Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1974-01-31 / 26. szám, csütörtök

A KORONAZO VAROS

Sas Andor posztumusz könyve

A szerző hátrahagyott alkotását, A koronázó város a bécsi kongresszustól a nagy márciusig, 1815—1848 című művét halála után — több mint egy évtizeddel — ismerhette meg az olvasóközönség.

Az értékéhez méltó kiállítású könyv, a közelmúltban ismét fővárosi rangra emelt Bratisla- vának, egy viszonylag rövid, de történelmi eseményekben rendkívül gazdag korszakáról nyújt sokoldalú képet. A habent sua fata libelli ismert igazsága a legtalálóbban Sas Andornak erre az alkotására alkalmazható, mert ennek a könyvének a sorsa kapcsolódott legsajátosabban írójához.

Várostörténeti művét ugyanis még a harmincas évek második felében kezdte írni, s a faji megkülönböztetés időszakában is egy ideig még folytatta kutatásait, de csak az ötvenes években tudta befejezni ezt a nagy gonddal írt, terjedelmes művét. Kéziratának kiadása azonban elodázódott. Később a Komenský Egyetemre is beadta várostörténeti monográfiáját, mellyel professzor ordinarlus címet akart szerezni. Erre azonban halála miatt már nem kerülhetett sor.

Sas Andor A koronázó város (Madách Könyvkiadó) megírásához széles körű és gondos adatgyűjtést végzett. Forrásanyagát a bécsi, de főképpen a helyi archívumokból, a Protocollum Magistratuale anyagából, s a város céh- és adókönyveiből merítette. Forrásanyagként felhasználta a korabeli sajtót, valamint a város életére vonatkozó más tudományos és szépirodalmi alkotásokat is.

Ebből a gondosan összegyűjtött, hatalmas anyagból kalei- doszkopikusan bontakozik ki a város 1815—1848 közötti élete, amely azonban a fáradó szerző nagy erőfeszítései árán sem lehetett a korra vonatkozóan mindent megmutató, hibátlan kép. A teljes és arányos képalkotás szándékát nehezítette az, hogy a város polgársága még a XIX. század első felében is a középkorból átörökített, bonyolult gazdasági és politikai i-öriilmények között élt. A középkori hagyományoknak megfelelően rendi elhelyezkedésű volt, amelynek alapján: a főpapokat, főurakat és a nemességet követte a polgárság, majd a társadalom mélyén élő városi szegények tömege zárta a sort. A kapitalista fejlődés küszöbére jutott városnak ezenkívül a Bécstől való függősége is erősen gátolta kibontakozását, mert az akkori országgal együtt gyarmati piaca volt Ausztriának, ami a felemás helyzetét még tovább bonyolította.

A mind néprajzi, mind kulturális szempontból heterogén összetételű városról ahol a reformkorban a magyar, német és szláv művelődési és nemzeti törekvések is egyéni utat követtek, csak a teljesség igényének a kényszerű feladásával írhatott a szerző.

A könyv bevezetőjében Miss Pardoenek a leírásából alkothatunk képet a kies fekvésű városról.

Amit a világjáró angol hölgy a koronázó városban nem látott meg, annak a megtekintésére az olvasókat hívja meg a szerző: „Kocsin nem hosszú az út: egykettőre bejárhatunk minden nevezetesebb utcát és teret.., Ha jó kísérőnk van, e városnézés alatt is sokat láthatunk, a város sok lakójával megismerkedhetünk. Az alábbiakban a város e bemutatását végezzük el, ha az olvasónak kedve van a képzeletbeli kocsin velünk tartani.“

Először a város népességével ismerkedünk meg, s megtudjuk, hogy lakosainak a száma „... a várossal egybeépült várhegyi és váraljai uradalmi területekkel együtt, 1815-ben 30 000 ezer jő körül mozoghatott és a következő évtizedek során 1848 ig elérte vagy talán túl is haladhatta a 40 000 főt." Ha ezt a számot összevetjük Bécs népességével, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a koronázó város lakossága csak valamivel több mint egytizede volt az akkori császárvárosnak.

A lakosság, ha nem is főfoglalkozásként, de kisegítésképpen, aránylag nagy százalékban folytatott mezőgazdasági jellegű foglalkozást. A városlakók összetételéről is érdekes képet ad a monográfia, mely szerint: „1821-ben 1384 kézműves, iparos és kiskereskedő élt Pozsonyban. Ezek közül 1054 volt testülethez, céhhez, grémiumhoz tartozó, 334 pedig céhen kívüli.“ A jelzett évben a városnak csak három üzeme volt, amelyben a munkások össz- létszáma sem haladta meg a százat. A koronázó város tehát mezőgazdasági-kereskedői jellegű volt, mert a kézművesipart űzők céhes-ipartársulatai a reformokban sem jelentettek számottevő gazdasági erőt.

A képzeletbeli kocsi utasai kőrútjukon megismerik a reformkori várost, amely „..-3 részre oszlott: a belvárosra 223 házzal s 35 utcával és térrel, a belső külvárosra 629 házzal, 336 utcával és térrel, végül a külvárosra 541 házzal, amely 26 utcán és téren épült.“ A bemutatott városnak nem csupán történelmi nevezetességű városrészeivel, utcáival ismerkedünk meg, hanem a városlakók hovatartozásáról és életmódjáról is áttekintést szerezhetünk.

A városi önkormányzatról írt fejezetben a szerző, a kései hűbériség utolsó évtizedeit élő Pozsony közigazgatási és urbanizációs problématikáját tárgyalja. Módszerének tanulságos vonása az alapvető gazdaságitársadalmi meghatározók figyelembe vétele és a jogi normáknak és a tényleges gyakorlatoknak a rendszeres szembeállítása. Sas jogismeretét dicséri és külön figyelmet érdemel az a forráskritikai eljárás, amellyel az egyes jogforrásokat értelmezte és megvilágította.

A város fennállása óta sokszor került a nagy történelmi ecemények sodrába, de 1815— 1848 között korábbi történelménél is mozgalmasabb események színhelyévé vált. A monográfiából megismert időszakban fejeződtek be a napóleoni há- Lorúk, jött létre a Szent Szövetség, a reformkor és ekkor ért be a nagy március népeket felszabadító gondolata. Nem ítéljük a monográfiához tartozónak a pozsonyi békekötésnek a szövegbe történt beolvasztását, mert ez — egy évtizeddel — a könyv címét megelőző történelmi események közé tartó zik.

Ezekben az években, az egykori koronázó várost Európa sorsát intéző uralkodók, hadvezérek, diplomaták, a szellemi élet hírességei, majd a reform kor nagy egyéniségei, nemzetébresztők látogatták és tartózkodtak falai között. A városban járt Metternich, Talleyrand, Napóleon, 1. Ferenc császár, Sándor cár, Frigyes Ágost szász király, Wellington, V. Ferdinánd császár, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Kölcsey Ferenc, Pal- koviő, Wesselényi Miklós, Petőfi, Ľudovít Stúr, Jókai, František Pálacký és még sok más olyan neves egyéniség, akiknek szereplése ehhez a korhoz és a város történetéhez kapcsolódott.

A művelődésről szóló zárófejezet — elsődlegesen —■ a város alsó- és felsőoktatásának történeti és módszertani problémái Iránt kelt figyelmet. Az iskolaügyről szőlő rész művelődéstörténetünk egyik kellőképpen fel nem tárt területén, az oktatástörténetben hoz új adalékokat. Az itt felhasznált forrásanyag és a tudományos irodalom beható ismerete, a forráskritikai módszerek tapasztalt kezelése a szerző kivételes pedagógiai szaktudását bizonyítják.

A város oktatási rendszerének és fejlődésének a bemutatásán kívül a szerző részletesebben foglalkozik Schröernek, Palackinak, Stúrnak, Ltitgendorfnak és Rómernek a pozsonyi működésével, továbbá a sajtóval, a színházzal, a zenével és külön e korszak képzőművészetével Is.

A monográfia egészét tekintve nem mérhető a hagyományos értékmérőkkel, mert mint posztumusz könyv, nem kizárólag egyetlen ember nevéhez kapcsolódik. Egyidejűleg szükségesnek tartjuk kiemelni, hogy Sas legjelentősebb érdemét egyfelől a kiadatlan, vagy csak kis részben felkutatott levéltári anyagok megfontolt kritikával végzett kiaknázásában, másfelől a forrástanulmányok eredményeinek olvasmányos, színes képpé, tudományos munkává való feldolgozásában látjuk. Érdemei közé soroljuk azt is, hogy fő fontosságúnak a szű- kebb értelemben vett helytörténetet tekintette, s nem törekedett az egész akkori országra kiható események elemzésére. Ennek az élénk lüktetésű korszak városának az ábrázolásakor elkerülte a néhány korábbi elődjének a szemléleti elfogultságból eredő hibákat. A szerző témaválasztása is szerencsés, mert a város történetéből azt az időszakot ragadta ki, amely nem csupán érdekes olvasmányt nyújt, hanem tanulságul is szolgálhat korunk emberének.

Sas Andor A koronázó város Ü 815—1848 című művével érdemmel írta be nevét mindazok neve mellé, akik előtte és utána a város történetéről vagy annak egyes korszakairól addig is írtak.

Dr. párkány antal

KULTURÁLIS HÍREK

■ A Népszabadság e hó 26án megjelent számában Híradás baráti földről címmel Vadász Ferenc elismerően írt Balázs Béla: Életünk című könyvéről, amely a csehszlovákiai magyarok társadalmi és kulturális sikereiről nyújt áttekintést.

•U

■ A moszkvai Kis Színház bemutatta a neves klasszikus művet, Alekszej Konsztantyino- vics Tolsztoj verses drámáját, a Fjodor Ioannovics cárt. Az előadás filmszereplője Inno- kentyij Szmoktunovszkij.

3S A 150 ezer holland forintos Erazmus-díjjal jutalmazták a táncművészet fejlesztésében végzett tevékenységükért Ninet- te de Valois angol koreográfusnőt és Maurice Béjart-t.

■ Niccolo Paganini hegedűvirtuóz eddig ismeretlen áriájának kottáját fedezte fel egy olasz zenei múzeumban Juan Sabate spanyol tenorista. A Sül Margine di un Rio című áriát Genovában, Paganini szülővárosában mutatják be hamarosan.

fii Dávid Alfaro Siqueiros végrendeletében azt kéri, hogy a „Siqueiros“ szépművészeti galériát, beleértve a festő tulajdonát képezett és ott elhelyezett berendezési tárgyakat, továbbá az ugyancsak az ő nevét viselő oktató műtermet nyissák meg a nagyközönség előtt.

□ MOSZKVÁBAN, a Malaja Bronnaja utcai színház nagy sikerrel játssza a Don Juan című Moliére-színművet. Az előadás rendezője: Anatolij Efrosz, címszereplője Mihail Kozákov. akit egyellek között a Csillagosok, katonák című Jan- csó Miklős-filmben láthattunk.

☆

□ AZ OPUS hanglemezgyártó vállalat gondozásában jelentős mikrolemez jelent meg, Visszatérek címmel. A hős chilei népnek szentelt hanglemez részleteket tartalmaz a chilei politikai és kulturális élet jeles képviselőinek utolsó beszédeiből. A hanglemez megörökíti Salvador Allende meggyilkolt elnök utolsó rádióbeszédének főbb részleteit, Pablo Neruda-versek hangzanak el, illetve hallhatók a chilei költőnek a Nobel-díj átvételekor mondott beszédének részletei Is.

SZU

. \ v WNEVELŐK FÓRUMA

FÉLELEM AZ ÚJTÓL

Azok közül, akik matematikatanítással foglalkoznak, aligha állíthatná bárki is nyugodt lélekkel, hogy a matematika tanítása körül minden rendjén van. Túl sok az olyan gyerek, aki nem szereti a matematikát, és minél idősebbek, számuk annál több. Túlságosan elterjedt az a felfogás, hogy „csak jussak túl a vizsgán“, és utána már „fütyülnek“ a matematikára. Kevés kivételtől eltekintve a helyzet annyira általános, hogy már szinte természetesnek tekintik. A malel- matikát általában bonyolult és nehéz tantárgynak tartják, eltekintve néhány szórványos esettől, amikor lelkes pedagógusok életet visznek a tantárgyba, és így érdekessé és köny- nyebbé is teszik. Az utóbbi időben mégis mintha rossz érzésük lenne azoknak, akik matematikatanítással foglalkoznak, s elégedetlenségük megnyilvánulásai egyre hangosabbá válnak.

A művelt közvélemény már a századforduló éveiben hallott valamit a matematika és a logika válságáról, de maguk a matematikusok, bár zavarukat egymás között nem titkolták, kifellé elzárkóztak előle. S kiderült, hogy a válság csak a növekedésből fakadt, s ma már az „új matematika“ diadalmasan behatol mindenhova, még a kisiskolások oktatásába is. Most pedig a családapák vannak megriadva, akik gyermekeik tankönyveiben olyan fogalmakat találnak, melyeket velük sohasem tanítottak.

Tény, hogy a matematika többször és hosszú időszakokon át stagnált, de fejlődése sohasem állt meg. A XVI. század óta pedig szakadatlanul és egyre gyorsuló ütemben fejlődik, és nincs a világon olyan ország, ahol meglennének nélküle.

Ezt a fejlődést az oktatás csak jelentős késéssel! követi. A késés mértéke lehet az az időtartam, amely egy elmélet megalkotása és a tantervekben való megjelenése között eltelik.

A hagyományos tanítással szembeni fenntartásunk lényege: a matematikának csak a deduktív oldalát mutatta meg, levezetések gyűjteményévé tette a matematikát. Pl. Euklei- dész szilárd, dél végeredménybein ügyetlen konstrukciójának ismertetése. Ezt a felépítést el kellett fogadnunk olyannak, amilyen, nem tehettük kérdésessé. Nyomasztott a végérvényessége, nagyon is viszonylagos tökéletessége. Túlzás-e azt mondani, hogy nem nagyon mozgatta meg a tanulók képzeletét? ösztönző hatást inkább ránknehelzkedő nyomásával fejtett ki. Problémái ritkán indítottak igazi kutatómunkára. Amikor azt kívánta tőlünk: „bizonyítsuk be, ...“ akkor csaknem mindig valami ismert állításról volt szó. Nem hozta a tanulót valódi problémahelyzetbe, olyanba, ahol nem tudni a megoldást, sem azt, hogy van-e egyáltalán megoldás. Az „újra felfedezésre“ irányuló nagyon dicséretes kísérletek az eukleidészj keretek közt maradva kudarcra voltak ítélve.

A tanítás a legnagyobb erőfeszítések ellenére sem tudott elszakadni a dogmatizmustól: a tanár tud és tanít, a diák tanul és ismétel. Akad-e olyan diák, aki az önmagának fdltett kérdésre: „Miért tanították nekem éppen ezt az elméletet?", másképp válaszolhatott volna, mint így: „Mert benne van a tantervben.“ Hány pedagógus vetette fel ezt a kérdést, és hány adott rá kielégítő választ? Csodálkozunk-e tehát, hogy a ma művelt embere nem érti, mit lehet még a matematikában felfedezni? Csodálkozunk-e, ha meglepődik azon, hogy a matematika még ma is fejlődik?

Emlegetik azokat a „katasztrofális eredményeket“, amelyeket a modern fogalmak bevezetése eredményezett.

Nyilvánvaló, hogý a korszerű matematikát is lehet ugyanolyan rosszul tanítani, mint a régit. Ám ne feledjük, hogy a hagyományos tanításban az eredménytelenség általános és tartós volt. Ezt azzal próbálják leplezni, hogy a tanulót hibáztatják. „Buta az ehhez“ — mondják. Vagy finomabban: „Nincs érzéke a matematikához!“

Ma, amikor a technika egyre gyorsabban fejlődik, az olyan tanítási mód, amely csak recepteket ad, kockáztatja, hogy néhány évvel az iskola vagy az egyeltem elvégzése után a végzettek már semmit sem tudnak használni a tanultakból: az újjal teljesen tájékozatlanul állnak szembe. Ami az emberi tevékenység minden területén (kutatás, ipar, kereskedelem, mezőgazdaság) a legfontosabb, az az igazán kiművelt, új helyzetekkel szembenézni tudó elme. A mély matematikai műveltséget többek között az Is jellemzi, hogy nem hanyagolja el a gyakorlati alkalmazást: tudja, hogyan lelhet a gyakorlatból kiindulni és oda visszatérni. Akiket erre nem nevelünk, azok kegyetlenül érezni fogják a hináyát, és semmit sem nehezebb pótolni, mint éppen ezt.

A továbbiakban szeretnék elhárítani néhány érvet, amelye- két az új fogalmak bevezetése ellen hoznak fel. Azt mondják: „A jó öreg matematika“ megállta a helyét, ne fordítsunk neki hátat. Szó sincs arról, hogy hátat fordítanánk neki. Az új matematika tartalmazza a régit, sőt könnyebbéin alkalmazhatóvá teszi, mert új eszközüket ad hozzá.

Azt is mondják, hogy az új fogalmak nehezek a gyerekeknek, hogy esztelenség olyasmit tanítani, ami még némely egyetem programjába is csak nemrég került be. A tapasztalat szerint, ami új valakinek, az 20 vagy 40 éves korában sem könnyebb, sőt általában éppen a fiatalabbak a legfogékonyabbak az új gondolatok iránt. Tegyük hozzá: össe sem mérhető a halmazokra, relációkra, struktúrákra vonatkozó alapfogalmak nyilvánvaló egyszerűsége azoknak a bizonyításoknak az akrobatikus bonyolultságával, amelyből végül például annyi derül ki, hogy a háromszög egy oldalának a hossza kisebb a másik két oldal hosszának az összegénél. Ma már azt tekintjük különösnek, hogy egészen egyszerű fogalmakkal való megismerkedésre azelőtt olyan hosszú Ideig kellett várni, és hogy ezek még a matematikusoknak is nehezeknek tűnhettek. A nehézség abban állt: felismerni, hogy ennyire egyszerű fogalmaknak ilyen nagy a hordere- je. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy ezek a fogalmak valóban egyszerűek; egyszerűnek látják őket mindazok, akik saját tevékenységük révén ismerkednek meg velük.

A fentebb említett tanítási mód részben már a múlté. A reformmozgalom javában folyik. A fejlődés országonként más-más jellegű és eltérő ütemű, de szakadatlan és töretlen. Előreláthatólag mérlege pozitív lesz. Ezt akkor remélhetjük, ha a matematika megújulásával nemcsak tananyagának a korszerűsítése jár együtt, hanem annak a szellemnek a megújulása is, amelybein a matematika megfoganhat, és amely terjesztésének kedvez. A tananyag egyébként elemi szinten az elsajátított technikai készségek tekintetében nem sokat változik, viszont alapvetően más abban a tekintetben, ahogyan ezeket a technikai készségeket elsajátítják és egybekapcsolják.

A matematika nem maradhat többé csupán a szakemberek magánügye. Azon a szinten, amelyet ellért, joggal tekinthető a ma és a holnap kultúrája fontos alkotóelemének.

MATUSKA GÁBOR