami cifrát és elhallgatott.

Fehér volt az udvar. Ezért szerette a fiú a telet. Szerette, mert a hó mindig betakarta a körtefa mögötti szemétdombot, meg a szénporrakást a kerítésnél. Szerette nagyon az egyszerű tiszta fehérséget. Csak azt sajnálta, hogy minden olyan kopár, dermedt.

Átment az irodába. A főnök az íróasztalnál aludt. Szuszogásával megtelt a szűköcske helyiség. Nagyon fáradt lehet, ha így elaludt — gondolta. Tudta, hogy nagyon messziről utazik ide, s hogy három óra előtt kell felkelnie, hogy időben ideérjen. Óvatosan csukta be az ajtót. Nem akarta felébreszteni. A műhelyben már folyt a munka.

— Szevasz, Samu! Nem akarsz hazamenni?

— Ráérek, este már úgysem kell bejönnöm.

— De jó neked — irigykedett a fitos orrú lány.

Könöjtsi István felvétele

V. Nagy Miklós: