Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-02 / 48. szám, Vasárnapi Új Szó
i tud»*. Most mineJk neked verd ki a leadta. Ellénke- most az élet- sükség van a >ak nem fogsz d számlájára? anult emberré egértett. S az 3] több jutott, te tőle, hogy :salád érdeke 3n valaki más ta a tanköny- is letette épért négy évig míg a prepa- ikran gondolt kra, s szerette al veszi-e ke- olna ő? Ért-e lyeneket ő ért Lehet, hogy [yére. més volt azon ; rosszul. Ogy onát eladja, voltak. Tanító id a- mezőgazdász ti munkát, it, meg tudja :ét is hullatta eni a földhöz, unkaparancsot is irányítani sakiskola két- sznie. A pénzz iskolát. Ke- filléreit is ellenne szükség zra. Már júli- zi birtokon, a em ülhetett öl- Irült a munká- i lett volna is. zer annyi, sőt észre magát, írben létszám- izottakat nem □csátották hát ött a birtokra, elyik birtokon dig nincs ide- ireiből. Jó lesz t. 1 zsebében sídolgozik, míg i őt Paláston, nelleitl gazda- sztani, valaki- ek magányát, úgy jár, mint Esküvő után gálatra. Nincs hadkiegészítő tezhet-e olyan üjonnan alapí- jnkáját, amely )ok, és a kato- ott még véget Íródik. Ez nem ulovics István nem harcolni, nem szokták rt részt venni, magát. Ikerekedik és ö szürke kígyó felé. Ki tudja akik odaértek, ijönnie. Paulo- közepén már egúsztuk, öleli an, hogy most e. Azzal, hogy re az új életre új élőt majd jelenthet beA földreform gondolata már régen izgatta, foglalkozott a kérdéssel, tanulmányozta, s most egyszerre az elmelet távoli világából a realitás, a közeli megvalósíthatás világába lépett. Ki beszéljen ezekről a dolgokról az agrárproletariátusnak, ha nem a volt béresfiú? Kicsit elszorult a torka, mikor a katolikus legényegyletben a pódiumra lépett, és azok előtt az emberek előtt, akik az ő kedvéért jöttek itt össze, őt akarták hallani, szóra nyitotta a száját. Az első mondat után azonban felengedett. Olyasmiről beszélt végeredményben, amit már nemegyszer átgondolt, megérlelt magában, olyasmiről beszélt, ami a rászegzett tekintetű embereknek reménységet jelentett. A jó hír közlésének örömét érezte, olvan pz. gondolta, mint az evangélium. Önként Csehországba ment, anoi <iz államosított gazdaságokban szívesen látták a szakembereket, nem okozott hát különösebb gondot, hogy elhelyezkedjen. A hizlalda vezetője lett, az anyasertéseket kezelte, gondozta, s lám, az eredményeit nézték, aszerint becsülték meg, senki sem nézett rá ferde szemmel, mint szülőföldjén, ha botladozott a nyelve. Az idő múlása meghozta az erőviszonyok változását, a szocializmus eszméje tért hódított, és a rádió híreit hallgatva István megtudta, hogy odahaza is más világ van kialakulóban és az Ipoly partján is éppúgy kell a szocializmust építeni, mint Budéjovicén vagy Zsolnán. A maga tégláit mégis a legszívesebben otthon teniié hozzá. Egy nap aztán otthagyta azt a földet, azokat az embereket, akik a szoron- gatás idején nem kérdeztek tőle mást, csak hogy akar-e becsülettel dolgozni Ogy indult el, semmi nélkül, hét szem szilvával, ahogy megérkezett oda. Vagy mégsem? Nem, senki sem látta, milyen gazdag pogy- gyásszal indult útnak, hiszen nem is lehetett azt látni. A lelkében, a szívében cipelte. Gazdag volt ez az útravaló, mégsem súlyos, sőt inkább felemelte. Jó szó, segítőkészség, barátság, tapasztalat, megbecsülés, visszaadott önbizalom — ebből állt az a poggyász. Akkor Ipolyság még járási székhely volt. 1954-től 1960-ig dolgozott ott, de már az első év elteltével a zobtechnikai osztály főnöke lett, majd a szövetkezetesítési időszakban agitátor. Kevés agitátornak beszéltek el olyan dolgokat, mint neki Inámban egy jó gazda, aki, miután már aláírta a belépő nyilatkozatot, bevallotta, hogy akárhogy van is, akármit is gondol róla Paulovics, nem a szövetkezetesítés apostolai hatottak rá a legnagyobb