Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)

1973-12-27 / 307. szám, csütörtök

Sokoldalú, kölcsönösen előnyös együttműködés Mintegy hatvan ország vásá­rolja a szovjet Távol-Kelet ter­mékeit. Az áruforgalom értéke meghaladja a 600 millió dol­lárt, tehát az utóbbi öt esz­tendőben a kétszeresére emel­kedett. Gennagyij Vaganov, a szovjet külkereskedelmi minisztérium távol keleti ügyekkel foglalko­zó megbízottja az APN hírügy­nökségnek adott nyilatkozatá­ban kifejtette: a szovjet Távol- Kelet ipari potenciáljának meg- szilárdítása, mérhetetlen gaz­daságának ésszerű, kihasználá­sa lehetővé tette a kivitel gyorsütemű növelését. Nem ke­vesebb, mint 250 üzem gyárt exportra különböző termékeket. A legfontosabb kiviteli cik­kek közé mindenekelőtt a kü­lönböző petrokémiai termékek, a cement és más vegyipari ter­mékek tartoznak. Az utóbbi idő­ben gyorsan fejlődött a színes­fémek és a papír kivitele is. Ezzel egyidejűleg a távol-keleti feldolgozó üzemek nagy meny- nyiségben szállítják hagyomá­nyos termékeiket, a fát, a sze­net és a kőolajat. A kivitel fo­kozását két tényező indokolja: A Bajkálon túli területek szin­te kimeríthetetlen nyersanyag- készletei, valamint a Szovjet­unió és a Csendes-óceán térsé­gében levő országok közötti kereskedelem hagyományai, il­letve bővülése. így pl. a szovjet—japán hosz- szú távú gazdasági egyezmény szerint immár az ötödik éve folytatódik sikerrel a fa közös kitermelése. Ugyanakkor Japán hitelt nyújt a megfelelő faipari és erdészeti komplexumok vá­sárlására. Ez a gazdasági meg­állapodás mindkét fél számára előnyös. A japán üzemek ele­gendő mennyiségű nyersanyag­hoz jutnak, ugyanakkor a Szov­jetunió távol-keleti területein egyre lendületesebben fejlődik a faipar. A szovjet és a japán válla­latok immár hagyományossá váló jó együttműködését pél­dázza a Wrangel-öbölben léte­sítendő tengeri kikötő közös építése, valamint a Szahalin- szigetek gazdasági és ásvány­kincseinek közös feltárása. Az együttműködés eredményekép­pen a Szovjetunió lényegesen több kokszolható szenet, tőze­get, földgázt és építkezési anyagot szállít Japánba, s en­nek megfelelő mennyiségű ipa­ri terméket, gépi berendezést, hajókat, vegyipari termékeket stb. importál a felkelő nap or­szágából. Köztudomású, hogy Japán a szovjet Távol-Kelet ásványkin­cseinek legnagyobb vásárlója a kapitalista országok közül. A szovjet áru Iránt azonban mind nagyobb érdeklődést ta­núsít Ausztrália, Singapore és Hongkong is. Ezzel egyidejűleg szüntelenül fokozódik a szov­jet távol-keleti áruk kivitele a szocialista országokba. A világsajtót élénken foglal­koztatja a szovjet—japán gaz­dasági és kereskedelmi kap­csolatok intenzív fejlődése. Az APN szovjet hírügynökség fel­kérésére Jaszuhisi Hajasi, a szovjet és a kelet-európai or­szágokkal folytatott kereske­delmi kapcsolatok japán bizott­ságának az igazgatója a követ­kezőképpen jellemezte az együttműködést, illetve annak távlatait. Mindenekelőtt meg­állapította: a szovjet ökonomi- ka egyik jellegzetessége, hogy állandóan növekszik potenciál­ja. Bár néhány nyugati „szakér­tő“ a szovjet népgazdaság stag- nációjárói beszól, mi nem ért­hetünk egyet az ilyen kijelen­tésekkel. így például 1966—71 között a szovjet bányaipar ter­melése 8,4 százalékkal növeke­dett, amíg ez a növekedés az Egyesült Államokban 3,1, Nagy­Hatalmas fejlődésnek indult a szovjet Távol-Kelet mezőgazdasá­ga is. Mindenekelőtt a talaj megjavításához láttak hozzá a szov­jet szakemberek. A Szahalinszigeteken ebben az esztendőben másfél ezer hektár földet tettek termővé. (ČSTK—APN] Britanniában 1,9 az NSZK- ban 5,3 százalékot ért el. Magától érthető — hangsú­lyozta Juszuhisi Hajasi —, hogy a szovjet népgazdaságban több f irobléma vár még megoldásra, gy pl. a mezőgazdaság terén, amelynek fejlődését a kedve­zőtlen éghajlat is befolyásolja. Úgy vélem azonban, — mutatott rá a japán szakember —, hogy a rendkívül dolgos és szorgal­mas szovjet nép sikerrel küzdi le ezeket az akadályokat. Jaszuhisi Hajasi továbbiakban kiemelte, hogy amíg Japán és nyugati gazdasági partnerei kö­zött napirenden vannak a leg­különbözőbb problémák, addig a Szovjetunióval folytatott gaz­dasági együttműködés zökke­nésmentes, az egyenlőség és a kölcspnös előnyökön alapszik. A japán pénzügyminisztéri­um adatai szerint a két ország közötti árucsere-forgalom 1972- ben elérte az 1098 millió dol­lárt. A jövőben további megál­lapodások várhatók, amelyek sikeres teljesítése megsokszo­rozhatja a kölcsönös árucsere- forgalmat. Japánban a Szovjet­uniót mint kereskedelmi part­nert úgy értékelik, amelynek reális lehetőségei vannak a be­hozatal és a kivitel lényeges emelésére az árucikkek és nyersanyagok széles skáláját illetően. Tokióban nem kétel­kednek abban, hogy a Szovjet­unió hamarosan előkelő helyet foglal majd el Japán külkeres­kedelmében. A japán gazdaság különleges­ségeire való tekintettel a to­kiói kereskedelmi körök minde­nekelőtt a szovjet nyersanyag behozatalát óhajtják jelentősen növelni. Ez azonban nem je­lenti azt, hogy nem érdeklőd­nek olyan gépipari berendezé­sek iránt, amelyek a japán üzemekben jól beváltak. Japán üzleti körök úgy vélik, hogy a közeljövőben lehetségessé vá­lik az együttműködés egy új rendszernek a kialakítására. Eszerint a Szovjetunió gépi be­rendezéseket vásárolna Japán­ban, s ezekért cserébe kész ter­mékeket szállítana. Ez a rend­szer ugyanis jól bevált a szi­bériai fakitermeléssel összefüg­gésben, és valószínűleg siker­rel lehet majd alkalmazni egyéb területeken is. Ma, amikor a nemzetközi po­litikai életben a feszültség fo­kozatos feloldásának lehe­tünk tanúi, a sokoldalú keres­kedelmi kapcsolatok kialakítá­sa rendkívül fontos tényező. És ebben a vonatkozásban va­lóban pozitívan értékelhető a szovjet—japán kereskedelmi és gazdasági kapcsolatok ígéretes bővülése. V. TARANYENKO, APN Meddig egység az egység? A kérdés, jóllehet szokatlanul hangzik, indokolt. Nem rejt magában szofista okoskodást, felvetése egy valóban bizony­talan állapotot tükröz, amely minduntalan kibúvik az Európai Gazdasági Közösség szokásos év végi csúcstalálkozóinak gon­dosan fogalmazott dokumentumai mögül. A „kilencek“ belső viszálya, bár első pillantásra csupán az energiaválsággal függ össze, tulajdonképpen mélyebb gyökerű. Igaz ugyan, hogy Pompidou elnök emlékezetes október 31-i felhívásában a kö­zel-keleti fejleményekre hivatkozva javasolta a koppenhágai csúcs összehívását, a háttérben jól nyomon követhetően hú­zódott meg