Új Szó, 1974. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-13 / 2. szám, Vasárnapi Új Szó
Est© Péter bácsi jól befűtött a kályhába. Nemsokára a fia is'megérkezett. Ennivalót hozott az apjának. Megterítette az asztalt. Ügy, ahogy az anyja szokta. — Tessék az asztalhoz ülni, nagyon éhes lehet már. — Fiam, hol van az esküvői képünk? Csak nem dobtátok ki? — A szekrényben. Ha akarja, most mindjárt a falra akasztom. — Hagyd fiam, majd holnap feltesszük. Kikanalazták a levest. Péter bácsi két tányérral is szedett. Vacsora után otthoni vörös bort ittak. Pali igyekezett jókedvre deríteni az apját. Mókázott, vidám történeteket mesélt. Az öreg elővette kis csibukját, jól megtömködte dohánnyal, szótlanul szívta, szívogatta, hallgatta a fiát, ő maga azonban csak ritkán mondott valamit. Csak amikor észrevette, hogy a fia sokat mozgolódik, gyakran pislog az órájára. akkor mondotta csendesen-. — Eredj haza fiam, nehogy miattam vesszetek öszsze. Holnap hozd ki a gyerekeket isi Majd eljátszogatnak itt körülöttem. Ott, benn abban a „skatulyában“ meg sem mer mozdulni az ember ... Különben nem tudom, mire volt jó megint ez a nagy költekezés. Hiszen szép volt a régi bútorotok is. Hiába, a nők lyukas markúak. Minél többet engedsz meg nekik, annál többet akarnák. Milyen csendes, szerény teremtés volt Szonya is, amikor hozzánk került. Most rá se lehet ismerni. Naponta váltogatja a ruháit, ahányszor feljövök, mindig más színű a haja, festi a száiát, a körmét s úgy bagózik. mint egy kanász. Nem tetszik ez nekem fiam...! — Hát mit csináljak, édesapám? A nők most mind ilyenek Szonya is mindig a barátnőit hozza fel példának hogy így, meg úgy. nem akar lemaradni a többitől. — jól van no, te tudod. Én viszont itt maradok, azon a heverőn az atyaisten se tudna aludni. Kikísérte a fiát, aztán visszaballagott a kályha mellé. Még megrakta a tüzet, s ágyba nyomta őt a fáradtság. Különös fáradtság volt. Ügy érezte, mellére nagy súly nehezedik. Merőn nézett a semmibe, forgolódott, három párnát is feje alá rakott, alig jutott levegőhöz. ..Alighanem a bortól van“ — villant át az agyán. Nagyon egyedül volt. Már meg is bánta, hogy nem ment vissza a fiával. Fázott. Föl akart kelni, hogy tesz a tűzre, de nem bírt. Kiáltani akart, nem jött ki hang a torkán. Minden ereje elhagyta. „Vége. Mindennek vége.“ Amikor először nyitotta fel a szemét, úgy érezte, hosszú, mély álomból ébredt. Föl akart kelni, de bal lábát mozdítani sem bírta. Fehérruhás alakokat látott az ágya körül, egy kis, szakállas emberke hajolt az ágya fölé. — Jól van, most már minden jól van, Péter bécsi, de azért naaiadjon nyugodtan. Egy fiatal lány teszi homlokára hűvös kezét. — Ne féljen, meg fog gyógyulni. Csak legyen erős, bácsikám, ne hagyja el magát! — mondja csilingelő hangon s kilibeg a szobából. „Hova lett a fiam, hol vannak a gyerekek?“ Tudta már, hogy kórházban van, csak azt nem értette, hogy került ide. Jön a nővérke, aztán a kis, szakállas orvos. Majd megint a leány, aki olyan ismerősnek tűnik Péter bácsinak. Az orvos mosolyog: — Föl a fejjel, öregúri Túl van a veszélyen. Egy kis agyvérzés volt az egész. Mi az ilyen kemény legénynek, mint maga. És mintha jó cimborája lenne, vállon veregeti a fekvő öreget. \ Jó ideje már, hogy Péter bácsi a kórházi ágyat nyomja. Már mozgatni tudja a bal lábát, emelgeti a bal kezét, és már elég folyékonyan beszél. Látogatók jönnek, ismerősök, rokonok, a fia mindennap, unokái minden délután s egyszer csak, csodák csodája, ott áll az ágya mellett Szonya is és a szemét törölgeti. Végül még szegény Péter bácsinak kell őt vigasztalnia. Elérkezett a karácsony. A kórház kertjének nyúlánk lucfenyőit vastag hótakaró borítja. Péter bácsi a karácsonyi ajándékokkal együtt két mankót is kapott. Óvatosan lépeget a szobában. Aztán megáll tanácstalanul, mintha segítséget várna. Szobatársa segít ,is, visszakíséri őt az ágyához, de egy hét múlva már a folyos4ö, mászkál, sőt, azt Is megkísérli, hogy két-három _&pcsőfokon felmenjen. Szilveszter délutánján nagy ijedelem tört ki az osztályon. Milka nővér Péter bácsit keresi. Nem találja őt sem a szobában, sem a folyosón. Rémülten leszalad az udvarra. Minden szembejövő embertől megkérdezi, nem látták-e a mankós bácsit. Már az ügyeletes orvoshoz akar benyitni, amikor a fürdőszobából vízcsobogást hall. Benyit. Az öreg, ősz hajú emberke bent fekszik a kádban, s huncut mosollyal tekint a belépő nővérre. — Hát ezt sem gondoltam volna magáról, Péter bácsi! Ekkora könnyelműséget! — Tudja, Milka, szeretnék végre önálló ember lenni. — önálló? No várjon csak! — Milka nővér megragadta a szappant és alaposan megmosta a férfi testét. Péter bácsi örömmel nézte a fürdető nővért, még a vér is az arcába szökött. Aztán helyzetéhez egyáltalán nem illő gondolat fészkelte be magát a fejébe. Elnézte a lány piros száját és valamit mondani akart. De mire eszébe jutott volna az a valami, annyira elbágyadt, hogv Milka ijedten segítségért kiáltott. Visszavitték őt a szobájába. Milka nyakig betakarta, meg ne fázzon. A meleg paplan alatt gyorsan magához tért, ragyogó szemmel nézte a lányt s amit életében sohasem tett, megcsókolta a kezét. — Újra élek. Milka! Egészséges vagyok! Teljesen egészséges Nehezen hozzáférhető helyen, a meredek hegycsúcsok egyikén állt az épület. Magas és tágas, szinte hihetetlen, hogy csak egy ember lakja. A kapu előtt fiatal férfi áll meg: igyekszik kipihenni a hosz szú út fáradalmait, hogy méltóságteljes legyen belépése arra a helyre, ahol majd öreg koráig élnie kell. Elképzeli, hogyan fog kinézni néhány évtized múltán, amikor ugyanitt egy másik fiatalember áll majd, ő pedig távozásra készül. Egy ideig bátorságot gyűjt, aztán megnyomja a kapun lévő kis gombot. Feje fölött halk zümmögés hallatszik. Hasonló, mint a légy zümmögése az üvegen. A kapu kinyílik. A fiatal férfi belép. — Üdvözöllek — köszönti reszketeg hangon az öreg, aki kitárt karokkal fogadja. Izgatottan szorítja meg mindkét kezét. — Vártalak. Örülök, hogy megérkeztél felváltani enge®. — Irigykedve néz a fiatalemberre. Bevezeti egy kis szobába. Az asztalon tálca, rajta palack és két pohár. A pohárak megtöltve. — Foglalj helyet —, mutat az öreg a karosszékre. Először pihenj egy keveset. — Ülnek és emelik a poharaikat. Az üvegek összekoccannak, lágy csengés, hideg, élettelen csók. A fiatal hallgat, azon töpreng, hogyan mondja meg: szeretné átnézni az épületet. Az öreg beszédesebb és mintha kitalálná a másik gondolatát. — Pihenj csak. Később megmutatom az egész berendezést. Laboratóriumokat és munkatermeket. Pontosan olyanok, mint amilyenekben gyakoroltál. A fiú elpirul, mintha tilos tetten érték volna. — Tudod, ml a feladatod — folytatja az apó —, az űrrendszer távoli világainak jelzéseit várjuk. A csillagok fényükkel üdvözlik Földünket. Minél messzebb van a csillag, annál tovább tart, míg fénye.elérkezik műszereink szeméhez. És a mi műszereink olyan érzékenyek, hogy felfogják a leggyengébb fénysugarat is. Felfogják és ennek alapján megalkotják a csillagok hű képmását. Műszereinket ismered, kezelésükkel tisztában vagy. A fiatalember valóban mindent régen ismer, amiről az öreg beszél, de hagyja, hogy kibeszélje magát és igyekszik őt meghallgatni. — Közülünk kevésnek sikerül új fénysugarat észlelnie. A világűrt már majdnem teljesen átkutattuk, ismereteink határa nagyon messze van. Jó páran évtizedeket töltöttek el itt, de semmilyen MIM jelzést nem láttak. És ez gyakoribb, mint az ellenkezője. A fiatalember sajnálatot érez az öreg iránt. Már nem kíváncsi az épületre. Megkérdezi: — Magának sikerült? -• Az öregember mosolyog, mosolyában az elnéző tapasztalat üdvözli a türelmetlen fiatalságot, üdvözli és megbocsát neki. — Nekem nem. Annak sem, aki előttem volt itt. És az előtte lévőnek sem. Régóta nem mutatkozik új fénysugár. —• Mikor észleltek utoljára jelzést? — kérdezi a fiatalember, pedig pontosan tudja. Megkérdezi, mert nem akarja, hogy a beszélgetés megszakadjon. — Régen. Akkor mi még nem voltunk. Apáink és az ő apúik sem éltek még. Nagyon régen volt. Csend lesz. Az egyedüllét nagy csendje, a megvalósulatlan álmok, az emlékezés és a letűnt időkbe való visszatérés nagy csendje. Nem tart sokáig. A fiatalember feláll. — És most mutassa meg az épületet. Mindent látni akarok. Először az új laboratóriumot. Körüljárták az épületet. Helyiségről helyiségre. Laboratóriumokat, dolgozószobákat, figyelő állásokat, a külvilággal fenntartandó kapcsolatot szolgáló helyiséget, a pihenőszobát. Az öreg mindenütt hosz- szasan magyarázott A fiatalember több tapintatos megjegyzést tett, hogy mindent ismer, mindezekről tudomása van és csupán az épületre kíváncsi Végül visszatértek a kis szobába, ahol az apó a fiatalembert fogadta. — Megyek — mondta az öreg és kezet nyújtott. — Kívánom, hogy sikerüljön új jelzést észlelned. Talán szerencséd lesz. — Köszönöm — válaszolt a fiatalember és azt gondolta: talán valóban engem ér ez a szerencse. Hiszen a világűr régóta hallgat. Ideje, hogy megszólaljon. Munkám nem lesz hiábavaló . Megnyomta a gombot. Ismét felhangzott a zümmögés, hasonló, mint a légy zümmögése az üvegen, és lent sarkig kitárul a kapu. — Elkísérem — mondta a fiatalember. Ha kell, segítek. Lementek a lépcsőn. A kapunál újra kezet fogtak. A fiatalember érezte, hogy szólnia kellene valamit. — Szegény öreg — gondolta. Mit érezhet most. Felesleges volt itt, elpocsékolta az éveit. Irigyel engem. — Viszontlátásra — mondta, de rögtön rádöbbent köszöntése értelmetlenségére. Az öreg azonban mintha megint a gondolataiban olvasott volna: — Viszontlátásra — köszöntött ő is. Hozzátette: — Ne sajnálj. Itt voltam és vártam. Nem vártam hiába. Valakinek mindig várni kell. Senki közülünk, akik eredménytelenül vártunk, nem várt feleslegesen. Ha te új fényt észlelsz majd, akkor veled együtt én is, meg az előttem lévők is elégtételben részesülnek Mprt azt a fénvt mi is vártuk. Kezeik szétválnak, az öreg távozik, egyre kisebb lesz, már alig látni. A fiatalember hosszasan néz utána és egyre erősödik benne az együttérzése. Lassan lépked az öreg. Visszatérőben van. Emlékszik jól a várakozás napjaira. Fáradtság és hideg támadja meg. J^Iem volt megvetnivaló élet, gondolja. A nagy várakozás és nagy reménvkedés évei voltak. Sajnálja, hogy megöregedett. Ha ismét fiatal lehetne, újra csak ide jönne és várna. Akkor Is, ha előre tudná, hogv az új fénysugár nem érkezik meg. Kanovits György fordítása Az egyik bécsi áruház két eladója, a munkából hazafelé igyekezve, összetalálkozott a villamoson. — Botrány, ahogy nálunk a közlekedés meg van szervezve! Ügy utazunk, mint a heringek! — kiáltotta Jäger. — Maga messze megy? — Harminc -percet kell ülnöm a villamoson — válaszolt Schwerfeger. — Ülni?! — nevetett láger. — Az bizony nagyszerű volna! Állni, talán ezt akarja mondani?! — Ugyan miért álljak? Hiszen amúgy is naphosszat talpon vagyok. Nekem mindig átadja a helyét valamilyen hölgy. — Ön vicces embert — kacagott Jäger. — Szeretnék akárcsak egyetlenegy ilyen hölgyet látni! — Kérem szépen. Például, ott az ajtó mellett ül az a fehérkalapos hölgy. Fogadok két korsó sörbe, hogy átadta a helyét! —- De hiszen már negyven felé jár! Négy korsóba fogadok, hogy felsül! Holnap az áruház büféjében megisszuk együtt, erre mérget vehet! Hogyan tudná rávenni arra, hogy átadja a helyét? — Van egy csalhatatlan módszerem — felelte Schwerfeger, és odafürako- dott a hölgyhöz. Lehajolt hozzá, atyai mosollyal így szólt: — Alig állok a lábamon, asszonyom! A hölgy felháborodottan nézett rá: — Nem értem, mit akar, uram? — Bocsánat — felelte zavartan hebegve Schwerfeger, — bocsánat, én csak arra gondoltam, hogy egy ilyen fiatal, életerős hölgy átadhatná a helyét egy fáradt, magányos öregembernek. — Tessék! Szívesen! — válaszolt a nő. — Miért nem szólt előbb?! Fordította: Gellért György Csalhatatlan uSBm TÉLI HANGULAT Igor Grossmann (elvétele
