Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)

1973-12-28 / 308. szám, péntek

Emlékezés... Weiner-Král festőművésszel a párizsi Le Dome kávéházban (NAPLÓRÉSZLET) Tegnap felkutattam a Mariu- Rose utcát, meg akartam nézni Lenin egykori lakását, ahol 19ü9-től 1912-ig lakott. A ház homlokzatán ott az emléktábla Lenin profiljával. A lakást mú­zeummá alakították. Szerettem volna látni a szobákat, a lakás bútordarabjait, az emléktárgya kát, amelyek közt Lenin élt, del a múzeum zárva volt. Kiderült, ha az ember a Lenin múzeumot látni akarja, először fel kell hívni a múzeumot, és akkor megmondják neki, hogy mikor van nyitva, mikor jöhet. Ez a sikertelen kísérlet rossz kedvre hangolt — elutazás előtt vol­tam és az egész eljárást egy kicsit körülményesnek tartot­tam, ezenkívül fáradt is vol­tam, amíg megtaláltam a kis Maria-Rose utcát. Szerencsére vellem volt egy honfitársam, Weiner-Král festő művész, aki lehangol tságomat látva, a Montparnassén meghí­vott egy kávéra, a Le Dome ne­vű kávéházba, ahol ezen a szép, enyhe őszi napon, az ifjúkori Párizsról mesélt nekem. Ezt an­nál is inkább megtehette, mert ifjúkori élményei itt, ebben a kávéházban kaptak színt, életet egy fél évszázaddal ezelőtt. Itt ismerkedett meg Tihanyi sükdtnéma magyar festővel, aki nagy művész volt. Később ő mu tatta be Rölönit és feleségét, ltokat, aki Kiméri Sándor né­ven írt és Anatole France tit kárnője volt. Kedves és igen sze retetre méltó emberek voltak. Weiner-Král miközben Bölö- niékről beszélt, elkérte füzete­met és néhány pillanat alatt gyors mozdulatokkal megrajzol­ta a Tihanyi arcképét, amely karikatúraként hat. A kávéházba egyre több fia­tal érkezett, de Weinelr-Král nem őket látta, hanem elgon­dolkozva a múltjában kutat és azt elevenítette fel. Elmondta, hogy ebben a kávéházban nem­csak Tihanyival, hanem más magyar festőművésszel is meg­ismerkedett. Többek között megemlítette Kernstockot, Czó- belt, Pór Rertalant, Erdélyi Fe- renczet. Lőricz Gyulával is elb- ben a kávéházban találkozott. Ugyancsak itt ismerkedett meg Vértessel, aki a nagy tehetségű festőgárda tagjai között a leg­gazdagabb volt, de — tette hoz­zá — ama nagy festők egyike volt, akiknek a gazdaság nem ártott. Rövid idő alatt befutott és közismert festőművész lett. Párizsban Vértes helyett Ver­tésznek hívták, és világszerte, mint tipikus francia festőmű­vészt tartották számon. A fran­ciák büszkék voltak ragyogó művészetére. Meigilletődve hallgattam, kis­sé eltűnődtem... Szemben a kávéházzal, az arany színű, őszi fák árnyéká­ban ott áll Ralzac, Rodin szob­ra, amely annak idején, amikor felállították, nagy vihart váltott ki. Valóságos párizsi botrány volt. A lapok tele voltak vele, sokat cikkeztek róla. A cikk­szerzők többsége ízléstelennek tartotta ezt a hálóköpenyes fi­gurát. Ám az igazi művészek el voltak ragadtatva ettől az alko­tásról, amely Balzac óriási alko­tóerejét domborította ki. Weiner-Král is, amint kinéz a kávéház ablakán és figyeli a nagy forgalmat, hirtelen eszébe jut, hogy azokban az évekbetn (egy fél évszázaddal ezelőtt) Párizs nem volt olyan zsúfolt mint most, viszont ez a kávé­ház sokkal nagyobb és sokkal forgalmasabb volt. Elmondta, hogy a kávéház. asztalai akko­riban szorosan a kocsiút mel­lett sorakoztak, és ha egy fes­tőcsoport beült délelőtt, éjfél előtt aligha távozott innen. A kávéházban nemcsak ma­gyar, hanem szlovák művészek­kel is találkozott. Többek kö­zött Andrej Bagarral, Bazovský- val és Palugyaival. Az utóbbi két festőművésszel érdekes ese­te volt. Még otthon ugyanis megbeszélte velük, ha Párizsba jönnek, akkor értesítik őt... És mert neki állandó lakása nem volt, abban állapodtak meíg, hogy levelüket nevére, a kávéházba küldik. Nem ő volt az egyedüli művész, aki ide küldette a postáját. Többen, sőt sokan voltak, akiknek nem volt állandó lakásuk, és ott aludtak, ahol éppen lehetett. A kávéház egyébként a művészek postájára már be volt rendez­kedve. Volt itt egy nagy posta­láda, amelyre a főpincér ügyelt. Ö adta át a postaküldeménye­ket a büszke, lakástalan művé­szeknek, akik, ha pénzhez ju­tottak, mindig gazdagon hono­rálták értékes szolgálatait. Nos, egy keddi napon ő is megkapta a kávéházban a pos­táját. Bazovský értesítette, hol laknak, és kérte, hogy minél előbb keresse fel őket. Sietett is nyomban hozzájuk. Amint szállo­dai szobájukba nyitott, ágyban találta őket, és mindketten sú­lyos szemrehányásokkal illet­ték őt, amiért nem várta őket a vonatnál, hisz táviratot is küld­tek neki, hogy hétfőn, abban és abban az órában érkeznek. Erre ő válaszként kivette a táviratot a zsebéből és megmutatta ne­kik. A szövegben az volt, hogy csütörtökön érkeznek. Weinelr nevetve teszi hozzá ... Nem tudtak franciául, így tévesztet­ték össze a hétfőt csütörtökkel. Persze, amint erre rájöttek, han­gos nevetés volt rá a válasz. Bazovský a nagy vidámság kö­zepette elmondta, amikor az ál­tatott és megjegyezte, hogy itt a környéken volt Léger festő­művésznek a műterme, és az is­kolája is, ahol tanítványait fo­gadta. E tanórákon szívesen lát­ta őt és barátait vendégül. Lé­ger párttag volt, és ama har­cos kommunistákhoz tartozott, akiket egyhamar neJm felejt el az ember. Szerette magyarázni MATISSE. (Weiner-Král rajzai) lomáson rájöttek, hogy senki sem várja őket, tanácstalansá­gukban egy kocsit béreltek és egyenesen a Louvre impresszio­nista részlegébe hajtattak, ahol a Van Gogh és Gauguin láttán megnyugodtak, rajzokat, vázla­tokat készítettek képeikről, és ott maradtak, amíg az éhség és a szálláskeresés ki nem kerget­te őket onnan. Weiner-Král a Roe de la grande Chaumiere utcára mu­a művészetet, és szívesen vi­tatkozott is. Nem zavarta, ha valakinek más nézete volt, mint neki. Művészetére nagy hatás­sal volt a gépesítés. A technika óriási térhódítása minden ké­pén ott hagyta kltörülhetetlen nyomát. Weiner az akkori neves fes­tőművészek közül Matisset is jól ismerte. Nemegyszelr lep­te meg őt munka közben. Ott ült csendesen — mert a mester nem szerette ha zavarták — és nézte hányszor javít a képén egy jelentéktelennek látszó vo­nalat. A javítás nem mindig si­került, ezért újra és újra kezdi és fáradhatatlanul folytatja ... Ezt a hallatlan szívósságát és tü­relmét csak akkor értette meg, amikor a kép elkészült. A kép összhangja a művész igazát és nagy, példás türelmét igazolta. fis miközben Weiner élmé­nyeit, emlékeit mesélte, újra a kezébe vette a füzetemet és néhány vonallal megrajzolta a két nagy művész, Matisse és Léger fejét. Befejezésül még elmondta, hogy a harmincas években mesterének vallotta Pór Rerta­lant. Ezúttal mestere képét akarja megrajzolni. Két rajzot is készített róla, de egyikkel sem volt megelégedve. Neveltve jegyezte meg: az ember legne­hezebben a mesterét rajzolja meg. SZABÓ BÉLA Az év utolsó bérleti hangversenye ROBERTO BENZI BRATISLAVÁBAN Roberto Renzi a bratislavai hangversenyközönség kedven­cei közé tartozik. A csodagyer­mekség feltűnést keltő évei után színes zenei fantáziával, megbízható tudással rendelkező kulturált művésszé érlelődött. Karmesteri gesztusa csiszolt, ki­fejező és nagyon ökonomikus. Különleges érzéke van az ár­nyalatok iránt, a zene legfino­mabb rezdüléseit is megérzi és felszínre hozza. Ez a képesség adja meg karmesteri lényének sajátosan „benzis“ jellegét. Nem tartozik a töprengő művé­szek fajtájához. Zenei felfogá­sában vagy talán így is mond­hatnánk: egész zenei szemléle­tében van valami vonzón fiata­los derű és frisseség. Amellett célratörő, határozott dirigens, pontosan tudja, mit akar és el­gondolásait zeneiségének erejé­vel hiánytalanul átviszi a zene­karra. Az est szólistája, Marián Lap üansky, Rahmanyinov Paganini témára komponált a moll Rap­szódiáját adta elő. A fiatal mű­vész teljes „technikai fegyver­zetben“ lépett a közönség elé. A huszonnégy variációból álló monumentális ciklust fiatalo- losan merész ívben építette fel, s impozáns zenei és technikai készséggel tolmácsolta. A mű virtuóz csillogását kitűnően ér­vényesítette, de az érzelmi tó­nus kifejezési ereje még elmé­lyülésre, gazdagodásra vár, no­ha lírájának is vannak szép, meleg hangjai. A fiatal szlovák művésztől még sokat várha­tunk. Benzi Prokofjev Klasszikus szimfóniájának előadásával azonnal megteremtette az est hangulatát. Kitűnően ábrázolta a mű hol ironikus, hol őszintén érzelmes jellegét, a humor és a gúny elemei sem sikkadtak el a keze alatt, az olasz szár­mazású Benzi gall esprit-vel fű­szerezve tolmácsolta az orosz zeneköltő szellemes alkotását. Sikerült keverék volt. Ravel „Tombeau de Coupe­rin“ (Couperin sírja) című könnyed gráciával fogalmazott művében, amelyben a kompo­nista saját állítása szerint „nem annyira Couperinnak, mint inkább a XVIII. századbeli francia clavecin-muzsikának ál­lít emléket“, szépen érvénye­sült Benzi egyik nagy erőssége: a színes, hajlékony dinamika. Végül Ravel Boierója aratott kirobbanó sikert. A Bolero jó előadása biztos sikerszám, de nem könnyű előadói feladat.. Benzi rátapintott a lényegre: mértéktartó és gazdaságos fo­kozó technikával, a dinamikai áradás pontosan kidolgozott fejlesztésével sikerült eksztázi­sig hevítenie a monotóniát, meg­győző ereje a zenekart is fel­villanyozta és művészi erőfeszí­tésre sarkallta. HAVAS MÁRTA KULTURÁLIS HÍREK □ A Kommunista Kiáltvány 1848-ban megjelent egyik ere­deti példányát vásárolta meg az USA-beli árverésen Marcelu Koliková csehszlovák hárfamű­vésznő, aki jelenleg amerikai tanulmányúton tartózkodik. A művésznő eredetileg régi hang­szereket akart vásárolni az ár­verésen, de amikor ismerősei figyelmeztették erre az értékes dokumentumra, akkor ezt vásá­rolta meg. Marcela Kožiková ezt az értékes példányt a Kom­munista Kiáltvány megjelenésé­nek 115. évfordulója tiszteleté­re a CSKP KB Párttörténeti Mú­zeumának ajándékozta. □ Két bemutatóval kezdi az új esztendőt a Magyar Területi Színház. Komáromban január 18-án viszik színre Rudi Strahl NDK beli szerző Ádám és Éva esete című színművét Takáts Ernőd rendezésében. A MATESZ Thália színpada februárban mu­tatja be Örkény István ismert színművét a Tótékat. Az elő­adás rendezője Beke Sándor. □ 26 szlovákiai városban kezdődik meg január 18-án a dolgozók filmfesztiváljának téli szakasza. Két hét során a szlo­vákiai nézők több hazai és kül­földi filmet tekinthetnek meg. Ezen a rendezvényen mutatják be a Lőcsei Pál mester életéről szóló Rejtett forrás című szlo­vák filmet. Ugyancsak itt lát­ható majd először a Keserű tél című cseh film is. □ Mintegy 80 000 látogatója volt ebben az esztendőben a breznói Felső-Garam Múzeum­nak. A hazai és a külföldi ér­deklődők elsősorban a népvise­leti és a népművészeti anyagok iránt érdeklődnek. A múzeum­ban az idén öt időszaki kiállí­tást rendeztek, melyek közül a Mi épült a Felső-Garam vidé­kén 1948 óta című kiállítás aratta a legnagyobb sikert. A TÁJ IHLETETT KRÓNIKÁSA JOZEF KOLLÁR KÉPEI A tárlat egyik falán szeré­nyen húzódik meg egy 1926-os keltezésű vászon, az akkor 27 éves Kollár önportréja. Még eln­nél is fiatalabbnak tűnik a lágy vonású, komoly, kedves fiúarc. A terem másik végén a friss mozgású, fehér hajú, élénk szemű, piros képű — az ün­neplés előtt egy vendégfal mö­gé vonuló —, majdnem 75 éves művész, a mai Jozef Kollár. Au­gusztusban szülővárosában, Banská Štiavnicán mutatták be életművét. Ennek egy kis, de fejlődési korszakait jól jellem­ző válogatása, főképp tájábrá­zolások képezik a bratislavai Városi Galéria kiállításának anyagát. A bányászszülők fia regé­nyes, festői vidéken töltötte if­júkorát. A gimnáziumot Banská Stiavnicán és Košicén végezte. Itt alkalma volt gyermekkora óta megnyilvánuló feltűnő rajz- készségét fejlesztelni. Halász- Hradil Elemér veszi pártfogá­sába, s tőle sajátítja el a festé­szet alapvető tudnivalóit. 1918- ban a müncheni Képzőművésze­ti Akadémiára iratkozik be, s ott tanulmányozza a német és az egyetemes festészetet, külö­nösképp Carriére, Gaugiun, Van Gogh és Munch vonzzák. 1921-től 1929-ig a budapesti Képzőművészeti Akadémián a regényes realista szemléletű Rudnay kedvelt tanítványa. Bár biztató kilátások kecsegtetik a fővárosban, mégis hazavágyik. 1929-től Banská Štiavnicát, kör­nyékét és a jellegzetes bá­nyásztípusokat festi. Két évvel későbbi nagy sikerű kosicei ki­állítása után ösztöndíjjal több hónapot tölt Itáliában. Visszatérve új korszak kez­dődik piktúrájában. Tárlatun­kon a megelőző időszak egy­két barnás tónusú, finom szo­babelsője s a Cigányfiú. képe, meg a szabad ecsetkezelésű Velencei gondolák szerepelnek. Most Banská Stiavnicán kívül a jellegzetes tájban fekvő Heľpa és Detva izgatják. Itt barátko­zik össze Bazovskyval, Palu- gyayval és Alexýval. A harmin­cas évekbeli műveinek legfőbb ihletője, élményeinek forrása a motívumokban gazdag termé­szet, melynek őszinte, igaz ki­fejezője. Odaadó szeretet él benne a téma iránt. Hisz a művészet természethez igazodó feladatában, mely lehetővé teszi számára a látható világ s a táj sajátos jellegének megragadá­sát. Kelresi az új kifejezési esz­közöket. A pesti évek komoly, sötét palettája fokozatosan vi- lágoskodik a hefpai szétszórt, fehér falú házikók, a színes vá­sárjelenetek hatására. A har­mincas évek derekától az Ale- xý kezdeményezésére alakuló piešťanyi festőtelep életében vesz részt. A Vág völgyének kevéssé tagolt, egyhangú rit­musú tája és a vízszintes sík­ból felfelé törő karcsú jege­nyék új élményt jelentenek számára. Fogékonyan reagál a látványra. (Alkony, a Vág vidé­ke, Moravany, Jegenyék az út mentén). Kétéves működés után feloszlik a festőtelep. Kollár új­ból a hazai fészekbe tér meg, Jozef Kollár: A behavazott Selmecbánya (olaj, 1358} de nem hanyagolja el a távo­labbi tájakat sem. A vizuális él­mény maradéktalan, sűrített festői megjelenítéáére törek­szik. A termékeny ötvenes években már eltávolodik a ré­gebbi regényes tájfelfogástól, a Benka hatású stilizálástól és monumentalizálástól. Gyűlnek a tömörítő szerkezetű vásznak, melyeken a letompított színek, puritán harmóniába olvadnak. A „štiavnicai táj krónikása“ ra­jong a virágokért is. Vászonra veti kertjének pompás virágait melyek kelyhük dús szirmainak súlya alatt alázatosan megha­jolnak. Finom, összefoglaló ke­zeléssel idézi az Olvadást. A drámai töltésű Szélben szágul­dó ecsetjárással jeleníti meg a hegyek plasztikáját, az erdők lombjainak hullámzását. Ban­ská Štiavnica peremén ódon, behavazott házak, húzódnak meg a dombok koszorújában. A tavaszi gyümölcsöskert gyöngéd felhér virágbaborulása, a teljes biztonsággal ecsetre vett Počú- vadlói ősz kékes égboltja alatt lángoló, sárga-vörösen ragyogó jegenye, s a Topolya, a „Szlo­vák ciprus“ napfényben szikráz­va kigyúló lombja életkedvet, derűt sugároz. Jozef Kollár nemzeti művész­nek ezek a leszűrt és kiérlelt képei nemcsak mesteri szintézi­sek, hanem vallomások alkotó­juk s a természet kiegyensúlyo­zott együttéléséről. A hazai modern tájfestészetnek ezt az egyik neves alapítóját és gazda- gítóját — úgy vélem — a dina­mikus realizmus képviselője­ként tisztelhettük. BÁUKÁNY JENÖNÉ 1973 XII. 28. 6 LÉGER

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents