Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-20 / 3. szám, Vasárnapi Új Szó
TOLNAI GABOR ILLÉS BELA RAVATAIANAL * Drága Béla, sehogyan sem illik Tehozzád a műfaj, amit — Január 5-én, pontosan este 8 órakor — ránk kény- szerítettéll Nem illik Hozzád a halotti beszéd műfaja, aki négy hónap híján tíz éven át harcoltál és győzedelmeskedtél a szervezeteden hónapról hónapra, évről évre jobban és jobban elhatalmasodó kór ellen! Nem illik Hozzád ez a műfaj! Hiszen az életet szeretted és a munkát, s dolgoztál jó ideig még betegen, bénán is erőd megfeszítésével. És már munkára, írásra képtelenül is, szinte utolsó napjaidig ragaszkodtál a kórházi szoba négy fala közé zárt élethez, s ezen keresztül a mi új életünkhöz. És ragaszkodtál barátaidhoz; ők voltak közel tíz esztendőn át számodra a közvetlen kapcsolat a külvilággal. — Mi újság? — Ez volt az első kérdésed minden alkalommal a Hozzád belépőhöz. Minden érdekelt, faggattál bennünket mindenről és mindenkiről. Pedig jól tudtuk, hogy tájékozott vagy, jól tudtad, mi történik a nagyvilágban, hazánkban, az irodalmi életben. Tudtál mindenről, betegágyadon heverő újságokból, folyóiratokból, könyvekből. S hogy felragyogott a szemed, amikor valamelyik régi barátodhoz csatlakozva felkeresett egy-egy induló, fiatal író, akihez eljutott a híre, hogy elismerően nyilatkoztál első írásaikról, első könyveikről. így a régi barátokhoz — a betegség évtizede alatt — újak sorakoztak, akik rendszeresen iálogatták kórházi szobádat. Beteglátogatások voltak ezek az együttlétek? A legutolsó időkig nem azok voltak. Jöttek Hozzád a barátaid, tisztelőid, magával ragadó egyéniséged bűvkörét keresve, mint hajdanában a Fészekbe, vagy az újságíró klubban volt törzsasztalodhoz. És Te, a kórházi szobában is — jó házigazdaként — kínáltál bennünket süteménnyel, feketekávéval, itallal, cigarettával és kitártad önmagadat, meséltél — a jelenlevők többsége számára — messzi történelemmé vált évtizedekről, nagy idők tanújaként. Amikor aztán évek elmúltával ajkad elnehezedett, úgy kíséreltük meg viszonozni a Tőled kapott sok jót, — nyolcadik évtizededben is megőrzött gyermekien érző szíved melegét, személyiségedből sugárzó kommunista emberséget, — hogy kitalált vidám történetekkel szórakoztattunk. Fájdalmas most emlékezni rá, milyen jó szívvel tudtál ilyenkor kacagni; különösképpen a félévszázadnál régebbi barátnak, Jász Dezsőnek a történetein. Hogy vártad tíz esztendőn át az ő Berlinből való hazalátogatásait! Ha Jász itthon volt, még akkor is, amikor már fokozódtak testi szenvedéseid, a meg-megfogyó optimizmusod visszatért; mert felidéződött — és újra erőt adott Neked — a nehéz küzdelmekkel, éhezéssel, s veszélyekkel teli, de a jövőért harcoló, gyönyörű közös ifjúságtok, a 20-as évek eleje. — Drága Béla! — Hadd fogalmazzak fiatalabb barátaid ragaszkodást árasztó megszólításával is: — mindnyájunk Béla bácsija! — Milyen hosszú utat kellett megtenned, csaknem negyed század alatt, míg végül a szovjet hadsereg katonájaként, * Elhangzott az író temetésén. A búcsúztató lapunkban jelenik meg először. fegyverrel a kezedben visszatérhettél a szeretett hazába, öreg édesanyádhoz, testvéredhez. Ifjúságod itthon élt barátaidhoz. És micsoda fiatalos tűzzel — de hisz fiatal voltál még akkor, mindössze ötvenéves — dolgoztál a felszabadult Magyarországon a szocializmus ügyéért, íróként, szervezőként, agitátorként. Alapozó, szép és eredményes munka volt ez. Tevékenységedben segített a Szovjetunióban megszerzett írói tekintélyed, műveid nemzetközi rangja, elismertsége, de nem kisebb mértékben vonzó, mindenkit magával ragadó személyiséged. Írói alkotásaid elemzésére kinek volna most ereje és idege?! Művednek a helye régen kijelöltetett; nemcsak idehaza, hiszen évtizedekkel ezelőtt úgy írtak már Rólad a Szovjetunióban is, hogy a szocialista realista irodalom egyik úttörője vagy. Alkotásod maradandóságát nem kisebb szellemek hitelesítették, mint Lunacsarszkij, Romain Rolland, Quasimodo és sokan mások. Különben is, regényeid, novelláid, anekdotáid, cikkeid itt maradnak, kísérnek bennünket és utódainkat, Nélkii led is harcolnak, hatnak, nevelnek tovább a múló időben. Egyedül Te hagytál el minket, eltávoztál, elmentél örökre. — Utolsó gesztusainkban, utolsó műveinkben megszűnik a póz, megszűnik a tetszelgés. Ilyenkor a póz mögötti ember beszél meztelen őszinteséggel. — Kosztolányi Dezsőtől származnak ezek a szép és pontos szavak. Tanulmányt lehetne írni — s nyilván majd írnak is — Illés Béla utolsó tíz esztendeje alkotóképes időszakának irodalmi műveiről. Köztük a 339-es szobáról, amely nemcsak az olvasók érdeklődését váltotta ki, már megjelenése nyomán pszichológusoknak és orvosoknak is tanulmánytémája lett, mivel egy beteg írta meg benne a betegségét a maga művészi eszközeivel. És a 339-es szoba mellett írnak majd egy sor kisebb munkáról, élükön a Dezső bácsi című remeklésről. De én most nem ezekről szeretnék még szólni, hanem az ő végső nyolc-tíz napjának szavairól, utolsó gesztusairól, amelyek egyik alkalommal hibátlan és folyamatos megfogalmazásban hangzottak, máskor megfejtésre váró — nemegyszer befejezetlen — mondatokkal jutottak kifejezésre, azonban az érzékenyen figyelő barátok számára fokozatosan megvilágosodtak. — Kell-e mondani, a valaha hatalmas, ekkorra mindenestől leromlott szervezet most már végső, reménytelen harcát vívta az enyészettel. — Ha igaz, hogy az utolsó művekben meztelen őszinteséggel beszél az író, az elmúlást megelőző gesztusok és szavak még fokozottabban Igazak és mélyre világítanak. Megilletődve írom le: Illés Béla életének végnapjaiban a hazáról, a Szovjetunióról és a pártról „beszélt“; folyamatos, majd mind törtebb mondataival róluk tett vallomást; így búcsúzott tőlünk, személyiségének legmélyéből felszakadó testamentummal. Drága Béla, Te elbúcsúztál tőlünk, barátaidtól. De miként vegyünk búcsút Tőled mi, az élők, akiknek szavait már nem hallhatod? És mégis búcsút kell mondanunk, talán önmagunknak szólva, nem is Néked, hanem néma és süket ravatalod előtt. Tisztelegve emléked előtt, köszönjük az életnek, hogy barátaid lehettünk, köszönjük, hogy példát mutattál, mint ember, mint író és kommunista, s köszönjük csodálatosan meleg szívedet... KONRAD WEISS: Hó egy reggelen Mit átéltünk s megmaradt egyre inkább, s tovább olvasva mind homályosabb, mit felleltünk már, mintha fénybe-írnák, és szétrúghatatlan nyomon haladt, mit ész elér, de sosem melegít át a szeretet - meződ mint tiszta lap terül a hóban, te ember, eléd, kinek a termés sohasem elég. Nincs vigasz, s most mindent feloszt a napfény, még távolabb tőled, mint azelőtt, s mint könnyeket valaki ama cserjén, egybefognád a nyomtalan időt, fülelsz egy hangra - merenghetsz a csendjén, köréd a hó dermedt otthona nőtt - menj csak tovább, s ahogy szíved dobog, a hideg hó a fákról úgy potyog. Közeliét sincs - csak még e lüktetések párázzák furcsán hideg arcodat, oly tág a táj, oly széttört - s a fehér hegy ama menny súlyos maradéka csak, melyről sosem beszélsz, de ha beszéded szaporítod, nyommá tesz perc alatt, mely belőle veszett el és melyet ismersz, ha szíved a fagyban remeg. Menj hát, s amit vitattál szakadatlan, s hiába, s mi a fénytől is ledűl, mit átéltél, s mit mindig tört szavakban megoldottál, te ember, egyedül, sötét nyomon fényét a hallhatatlan léptű idő elnyeri - menj, repülj: csöndes éjjel még virul az a nyom, mint a termés a bolti asztalon. EÖRSI ISTVÄN fordítása ROBERT FROST: Puszta helyek Hó hullt ós éj hullt, gyorson suhogott, mezőn, amerre jártam, látva ott a földet majdnem rejtő lágy havat s néhány kilátszó torzsát és gyomot. Az erdő tűri, hogy ez jut neki. Az állatok vacka melengeti. Szinte hiányzóm, másutt lebegek; magány száll, észrevétlen rejteni. Amily magányos ez a nagy magány, folyton magányosabb, teljes hiány - tudatlan hó fehére, tisztaság, nincs mit szóljon, szótlanságot csupán. Nem rémítenek néptelen terek, csillagok közti űr, csillag-sereg, mert otthonom körül, és bennem is, szörnyűbb rém ásít: a puszta helyek. WEÖRES SÁNDOR fordításo NICOLAUS LENAU: Téli éjszaka 1 A levegő jég és üveg, megyek, a hó ropog alattam; gőzt fúvók, szakállam zizeg; tovább, tovább csak szakadatlanl Hogy hallgat az ünnepi táji Holdfény hull oz öreg fenyőkre, s mintha vonzand a halál, úgy ejti ágát mind o földre. Dermedj át, fagy, a szfvemen, hogy dúló, vad tüze megálljon és végre bent is csönd legyen, mint itt az éjszakai tájon. 2 Farkas vonít a sűrűn dt; mint anyát éhes csecsemője, felüvőlti az éjszakát 3 véres koncát sürgeti tőle. A havon most őrjöngve zúg a szél föl s alá viharozva, talán hogy ne vacogjon úgy: ébredi, óh szívem, vad panaszra! Ébredjenek haiottaid, kínok sötét serege, szárnyalj! Kavarogj és tűn| tova víg és zord északi cimboráddal! SZABÓ LŐRINC fordítása L. Fulla: Téli t á |