erővel, hanem egy vers, amit valahol Gyurcsó Istvántól olvasott. Libapásztor volt a költemény címe, ha jól emlékszik. Lehet, hogy akadt volna, aki azt gondolja magában: mit maszlagol ez összevissza. Hiszi a piszi. Vers kell a parasztnak, hogy belépjen a szövetkezetbe!? Vagy bolond, vagy engem néz bolondnak, ha ilyeneket mond. Paulovics el tudta hinni. Talán akkor is elhiszi, ha ő maga nem betű- és verskedvelő ember. De ő maga is érezte, milyen nagy ereje van néha az író, a költő szavának. Nagyobb visszhangot tud verni olykor, minden hangos, fensőbbséggel kimondott parancsnál. Diákkorában, mikor többet ült a füzetekkel, könyvekkel megrakott asztal előtt, mikor mindig keze ügyében volt a toll, a ceruza, nemegyszer érezte szükségét annak, hogy érzéseit, gondolatait ő maga is versben fejezze ki. Hogy is volt csak? — gondolt vissza arra a versre, amelynek néhány sora még 'a fülében csengett. Mi is volt a címe? Nem, már nem emlékezett rá pontosan, de hazamenve ismét eszébe jutott, és valahonnét sikerült is előkeresnie. Előtte állt a régi, megsárgult papiroson: Napszámos sors — Palást, 1938. V. 28. Átmelegedett, mire elolvasta. Egy kritikus bizonyára találna benne kivetnivalót, de azt nem tagadhatná el, hogy minden sorát, az egész hangját legbensőbb élményanyaga határozza meg, amely áttör a csiszolatlan sorokon, világít, és még a prófécia ereje sem tagadható benne. Mezőgazdász volt, de idehaza mégis úgy alakult az élete, hogy többnyire csak az íróasztal mellett volt dolga. 1955-ben beköltöztek hát a városba. Ipolysági lakos lett, a járási nemzeti bizottságból kicsit messzebbre lehetett látni. A problémák járási méretekben mutatkoztak, s megtanulta, hogy komplex jelentőségükben lássa azokat. Többé nemcsak ismeretekre, tapasztalatokra, de szervező képességre, határozatok, döntések meghozatalának a képességére is szükség volt. Lassanként elsajátította a közigazgatás csín- ját-bínját, meglátta az összefüggéseket a pártós kormány gazdaságpolitikájában és tudatára ébredt annak is, hogy nem csupán egyre magasabb szintű szaktudásra van szüksége, de ugyanakkor fel kell magát vérteznie pártossággal, ideológiai Ismeretekkel is. Javakorabeli férfiként ismét tanulásra adja a fejét. 1957 és 1962 között távúton elvégzi a mezőgazdasági középiskolát. Ez az időszak nagyon mozgalmas szakasza az életének. 1960- ban felveszi tagjai sorába a párt. 1960-ban egy évig a tesmagi szövetkezet elnöke, majd utána, 61-től tíz évig az ipolysági szövetkezet agronó- musa. Ügy érzi, megtalálta itt a helyét, de tudja, hogy bármikor szükség lehet rá valahol máshol, és akkor mennie kell. Ö is azok közé az emberek közé tartozik, akiket munkabírásuk, odaadásuk, képességeik arra rendelnek, hogy mindig ott álljanak helyt, ahol éppen szükség van rájuk. Hosszan beszélgettem még ezzel az önerejéből lett nagyszerű emberrel, aki nemcsak magának, de a társadalomnak is bebizonyította, hogy minden tekintetben ér annyit mint más. Nem tűz maga elé elérhetetlen célokat, de mindig a maximumot, amit vállalhat és amit elérhet. Az élet eredményességének bizonyító szimbólumát — a zöld diót — már régen a .kezében tartja. E. KRIVIN: RÖVID MESÉK A LÉGY A légy régóta figyelte az embereket, akik minduntalan bele-bele néztek a tükörbe. Nagyon kíváncsi volt. Megvárta, míg mindenki elmegy, közelebb repült és ő is belenézett. — No de ilyet! — mór mogta érthetetlenül. — Egy közönséges légy, és ráadá sül azt hiszem, már láttam valahol. Sokáig tanácstalanul rep kedett... — Azért valami különleges biztos van rajtat Engem figyelemre sem méltatnak, öt pedig ... Visszarepült hát a tükörhöz, újra megnézte a „legyet", de most már határtalan csodálattal és tisztelettel bámult rá. A TÜSKE — Azt hiszem, egyfelé visz utunk — szólt a tüske, és bejárta magát a talpba. — Együtt biztosan vidd mabb lesz! Mikor a férfi megérezte a talpába hasító fájdalmat, fel- jajdult és fájdalmában féllábon ugrált. — Hisz mondtam én, hogy együtt vidámabb lesz! — szólt elégedetten a Tüske. — Már ugrál is örömében. SZERÉNYSÉG — Nézzétek, milyen kellemes itt a szobában! — szólt a Fügqöny a? utcán álló fákhoz — Nézzétek, milyen jó ott az utcán! — szólt a szoba bútoraihoz. — Semmit sem látunk — szóltak a fák. ~ Semmit sem látunk — mondták a bútorok. — Mi csak téged látunk! —■...csak téged látunk! — Ugyan, menjetek már — szólt szemlesütve a Függöny — nem vagyok én olyan szép ... A SZÖG Kibújt egyszer egy szép napon a cipőből a Szög, hogy megnézze, hogyan él a gazdája. — faj! — hallja abban a pillanatban, mihelyt előbújt. A Szög erre nagyon nyugtalan lett. „Valamilyen kellemetlenségei lehetnek“ gondolta s méo k>iiebb bújt. — faj, jaj! — szisszent fel ismét a gazdája, majd levetette cipőjét és a kiálló Szöget egy kalacáccsal újra beverte. „Valamit titkoí előttem/“ — gondolta a Szög, s újfent előbújt a cipőből. Nagyon mérges lett erre a cipő gazdája. Kezébe veti egy harapófogót, kihúzta a kellemetlenné váló Szöget, s jó mesz- szire elhajította. A Szög ettől kezdve ott rozsdásodott a szemét között s azt gondolta: „Nagyon büszke ember ezt Nem akarja, hogy más is lássa, milyen nehezen megy n snrn Fordította: PÁLHÄZY JÖZSEF Novokuznyeck városában roppantul gyötrődött Tokaren- ko polgártárs. — Szegénykém! — A feleségének megesett rajta a szíve. — Szegény drágám! Az egész a cukorkáid miatt van ... — Haj! — felelte Tokarenko. — Káposztát akarok, savanyított káposztát. — A felesége elment káposztáért, Tokarenkóval pedig ottmaradt a lánya. — Szaladj el izibe a cseme- geüzletbe — mondta Tokarenko a lányának. —- Kedvem szottyant egy kis ... izé... gyomorkeserűre. A lány elment a boltba. Meghozták a gyomorkeserűt meg a káposztát. Tokarenko megízlelte és ... — Fuj! — mondta. — Ogy látszik, nem bírja a gyomrom... Az egész azért történt így, mivel Tokarenko túlságosan megerőltette magát a munkahelyén. Még a foga is be l érv á- sott. Nem volt édes az élete az utóbbi három évben. Arukihor- dónak állt be egy cukrászati üzembe — és, no tessék, menynyi áru hevert ott. — Valahogy szemet hunytak minden fölött, úgyhogy az áru valósággal kínálta magát — végy belőlem, amennyit akarsz... Tokarenko pedig akart. Kezdetnek csak egy marókkal vágott zsebre, majd egy másikkal — megjárja, ízlett. Azután meg egy pár kilogrammot vitt/ P. Moskin: — oda se neki. Kénytelen volt egészen rászokni. Hiszen az otthonáért, a családjáért fáradozik. Csakhogy felesége és lánya nem győzte elfogyasztani a hazahordott édességet, és ez szomorú volt. Tokarenko kénytelen-kelletlen inkább a saját erejére számított. Vagyis ebéd előtt, ebéd után, sőt ebéd helyett is cukorkát evett. Ebéd helyett valami karamellízű kompótlevest eszelt ki; a cukorkát a csomagolópapírjával együtt főzte meg: akár a krumplit héjában. A levest kenyérrel ette, s bonbongolyó- bisokat köpdösött. Az egészségét mégis aláásta. A cukorkát például eladhatta volna a piacon, Tokarenko azonban negatív magatartást tanúsított a magánkereskedelemmel szemben, meg aztán a rendőrségtől is alaposan félt. És nem is alaptalanul. Egy szép napon beállítottak a rendőrök, hogy házkutatást tartsanak — és elképedtek. Nem is volt mit kutatni, az egész lakás zsúfolásig tele volt édességgel: zsákokban, ládákban, dobozokban, üvegekben, lábasokban — mindenütt cukorka és bonbon ... Még a kádban is. A parllón is édesség hevert... Megmerték — másfél tonnát nyomott. — Amikor majd csomagot hoztok nekem a dutyiba, — mond'a búcsúzóul családjának Tokarenko —■ nehogy eszetekbe jusson ilyesmit is beletenni — és fejéve! a cukorkákra bökött. Fordította: GEI.LÉRT GYÖRGY E. Lehotská; HÉTVÉGÉ
