Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-24 / 306. szám, hétfő
SSSb A FALAK ALATT Az őriálló vöröskatonának feltűnt az ember viselkedése. Kiszólította az őrségparancsnokot és letartóztatták, amikor átsurrant a Maozóleum felé vezető, fiatal fenyőkkel szegélyezet sétányon érs ott szaladt a sírok között. De voltaképpen nem is szaladt, csak gyorsan, gyorsan, apró sietős lépésekkel igyekezett a sétányon és idegesen, feltűnően gyanút ébresztőén nézdegélt maga körül. A letartóztatásra megvolt a formális ok. Átlépte a díszőrség külső kordonját, ahova idegeneknek tilos a belépés. Kis, alacsony, kerekfejű, beretvált arcú, barna ember volt. Gyorsan futkározó, mélyenfek- vő fekete szemekkel. Az arca szürkéssápadt. Tetőtől talpig európaiasan volt öltözve. Mielőtt kijött volna az ügye- letesi szobába a parancsnok, az ajtó nyitva hagyott résén át jól megnézte a letartóztatottat. — Legjobb lesz, ha ide invitálom be az irodába és kihallgatom részletesen — gondolta a parancsnok. Visszaült az íróasztala mellé és parancsot adott. Az ügyeletes fiatalember volt, nyugodt, kissé fölényes, mint aki jól tudja a dolgát. Állva hallgatta végig az őrmesterparancsnok jelentését, s «mikor az megtörtént, ugyanazzal a hivatalos arccal fordult a letartóztatott felé. — Mi keresett ön a falak alatt? Az idegen, aki eddig a padlót nézte, lassan felemelte a fejét. — Leülni... szabad? A parancsnok megengedte, s maga is helyet foglalt. — Van valami igazolványa? — kérdezte az ügyeletes elfelejtve azt, hogy az előző kérdésre még nem kapott választ. Az idegen kigombolta a kabátját, benyúlt a felső zsebébe és gyorsan, mint aki előre tudta az eredményt, kijelentette: — Nincsen semmi igazolványom. Az ügyeletes parancsnok most már egy kissé szigorúbb lett és a szobában mintha lepedővé feszítették volna a levegőt, olyan feszülő hallgatás támadt. — No, és mit keresett ön a falak alatt? — kérdezte ismételten, pedig rögtön megérezte, hogy most már nem ez a legfontosabb. — Én? A sírokat akartam megnézni... Olyan sokat... annyit gondolkoztam erről, úgy vártam ezt a percet... Éveken át. Az idegen halkan beszélt, mint a szégyenlős süketek, a parancsnok megfeszítette a hallását, pedig minden szót világosan és érthetően ejtett ki a letartóztatott... igaz, hogy helytelen ragozással és erős külföldi akcentussal beszélte az orosz nyelvet. A letartóztatotton látszott, hogy szívesen ül, hogy el van fáradva. Magába roskadva, kuporgott a széken és a szemei meg-megpibentek a forradalom vezetőinek a falakon lógó fotográfiáin. — Maga mióta van Moszkvában? — Ma reggel érkeztem. — Honnan? — Most? ... Egyenesen Párizsból, de persze én nem vagyok francia, én magyar vagyok, ahogy maguk mondják: vengerec. — Szabad a nevét? — Molnár Pál... a nevem önnek aligha mond valamit. — Hol tanult meg oroszul? — Itt Oroszországban ... Hat évig éltem itt Oroszországban, ebből két évet Moszkvában. — Régen utazott el külföldre? — Tizenkét éve nem voltam itt — mondta a kis kerekfejü és megint lehajtotta a fejét. Az ügyeletes ránézett az őrségparancsnokra. A szobában megenyhült a levegő. — Hát kérem, én szívesen elbocsátanám önt — mondta a parancsnok — de sajnos, nem tehetem. Az ön kihágása jelentéktelen és ha volna önnél valami igazolvány, személyi írás, elmehetne ... Persze, így most szó sem lehet róla ... — Én vagyok a hibás! — kiáltotta a kis ember, váratlan élénkséggel. — Hát persze, mint a vak, nekirohantam. Elveszítettem a józan eszemet. Tudja, mikor én feljöttem itt a Történelmi Múzeum mellett... Én nem vagyok valami túlságosan egészséges ember... A szívemmel nincs rendben a dolog.. . Egész elfulladtam ettől a kis emelkedőtől... És ahogy kinyílt előttem a Vörös tér ... Ezek a falak ... A bástyák ... A Mauzóleum ... Bevallom őszintén, ebben a percben nem láttam magam körül semmit. Mintha minden ködben úszott volna. Előre futottam és bár hallottam a hátam mögött valami szólintgatást, de figyelmet se fordítottam rá. Mintha a lábaim maguktól mozogtak volna., A szívem a torkomban kalimpált Az őrségparancsnok töltött egy pohár vizet és odaállította a letartóztatott elé. Az lehörpin- tett egy kortynyit belőle, visz- szatette a poharat és hálásan bólintott az őrségparancsnok felé. Most már kissé megkönnyebbülten, frissebben folytatta. — Hát az igazat megvallva ezt. nehéz megérteni úgy egyszerre ... Tizenkét éve nem voltam Moszkvába. Ebből a tizenkét évből kilencet börtönben töltöttem „odahaza“. Egész fiatalember voltam, mikor innen elutaztam, most meg lássa... ősz vagyok ... Kilenc évig börtön. Ebből három évig az egyes cellában... És minden nap ... nem volt olyan nap, hogy ne gondoltam volna Moszkvára. De nemcsak éri. Mi ott majd mindnyájan ezt csináltuk, ezt éreztük, minden áldott, minden átkozott nap ... Én szerencsésebb voltam a többieknél, szerencsésebb azoknál, akik még nem voltak soha itt. Én itt tanultam a Kremlben; Itt volt a mi agitátor iskolánk elhelyezve. Itt tanítottak bennünket Szamuely és a többiek a kommunista ábécére ... Szverdlov elvtárs gyakran volt nálunk — Lenin elvtárs is tartott néhány előadást német nyelven. Sajnos, a kurzus fele nem értett németül. Mi, akik értettük, lefordítottuk ... Mi innen rohamoztunk ebből a kis utcából, itt szemben ... Nikolszkája. ha nem téCsohóny Kálmán: Fekete csillogok vedek... Itt esett el az én jó pajtásom és fogolytársam, vörösgárdista hős barátom. Jár- mos ... Micsoda ember volt?! Mit tudott volna az még később produkálni! Mikor már a Kreml be volt véve, akkor megástuk azt a nagy sírt itt a falak alatt. Én is ástam. Egész nap ástunk. A falak alatt égett a máglya, melegítettük a fagyos, az újjászületett földet, hogy könnyebben áshassuk bele drága halottainkat... Hullott a hó és összeolvadt hulló könnyeinkkel. Aztán innen mentünk ki a frontra a németek és az osztrák—magyar okkupánsok ellen ... Kezdődött a polgárháború ... És itt végződött be Moszkvában a hősi harc. Ide jöttem vissza a frontról... Aztán hazautaztam, és elvittem magammal a forradalom piros virágát. Otthon elnyelt a feneketlen börtön. Minden nap, minden nap kétszer séta, és a falak, falak, amelyeket téglából rakott az emberi kéz. Falak, őrjítő, közönyös börtönfalak ... és percek, órák, napok, hetek, hónapok és évek ... így. És minden nap csak egy nap... így múlt el kilenc év. De a forradalom piros virága nem hervadt el. Elhervadt az arcom, kifakult a szemem, megszürkült a fejem, de az a virág... az nem! Mikor azok az átkozott falak torkon ragadtak engem, én lehunytam a szememet és mindennap láttam ezt a falat. Láttam itt ezeket a sírokat és érthető volt minden szenvedés. Ebből merítettem erőt, mint egy végtelen forrásból. Lehetséges, hogy túlságosan zavartan beszélek. Én már azt képzeltem ott, hogy nagyszerűen tudok oroszul és íme lássák ... Én ma reggel végre megjöttem. Még alig beszéltem valakivel. Az állomásról egyenesen a Mohovájára mentem ... Átadtam írásaimat, találkoztam az elvtársakkal, aztán onnan ide siettem. Nem bírtam tovább. Látni akartam ezt. És ... lássák mi történt... Az ügyeletes nem mosolygott, csak az arca pirult ki, az őrségparancsnok szemei csillogtak. De a vörös katona mosolygott és a fejét kissé félrebillentette, úgy nézett a kis alacsony civilre. — Mondja csak Molnár elvtárs, kinél hagyta maga az írásait ... — Hm ... 211-es szoba ... Valkov elvtárs, ha nem tévedek. Az ügyeletes felemelte a telefonkagylót és bemondta a számot. Valkov azonnal válaszolt, az ügyeletes hangja felolvadt és nevetős bocsánatkérős csöp- pekben hullott a kagylóba ... Már ő is mosolygott, aztán egyszerre csak átadta a kagylót. — Molnár elvtárs, beszéljen csak maga Valkovval. A kagylóban nevetés duruzsolt. Molnár sápadt ajkai mosolygásba húzódtak és csak annyit mondott: — Semmi, semmi baj se történt. Mi olyan szépen elbeszél" gettünk itt... És valósággal megbarátkoztunk az elvtársakkal. Ugyebár? — kérdezte a szoba felé fordulva. Az ajtóban álló vörös katona kihúzta magát és hangosan válaszolt: — Igenis! Felállottak és kimentek az udvarra. A kapuban Molnár keményen megszorította mind a hármuk kezét és gyors, apró „börtönlépésekkel" átvágott a Vörös téren. A katonák egy darabon utána bámultak a tá- volódónak. Elsőnek a vörös katona szólalt meg. — Igen — mondta elgondolkodva — itt állsz mindennap őrségen. Persze, ez már szokássá válik és bizony nem is tudja az ember, hogy milyen falak ezek, milyen izé ... hogy ts mondjam ... falak. A vörös katona fiatal arcát ellepte a pirosság, szemei gyanúsan rebegni kezdtek, látszott rajta, hogy mondani akart valamit, valami nagyot, meleget, forrót, de nem találta meg hozzá a szükséges szavakat és ettől zavarba jöttek mind a hárman. ZIRIG ARPÁD: TELI VERS hideg tüzek árnya lobog megfejthetetlen álmaim tárában turkálok fejem fölé új égboltozatokat kerget a szél első szeretőm őszülő hajszálain menetelek a negatív csúcsok felé ipszilon bolygóról látogatóm érkezik s megfejti álmaimat kinyitom férfi-korom kapuját halakkal együtt a befagyott mennyezeten keresztül nézem kintfelejtett világomat KÓNYA LAJOS: KARÁCSONYI EMLÉK Ügy emlékszem arra a télre s benne magamra, mint aki egy félhomályos lillei szoba ablaka alatt ül, egy zsámolyon, háttal a gyenge fénynek, melyet megszűrt, elnyelt és szétszórt az örökös köd. Kezemben a Brit és Külföldi Bibliatársulat magyar nyelvű Károli bibliája, melyet nemrég vett anyám egy ügynöktől. Azon a télen végigolvastam, kezdve a Genezisen, bevégezve a Jelenések Könyvén. Leginkább a Józsefről és Mózesről szóló elbeszélések jelentettek élményt nekem, az egyiptomi számkivetett ség történetei. Talán tudatom alatt is megértettem valamit abból, amit egy nép idegenben érez? Kilenc éves voltam.. S a félhomályos szobából, melyet ködgyűrű vett körül, mint a Satur- nust, Abrahám, Izsák, Jákób, a királyok és próféták napfényes aranyvilágába ringtam a kis zsámolyon, egyenest az Űristen lábai elé. Korántsem értettem meg mindent. De valami magával ragadó erő vitt mind beljebb az apróbetűs szövegben. A nyelv varázsa volt? Lelkes izgalomban merültem meg benne, s mint mély álomból, ébresztett fel olykor anyám, hogy lesza- lasszon a ködös utcára, melyen glóriásan égtek a lámpák — a henteshez, pékhez, fűszereshez. Sietve tértem vissza a Könyvhöz, melyei azért is nagybetűvel kell írnom, mert egyetlen magyar könyv, sőt egyetlen könyv volt a házban. S néha félálomban megindultam a Jákób lajtorjáján felfelé, hol fel- hőbárányok legelésznek az ég kék mezőin s csillagvirágoktól himes a rét. De sosem értem el, a létra meredeken állt az űrben, nem tudtam hova lépni róla, pedig már hallottam a szeráfok énekét. Üvegcsengésű hangon daloltak s mintha ezt fújták volna: Mondd meg nékem. Mester mi az Egy... De csak a szél fütyült odakünn s az Óra ketyegett az asztalon. Apám akkoriban újra ráfanyalodott egy konfekciós vállalatra, mert munkája hol volt, hol nem. Az a kevés lillei magyar nem sokat számított, a franciákra meg ő nem számíthatott. Így jött el a karácsony, nagy gyermeki reményekkel s még nagyobb szülői gondokkal. Anyám napokkal előtte sóhajtozni kezdett: — Karácsony lesz és semmi pénz a háznál... — Apám ráemelte elkínzott arcát s karjait tehetetlenül széttárta. A szekrényajtón, vállfára téve egy öltözet ruha függött, ránézett. — Ezért sem jönnek — mondta reménytelenül. Karácsony szombatjának délutánján sétálni küldött bennünket anyám. — Pityu — szóltam kedvetlenül az öcsémnek, mint akit megtiportak a szülök kt- halgatott gondjai — nemigen lesz nekünk karácsonyunk. — Nem jön a Jézuska? kérdezte ártatlanul, tágranyílt szemmel Pityu. — Az jönne szegény — magyaráztam, mint aki tudója minden titoknak —, de nemigen tud mit hozni. — Ezen ő is elkomorult s szótlanul ballagtunk végig a rue Saint And- ré-n. A sarkon, egy cukrászda kirakata előtt, megálltunk. Sokáig néztük a sütemények, torták, csokoládék és bonbonok piramisait, melyek között, középen, apró műkarácsonyfa állt, szikrázó műhóval ágain s előtte kicsi betlehemmel, melynek istállója előtt a hosszú botú, félmeztelen pásztorokra árnyékot vetve, kis papír pálmafa állott, pikkelyes papírtörzsével, lehajlö, áttetsző leveleivel. Szerteszét fagyöngy gallyak — itt különben nem volt szokás a karácsonyfa s hó sem esett jóformán soha. Sokáig álltunk a kirakat előtt, dideregve és topogva, hol boldogan fénylő belefeledkezéssel, hol reménytelen szomorúsággal... Otthon egy idegen ember ült a kályha mellett, szemben apámmal, s belénkszorult a kitörni készülő szó. Apám ránk nézett, borongva, s felénk mutatott. — Milyen karácsonyuk lesz ezeknek? ... Köszönjetek szépen a bácsinak — fordult hozzánk, majd folytatta: — Minden reményem magában volt, uram. S maga most elvinné az öltönyt, de fizetni nem tud. Hát ismer maga istent? Mondja! Karácsony szombatja van, egy sou nem sok, annyi sincs a háznál! Az idegen ránk nézett, percekig nézett homályosszürke szemével s felállt. Kigombolta kabátját s egy bőrtárcát vett elő belső zsebéből. — Ötven frankot tudok adni — mondta —, a többit elhozom a jövő héten. Annyi kiadása van az embernek karácsony előtt! Apám nem szólt, átvette a feléje nyújtott papírpénzt. — Boldog ünnepeket! — nyújtotta kezét a vendég, majd megsimogatta a fejemet s köhé- cselve távozott. Anyám már szedelőzködött, hogy lemegy bevásárolni. Mikor pedig visszatért, megint elküldött bennünket sétálni. Szívesen mentünk, hadd legyen meg nekik a titkolódzás öröme. — Mégis lesz karácsonyunk! — mondtam Pityunak, ahogy kiléptünk a nedves, ködös utcára, a tompa, udvaros fénnyel imbolygó lámpák alá. Karácsonyfa természetesen nálunk sem volt. Csokoládé, narancs, cukorka állt az asztalon, mire visszatértünk, kinek- kinek elrendezve. Anyám néhány gyertyát gyújtott. A reménytelenség sötét fellegei felszakadtak, pislákoló örömök sugároztak a gyertyalángból, amikor megjött Ilus a vendéglőből, ahol dolgozott. Szemében könny csillogott, én vártam az otthoni betlehemeseket, nagy kenderkóc szakálukkal, hogy letelepedjenek a padlóra öreg pásztorokként s elzengjék egyszerű színjátékukat. De csak távoli gépkocsik és villamosok zaja tört át a ködök falán, nagyon elmosódottan. Ekkor érkezett meg Józsi bácsi, Ilus vőlegénye, kit hetek óta nem láttunk. Elhozta a maga ajándékait, de szokott jókedvét valahol elhagyta közben. Zizegő ezüstpapírt bontogatva figyeltem fel apám szavaira. — Ha magadévá tetted, tudd a kötelességed. Hogy adok majd számot róla különben apjának? — Pista bácsi — hangzott az elfojtott válasz ki apja helyett apja vagy ennek a lánynak, akit én szeretek, ne hidd rólam, hogy becstelen ember vagyok. Nem könnyű az élet, tudod. Semmi sem sikerül úgy, ahogy elterveztem. De tavasszal megesküszünk Ilonkával. — Azzal megcsókolta uno- kanénémet, majd anyámat, apámat is. S mintha mélabús aranycsengettyűk szóltak volna, összekoccantak a borral megtöltött poharak. Almomban a ház gyönyörű Mademoiselle-jét láttam, felhőről felhőre lépkedett csengety- tyűző nevetéssel a szomorú fényű csillagok alatt. 1973. XI* 24,