Nyugat-Európa és az Egyesült Államok megrom­lott viszonya, a valutaválsággal kapcsolatos csatározások elő- és utószele. Arról nem is szólva, hogy a Fehér Házban hideg zuhanyként hatott a közös piaci külügyminiszterek november 6-i nyilatkozata, amelyben minden köntörfalazás nélkül köve­telték: Izrael haladéktalanul vonja ki csapatait a megszállt arab területekről. Ezt az állásfoglalást követte a NATO-orszá- gok külügyminisztereinek december 10—11-i tanácskozása, amely pattanásig feszítette a húrokat. Kétségtelenné vált, hogy új alapokra kell helyezni a szövetségi viszonyt, ugyan­akkor diplomáciai berkekben hallani sem akartak arról, hogy kiindulópontként Kisinger ún. „új atlanti chartáját“ fogad­ják el. A koppenhágai csúcsértekezlet — az eddigi hagyományok­tól eltérően — felfigyeltetően „bőven“ foglalkozott katona- politikai kérdésekkel. Annak ellenére, hogy az ún. „nyugat­európai védelmi rendszer“ gondolata hangsúlyozottan nem érinti az amerikai atomernyőt, felvetése aligha palástolható bizalmi válságot tükrözött Koppenhágában. Washingtonban — nem is indokolatlanul — párizsi nyomásra gyanakszanak, a gaulle-izmus szellemének a feltámadásától tartanak. Ugyanak­kor tény, hogy a koppenhágai csúcs végeredményben az egység megszilárdítását, a problémák sima megoldását szor­galmazta mind a Közös Piacon belül, mind a „kilencek“ és tengerentúli szövetségesük viszonylatában. Az igazi bomba két nappal később, az EGK külügyminisz­tereinek brüsszeli tanácskozásán robbant. Napirenden a „regio­nális fejlesztési alap“ kérdése szerepelt, amelynek lényege: közös erővel fellendíteni a kevésbé fejlett területek gazdasági életét. Olaszország és Nagy-Britannia — a létesítendő fejlesz­tési alap haszonélvezői — lényegesen nagyobb hozzájárulást szerettek volna kicsikarni gazdag partnereiktől, mint amilyet az utóbbiak felajánlottak. így a Német Szövetségi Köztársaság hatszázmillió dollárnál megmakacsolta magát, és éles kiro­hanásokat intézett Anglia ellen, amely — úgymond — nem hajlandó szolidaritást vállalni a közösséggel az energiaválsá­got illetően. A viszály további viszályt szült. Végeredményben konkrét határozatok nélkül ért véget a pénzügyminiszterek tanácskozása is, akiknek viszont a nyugat-európai gazdasági és pénzügyi unió második szakaszával összefüggő kérdések­ben kellett volna dönteniük. Ám nem értettek egyet a valuta- tartalékalap bővítésével kapcsolatos ajánlásokban sem. Nem csoda tehát, ha a koppenhágai „látszat-egység“ Brüsszelben kártyavárként omlott össze. Az idő viszont sürget, ám nem valószínű, hogy az új esztendő kezdetéig sikerül az időhát­rányt behozni. Ez pedig annyit jelentene, hogy a bizalmi válság tovább mélyül, az ellentétek egyre áthidalhatatlanabbak- ká válnak. Annál is inkább, mert a helyzetet valóban feszültté teszi az energiaválság, de nem utolsósorban a nyugati pénz­világ akút válsága is. Ez utóbbi nyugat-európai politikai és gazdasági körökben — az ismert okok folytán — szintén Amerika-ellenes hangulatot szül. A bizalmi válság „erővonalai“ tehát több irányban is hatnak egyszerre, viszont ami lényeges, egyik sem semlegesíti a másikat. A kérdés nyilvánvalóan úgy vetődik fel, vajon a több szintű viszály melyik fél malmára hajtja a vizet. Magától érthető, hogy Washingtonban bizonyos kárörömmel figyelik a fejle­ményeket. Az örömbe, persze üröm is vegyül. Hiszen teljesen nyílt kérdés, vajon az Európai Gazdasági Közösségen belül melyik irányzat kerekedik felül. A Fehér Ház számára felet­tébb aggasztó jelenség Franciaország fokozódó aktivitása. A Humanité ugyanakkor a francia kormány törekvéseit, az ún. „kis Európa“ megteremtésére irányuló kísérleteket reak­ciós mesterkedésnek tartja, amelynek elsődleges célja a mono­póliumok védelme. A közeljövő dönti el, vajon egyáltalán egység-e, illetve milyen egység marad a nyugat-európai egy­ség?. .. BALOCH P. IMRE A vietnami nép győzelme, amelyet a párizsi egyez­mény rögzít, továbbá a la­oszi nép győzelme, amelyet a vientianei egyezmény és jegy­zőkönyv foglal magában, nagy sikert jelent a hazafias erők számára, amelyek arra kény­szerítették az amerikai imperi­alizmust. hogy jelentős enged­ményeket tegyen: hozzájárul­tak ahhoz, hogy a világnak eb­ben a részében megny.ssák az utat az Igazságos politikai ren­dezés számára. Az indokínai népek köztfs el­lensége azonban nem hagyott fel terveivel; a háború Kam­bodzsában tovább folytatódik; az Egyesült Államok segítségé­vel a saigoni kormány és La­osz reakciós erői mindent meg­tesznek annak érdekében, hogy az aláírt egyezmények végre­hajtását késlel tessék. Ezért a békeszerető erők annak eléré­séért küzdenek, hogv va'arneny- nyi részvevő fél szigorúan és maradéktala ml végrehajtsa a párizsi és a vientianei egyez­ményeket. Ugyanakkor a kia’a- kult heiyzet súlyosságára való tekintettel el kell érni azt, hogy az Egyesített Kambodzsai Nemzeti Front es a kambodzsai nemzeti egység királyi kormá­nya által elfogadott politikai program elveinek és célkitűzé­seinek megfelelően az Egyesült Államok és csatlósai haladék­talanul szüntessék be agresz- sziós cselekedeteiket és beavat­1973. XII. 27. kozásukat Kambodzsa belügyei- be. A vietnami nép hősiességé­vel, a Szovjetunió, a haladó vi­lág támogatásával mérhetetle­nül nagy eredményt ért el, de ez csak az alapot teremtette meg a valóban új, szabad élethez Dél-Vietnamban. A náború a pá­rizsi egyezményekkel hivatalo­san véget ért, de a saigoni re­zsim provokációs fellépése mi­att gyakorlatilag, sajnos, nincs béke. A saigoni kormányzat egyre hevesebb hadműveleteket folytat a DIFK által felszabadí­tott terűnek ellen. Ezeken n területeken a szó szoros értel­mében egyik kezében fegyver­rel kénytelen élni, dolgozni és alkotni a lakosság. Miközben folyik az új élet építése, Sai­gon gondoskodik arról, hogy új romok, új áldozatok tegyék még rögösebbé az amúgy sem könnyű utat. Csupán a most újjáépülő Loc Ninh várost nem egészen másfél hónap alatt több mint féltucat bombatáma­dás érte, több száz ember meg­halt vagy megsebesült, köztük sok nő és gyermek. A saigoni adminisztráció véres terrorhad- iáratot folytat, kegyetlenül el­nyomja a nép minden rétegét, amely békét és nemzeti egyet­lata. Másfelől a Thieu-rezsim továbbra Is halogatja az általa őrizetben tartott polgári és ka­tonai személyek átadását. A saigoni fegyveres erők csupán egy hónap lefoigása alatt ki- lencszáz területrabló hadműve­letet hajtottak végre My Tho, Ben Tri, Kien Phong és Kien Touq tartomány felszabadított övezete ellen. A saigoni tüzér­ség több mint ötvenezer löve­dékkel, a légierő pedig csak­nem ezer bombával támadta a DIFK ellenőrzése alatt álló sűrűn lakott térségeket. A VDK kormánya mint ed­dig, a jövőben is kész végre­hajtani a párizsi megállapodás minden cikkelyét és a június 13-1 közös jegyzőkönyv előírá­sait, de ezt megköve'eli az Egyesült Államok kormányától és a saigoni rezsimtől is. Wa­shingtont azonban a párizsi meg­állapodásban vállalt köteles­ségei ellenére polgári szemé­lyeknek álcázott katonai ta­nácsadókkal, fegyverek jogta­lan szállításával támogatja a saigoni rezsimet. Csupán az utóbbi hónapokban 700 ezer tonna fegyvert és hadianyagot juttatott törvénytelenül Saigon­nak, s az amerikaiak a párizsi megállapodás óta több mint 30 kémrepülőt küldtek a VDK lé­giterébe, s a hadihajóik több esetben megsértették az ország felségvizeit. Nyilvánvaló: Washington Saigonnal együtt arra törekszik, hogy örökre megossza az országot, a saigo­ni rezsimet neokolonialista poli­tikájának eszközeként használ­ja fel. A Thieu-kormányzat terrorpo­litikája és provokációi nyomán kialakult rendkívül feszült dél­vietnami helyzet volt az egy héttel ezelőtt Párizsban meg­tartott Le Due Tho—Kissinger megbeszélés egyik fő témája Is. Hanoiban ugyanis félreért­hetetlenül kijelentették: ha a saigoni kormányzat továbbra is folytatja katonai kalandjait, a vietnami nép kész visszavágni, s a saigoni kormányzat táma­szát, az Egyesült Államokat, az eddiginél Is súlyosabb ku­darcok érik majd. Az Egyesült Államok a tárgyalások felújí­tását szorgalmazta Le Dúc Tho, a Vietnami Dolgozók Pártja Po­litikai Bizottságának tagja és Kissinger amerikai külügymi­niszter között. A VDK egyetér­tett az indítvánnyal, mert félő, hogy a Thieu-rezsim hadseregé­nek egyre súlyosabb tűzszünet- sértő cselekményei nyomán na­gyobb méretű harcok lángol­nak fel a felszabadító erők és a saigoni alakulatok között. Ezért kívánatos, hogy Washing­ton nyomást gyakoroljon Sai­gonra a tűzszünetet sértő cse­lekmények beszüntetése érde­kében. Hanoi részéről tehát elfo­gadták a párizsi találkozó meg­tartását, s hogy milyen alapon, azt világosan leszögezte Le Dúc Tho-nak már a megbeszélések élőt tett nyilatkozata. Rámuta­tott, hogy a saigoni kormány lépten-nyomon egyre súlyosab­ban sérti meg a párizsi meg­állapodásokat s ebben a hely­zetben a VDK nem maradhat tétlen. Hanoi teljes mértékben egyetért a DIFK álláspontjával, és a támadók megbüntetésére, a DIFK-övezetek védelmére tett szükséges intézkedéseivel. ftl ilvánvaló, hogy kölcsönös- |yy ség nélkül nem lehet ha­I tékony egyezmény. Ezért az egész dél-vietnami helyzet további alakulása attól függ majd, vajon az amerikai fél is hajlandó-e tanúságot tenni ar­ról a komoly szándékáról, hogy tiszteletben tartja a párizsi megállapodásokat, és hozzájá­rul azok valóra váltásához. PROTICS JOLÁN Indokína békéjéért értést követel, a hazafiak, bó- keszerető emberek újabb tízez­reit börtönzi be. Ugyanakkor a kétoldalú ka­tonai vegyesbizottság munkája is teljesen holtpontra jutott, mert Saigon konokul szabotálja e testület tevékenységét. Sai­gonban süket fülekre talált a DIFK ötpontos tűzszüneti javas-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents