Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-27 / 4. szám, Vasárnapi Új Szó
Sirokov kényel- ^ríilt a minap, jvetelt hirdettek, elmaradt. Ezért korábban indult ek előzőleg meg- tt a lakásba, lát- legszebb fodros ira teljesen isme- az asztalnál, és ő pizsamájában áscsészéjébe veri ut. zavarba jött, és atva kisietett a ; is zavartan kö— mormogta. — 'ápöttyintettem a . Bizonyára nagy mint a bálvány, londjon. „Nocsak :soda furcsa színes róla, mit kell íben. Az asszony- sőbb, annak rend- jtárgyalom a dol- álok tőle, de mit íjankóval? Nem mintha a piacon idanék is most intelligensen. Ha , az kifejezetten ulturált emberek az ilyesmi. Bár- ienne is, nem tut, majd valóság- ílmosolyodott és váratlararl, félszetit, nem tesz semhajlovlcs az ablakra meredt, a vendég a mennyezetet fürkészte. — Hogy van mostanában? — érdeklődött hirtelen a házigazda. — Köszönöm, minden rendben. A múlt évben a szívem rakoncátlanko- dott egy kicsit, de most mintha elmúlt volna. És ön hogy van? — A vérnyomásom néha ugrándozik. — A feleségem fivérének is magas a vérnyomása... Sirokov ezután a mennyezetet kezdte nézni, a vendég tekintete pedig átvándorolt az ablakra. — Nem lenne kedve sakkozni? A vendég fölsóhajtott, és beleegyezett. Kelletlen mozdulatokkal állították fel a bábokat, játszani kezdtek. A tizedik lépésben a vendég huszárt nyert. —- Mi történt? — ámult el Sirokov. — Az ön gyalogja nem állt itt... — Miért nem állt ott? ön azt lépte, én azt léptem, ön azt lépte, én azt léptem... — Nem tudom elképzelni, hogy került oda. Én nem láttam... — Hogyhogy nem látta? Hiszen a vezérével is emiatt nem léphetett idei — Melyik vezéremmel? — Hát ezzel, melyikkel? Emlékszik, még sakkot akart adni nekem? mit. Ne izgassa magát emiatt. A térítőt ki lehet mosni... Majd megint hallgatott, mert semmi sem jutott az eszébe. A vendég is csüggedten ült. Őrajta is látszott, hogy intelligens ember: „Nem volna szép — gondolta —, ha most a házigazda előtt öltöznék. Másrészt az is biztos, hogy idegen pizsamában nem mehetek haza.“ Csak ült, és ujjaival dobolt az asztalon. Sirokov töprengett, töprengett, és érezte, hogy a hallgatás olyan hosz- szúra nyúlik, hogy hovatovább illetlenség lesz belőle. Kigombolta a zakóját, majd újra begombolta, halkan köhécselt, aztán megszólalt: — Mi minden fehérneműt a tisztítóba viszünk. Ott jól kimossák. — Igen, igen kitűnő dolog — bólogatott helyeslően a vendég. — Nagy könnyebbséget jelent. Szünet után megint Szergej Mihaj- lovics kezdte el a társalgást: — Megengedi, hogy töltsék egy csésze forró teát? — Köszönöm, nem kérek — felelte a vendég —, már nagyon sokat Ittam. Igyekeznem kell hazafelé... — Már? — kérdezte Sirokov. — Igen, legfőbb ideje, hogy menjek — magyarázta a vendég. — Otthon várnak... • A helyéről azonban nem mozdult. Szégyenkezett. — Kutya időnk van mostanában — mondta elgondolkozva. — Mintha a tél nem akarna véget érni. — Igen — helyeselt Sirokov. — De vajon, hogy hat mindez a termésre? Aztán újra hallgattak. Szergej Mi— Na rendben, rendben, lépjen — mondta ingerülten Szergej Mihajlo- vics. — Még nincs vége a játszmának. .. Tovább játszottak, öt lépés múlva Sirokov bosszút állt. „Villát“ adott a huszárjával. Az ellenfél azonban a bástyájával leütötte a huszárt. — Egy pillanat, egy pillanat, még le sem engedtem a kezemből — berzenkedett Szergej Mihajlovics. — Dehogynem engedte le. — Én pedig azt mondom magának, hogy nem engedtem lel Látja, még most is a kezemben van a huszár! — Most fogja, de az előbb már elengedte. — Miért akar lyukat beszélni a hasamba? — fortyant föl Sirokov. — Inkább lépjen, maga következik. — Maga pedig tegye le a helyére a huszárt. — Már miért tenném oda, amikor máshová lépek? — Azt nem. Lépést visszavenni nem lehet. t~. Semmit sem veszek vissza, lépjen,-vagy adja fel a játszmát. — Magának kell feladni. — Ha-ha-ha! — nevetett erőltetetten Sirokov. — Hiszen maga pancser! Na, lépjen! — Maga pedig tegye a helyére n lovat! — Én nem változtatom meg az eh gondolásomat. Mert magának valami felködlött az agyában, azért én ve? szítsek egy figurát? Ha rosszul lát, vegyen föl szemüvegetl — Mert nem tud játszani, ezért nem kell mindjárt a torkomnak esni! — Én nem tudok játszani? — hor? kant föl Szergej Mihajlovics. — Analfabéta! Taknyos! Gőzöd sincs a sakkról! Takarodj innen! — És széles mozdulattal az ajtóra mutatott. A vendég lesöpörte a bábokai a tábláról, és sietősen öltözködni kezr dett. Közben epésen morogta magá- ban: — Te csak ugatod a sakkot, neked csak dominó való a kezedbe. Amikor becsapódott mögötte az aj. tó, Szergej Mihajlovics remegő kézzel szedte össze a sakkfigurákat, majd a sakkdobozt a polcra tette, kiment a konyhába, és magából kikelve mondta szipogó feleségének — Nesze neked, sakkozó! A futót tisztnek hívja! Pfuj, micsoda semmi ember! — Felháborodva gyűrögette kd- zében a vendég álta! levetett pizsamát, és megvető arckifejezéssel a konyha sarkába vágta. Szilágyi Péter fúrd tása lt. pihennem — jelentette ki a íiozni a lemaradást — öntötte vele szemben ülő Csapó.- szólt Gregor Feri, s magas- ospoharat, hogy a többiek is zenész vagy! — állapította a jelenlevők közül a legrótta a világot. sz — erősítette meg az iménti estnevelés szakos Tóth Ede. je úgy érezte, megint el kell férje a konzervatórium legte- ndékei közé tartozott, s Karol šsz volt az évfolyamtársa, it általános hangos csodálko- <i tudni, azért-e, mert valaki 11 még nem tudott erről, vagy ki megfeledkezett róla, s most lényeg az, hogý az elhangzott ást váltottak ki. ákné azt is megjegyezte, hogy kár falun kallódnia, kallódik! — vágott közbe va- kolában tanít. Az is nagy doí művészet — vitatkozott vi- ik —, de mégsem olyan nagy világot járná, mint a híres •sak voltak — ismételte meg hogy véget vessen a vitának a vitte — szólt megint Dum- a Novák, az ő sikere nem a dúlt új szomszédja felé, s egy ;m számított erre a vitára, s illemetlenül érintette őt. Pedig tn gyakran töprengett ugyan- azonban már megszabadult a immájától. A maihoz hasonló íkább azt a meggyőződést se- áalakítani, hogy az ő pálya- an sikeres, mint Nováké, vagy írnevet szerzett iskolatársáé. ; van a nagy tehetségekre,“ :or szűkebb baráti társaság- gának. A felesége is gyakran et a szavakat, ha Feri elkese- képpen Gregorné mondta ki 5á lett mondatot, amikor Felt bejutnia Karol Novák zene- ig két zenekarba próbálkozott . Végül — ideiglenesen — el- i állást. A fővárosból vidékre .ri eleinte hallani sem akart róla, hogy itt rekedjenek. Felesége ismert szavai arról, hogy lent is szükség van nagy tehetségekre, eleinte szörnyen idegesítették. Idővel azonban maga is egyre gyakrabban ismételgette őket. Kivált, ha az egykori iskolatársaival találkozott, akik úgy tettek, mintha nem hinnék el, hogy ő, Gregor Ferenc, egy isten háta mögötti nagyközség zeneiskolájában Fü/öp Imre ? tanít. „Miért annyira hihetetlen ez?!" — kérdezte szinte ráförmedve P. L.-re, a trombitásszólistára, amikor egyszer a fővárosban járva összetalálkozott vele, s beültek egy kerthelyiségbe. Ettől kezdve nem kívánt találkozni iskolatársaival. A Novák zenekaráról szóló híreket azonban mindig kíváncsian olvasta az újságokból. Pedig olyankor mindig valami különös idegesség hatalmasodott el rajta. Most Gregor Feri igyekezett magáról elterelni a figyelmet: koccintásra emelte poharát. A többiek is ittak, de Dumcsák tovább okoskodott: — Az Ede meg arra legyen büszke — mutatott a testnevelő Tóthra —, hogy a hármasugrás országos bajnokával járt iskolába?! Néhányan le szerették volna inteni Dumcsá- kot, de azért magában mindenki egyetértett „fejtegetésével“. — A Novák nyilván* nem emlegeti lépten- nyomon, hogy ő a híres Gregor Ferivel járt iskolába, — nevetett kajánul, s kiejtette a kezéből a poharat. Ez jó alkalomnak bizonyult arra, hogy a felesége leteremtse őt ügyetlenségéért. Na, meg azért, hogy minek iszik az olyan ember, aki nem bírja az italt. Feri szomorúnak látszott. — Ne vegye komolyan a szavait! — mentette a helyzetet Dumcsákné. — Ne haragudjon! — Eszemben sincs haragudni, — válaszolta Gregor Feri erőltetett mosollyal. Mindenki látta, hogy nyomot hagytak benne az iménti megjegyzések. — Józanul nem mondta volna — vigasztalta Ferit a középiskola igazgatója. Feri erre a vigaszra is bárgyú mosollyal válaszolt. — Játsszon még valami szépet! — fordult felé az igazgatóné, aki nem volt a pedagógusok közül való. — Igazán remekül játszik. Gregorné az igazgató feleségének elismerő szavait hallva, szemlátomást visszanyerte korábbi jókedvét. Nógatta is a férjét, vegye kezébe a hangszert. Feri azonban azt válaszolta, hogy majd később. — Akkor sem, ha nagyon szépen kérem?! — szólalt meg ismét nyájas hangon az igazgató neje. — Ne kéresd magad! — sürgette Ferit a felesége. Alig várta, hogy ismét a férje legyen a figyelem központja. Hogy csodálattal és elismeréssel hallgassa mindenki a játékát. Hogy irigyeljék a szomszédasszonyok, milyen nagyszerű férje van. Ilyenkor érzi igazán, mit jelent nagy ember feleségének lenni. Gregor Ferenc nem tulajdonított különös jelentőséget Dumcsák szomszéd megjegyzéseinek. Annál kevésbé értette, miért érezte magát egyszeriben úgy, mintha temetésen lenne, s tudatosítania kellene, hogy azt, akit utolsó útjára elkísért, többé nem láthatja. Aki meghalt, az már semmit sem tehet. Csak az élőknek vannak céljaik, melyeket előbb-utóbb megvalósítanak. Vagy lemondanak róluk? Ilyen gondolatok villantak át agyán, s ez teljesen megzavarta. Meg szeretett volna szabadulni a tolakodó gondolatoktól, de nem tudott. Újból és újból fenékig ürítette poharát. Persze, ebben nem volt egyedül. Később ismét kezébe vette a harmonikát, de csak azért, hogy tovább már ne kéresse magát. Máskor nem bosszantotta volna, ha ilyen szépen kérik, de most igen. Játékára kihatott, hogy a szokottnál többet ivott. Ezt azonnal észrevette, amikor a hosszúra nyúlt pihenő után újabb nótákba kezdett. Ogy érezte, elzsibbadtak az ujjai, ezért még örült is, amikor többen hangosan és hamisan énekelték a játszott dalt. Máskor az ilyesmi szörnyen bosszantotta, de most nem. Rajta kívül talán senki sem vette észré, hogy nem megy neki úgy a játék, mint a buli kezdetén. Reggelig mulattak. Dumcsák közben vagy két órát aludt is, majd egy erős feketétől szinte teljesen kijózanodott. A felesége noszogatására bocsánatot kért Gregor Feritől, hogy mindenféle hülyeséget összebeszélt neki. Feri szinültig töltötte Dumcsák poharát, hogy koccintson vele. — Nem haragszom, dehogy haragszom mondta, s felhörpintette a pohár bort. Aztán megpróbált felállni, de nyomban visszarogyott. Ülve folytatta: — Mi lenne, ha mindenki híres zenész akarna lenni? — kérdezte elcsukló hangon. Lent is szükség van tehetségekre!! — kiáltotta Dum- csákra bámulva. — Érted?l Értitek! — üvöltötte, s öklével hatalmasat csapott az asztalra. A ruhaszárító helyiségben síri csend támadt. — örülünk, hogy ilyen zenészünk van — törte meg végül nevetve a csendet az alapit kola igazgatója. Mondatát többen megismételték, s valaki tapsolt is. A feszélyezettség némiképp felengedett, de már nem lehetett folytatni a mulatást. Mindenki tudta, hogy Gregor Feri ma már többé nem veszi kezébe a hangszert. Ráadásul már csaknem pitymallott, s a közeli korán kelők észrevehették volna, hogy az új ház lakói hajnalig dáridóztak. Talán még aznap szárnyra kapna a hír, hogy részegek voltak a falu tanítói. Az ilyesmit el kell kerülni. A hazamenés senkinek sem okozott különösebb gondot, hiszen a legtávolabbi lakás is csupán a második emeleten volt. Gregor Ferinek is elégnek bizonyult a saját ereje ahhoz, hogy többszöri pihenéssel ugyan, de szerencsésen megérkezzék háromszobás földszinti lakásukba. Az ágyba azonban ruhástul feküdt — a felesége csupán a zekéjét tudta nagy nehezen levetni róla. De azért nem bosszankodott. Sőt, büszke volt a férjére, akinek játékát ma is mindenki megcsodálta. Feri csakhamar édes álomba merült. Nagy- nagv sikerről, szűnni nem akaró tapsról álmodott, meg Karol Novákról, aki térdre borulva könvörög neki. hogy lépjen be a zenekarába. Aztán azt álmodta, hogy Novák is az új házban lakik mert a faluban fog — kezdő gyerekeket — tanítani, rájött, hogy ez az igazi siker egy tehetséges zenész számára, nem pedig a pódium. Csak este ébredt fel, úgy érezte, forog vele a világ, s benne az új ház, melynek örökre a lakója lehet, melyet már egész biztosan sohasem hagy el. Aztán aludni, álmodni szeretett volna, de nem tudott. Végleg felébredt. Könözsi István felvétele a GYERKŐCÖK című su rozatból
