Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-16 / 50. szám, Vasárnapi Új Szó
usszú idő után újra eszébe jutott, hogy a golyóstollat, melyet írásra készen forgatott az ujjai között, valamikor nagyon régen a rész^es hajóstól vette; azóta az izgága férfit becsukták, mert egy őrült pillanatában leszúrta felesége pártját fogó serdülő fiát. Emlékszik, pontosan új óv első napján történt az egész, az öregasszonyok szörnyűlköd- ve sóhajtoztak: ez az év is jól kezdődik (!), pedig aztán nem történt semmi különös az egész évben, ellenkezőleg, Póda Vendi felesége egy autót nyert a Športka tárgynyeremény-húzásán, és a focisták felkerültek a járási bajnokság második osztályába. Egy nagy írott bé betűt rajzolt az előkészített levélpapírra, egy valóban sikerült, formás írásjelet, pedig valamikor az iskolában sosem birkózott meg a nagy írott bével. Sőt, úgy érezte, hogy életében most először írta le valóban kifogástalanul a bonyolult betűt. Fejét kissé oldalra hajtva, figyelte hosszú tétovázása váratlan eredményét, tollat újra és újra végigfuttatta a betű kerek és tökéletes vonalain. Elégedett volt magával, aztán — mint aki értelmetlen szórakozáson kapja magát —, újra átfutotta az előtte heverő levelet: — Dodó, személyesen akartam veled beszélni, kerestelek is többször, de sosem találtalak otthon. Az anyukád panaszkodott, hogy — bár van hol aludnod Pozsonyban —- nagyon rendszertelenül jársz haza. Azért választottam ezt a megoldást. Arról van sző, Dodó, hogy segíteni kéne valahogy a barátnőmnek. Azért fordulok hozzád, mert ott dolgozik a vállalatotokban, persze, valószínűleg nem ismered, hiszen, ha jól tudom, rengeteg részleg meg ilyesmi van nálatok. Tudod, együtt jártunk a vegyipariba, utána ő nálatok kezdett dolgozni, ha jól emlékszem az Intration laboratóriumában. Szóval segíteni kéne rajta valahogy, mert állati hülye helyzetbe került. Az előzményekről, melyeket neked sem árt tudni, csak annyit, hogy mihelyt odakerült, betájolta magát rá egy fiatal mérnök. Sokáig ellentállt, szóval nem feküdt le vele, de aztán nem hallgatott rám, és az amúgy jóképű mérnök kitartása megtévesztette. Gondolhatod, utána a nagy csalódás, kiábrándulás, hiszen rövid időn belül rá kellett jönnie, hogy a palinak csak az ágyba kell, persze, oda is csak akkor, amikor éppen nincs más programja vagy partnere. Egyszer — valakit talán éppen helyettesített a laborban — későn jött ki a gyárból, borús őszi este volt, egy fiú is várakozott a villamosra, aztán hirtelen eleredt az eső, s egyszerre mozdultak mindketten az egyetlen búvóhely felé. Azonban csak egymáshoz szorulva fértek volna el az egyszárnyú ajtó boltíve alatt, így az ismeretlen, magas fiú kint maradt inkább, s Éva (látod, még nem mentünk a szobájába. Bea, úgy elfogott a keserűség, a portás, mint mindig, most i9 cinkosan hunyorított, s az ágy a szemembe nevetett: csak ennyi vagy, Éva, csak ennyi. Álltam az .ajtóban, néztem Tibort (a mérnök — megjegyzés tőlem, M. B.), ahogy gyakorlott mozdulatokkal nyit fel egy üveg bort, s csodálkoztam magamon, hogy nem mondom a szemébe: elmegyek, mert szeretek egy fiút, aki holnap vagy holnapután megszólít majd, a villamoson vagy a büfében, aztán elmegyünk moziba, egy Colára a Mosolygóba, is említettem a nevét eddig) megírta nekem, hogy nagyon szép volt az egész, ahogy ott állt magányosan az esőben, az erőtlen neonfényben, s hogy nem sajnálta meg, de úgy szerette volna behívni a boltív alá. Aztán jött a villamos, de másnap találkoztak az üzem büféjében, ismét olyan magányosnak tűnt a fiú, de Éva kiolvasta a tekintetéből, hogy nem felejtette el az előző estét. Szóval így ment ez egy ideig, mindig megtalálták egymást a büfében, s ahogy ilyenkor lenni szokott, Éva szörnyen bezsongott, de... még mindig nem szakított a mérnökkel, s meglett a balhé! Dodó, ha megengeded, a többit már az ő leveléből idézem, tudod, rendszeresen levelezünk, azért tudok mindenről ilyen pontosan. No, várj csak..., ez még nem érdekes, ez sem .., mondjuk innen: „ ... már-már megmondtam neki a fiút, de tudtam, hogy azzal nem segí'ek, esetleg egy jót nevet, és kész. Este, úgy tizenegy felé aztán felmeg sétálni, meg... Hát mitől féltem? Mi tartott vissza? A tehetetlenség, a megszokás, vagy a félelem? Ha akkor azt mondom neki, hogy már régen nem szeretem, csak legyintett volna egyet... Még magamnak se merem bevallani, Bea, de talán valahol belül féltem, ha elmegyek, másnap bejön a laborba, s tüntetőén kiszemeli magának Vandát vagy esetleg a Mónikát. Éreztem, szörnyen éreztem, Bea, hogy közeleg a végleges szakítás pillanata, ilyesmit megérez az ember, de olyan tanácstalan voltam, annyira nem tudtam, hogyan, milyen körülmények között kerül rá sor. Pedig úgy kívántam tudni, hogy határoz- zott lehessek abban a pillanatban, hogy egy kicsit törleszthessek ... Nem sikerült. A sötétben, az ágyban csak néhány percig szenvedhettem magányomat, gyámoltalanságomat, mert kopogtak az ajtón, Tibor odament, halkan néhány szót váltott valakivel, s habár semmit sem láttam, hallottam, hogy az illető bejött, gyorsan levetkőzött és bebújt a másik áj revedve vártam Tibor ma csak el, a szobatársa volt. mert máskor, régebben, Tib és olyankor elment valaho' én ... Micsoda őrült helyzet nem is tiltakozhat arn. De hány perc elteltével Tibor n a szobatársa biztosan elalu mondta, amikor megjött, ho nie, hogy — fáradt, s ha i jelenléte, neki mindegy... volt mindegy, s abban a p tudatosítottam, hogy közte mindennek vége, hogy sob félni annak a gondolatától, dával. A megaláztatásom a2 sem ért véget. Az éjjeliszel a telefon, Tibor káromkodví tött, aztán kiugrott az ágyb. ködött, s még azt sem tudtí lepetéstől, hogy az isten szei mert szó nélkül elrohant. Ti vonalat szereltek be neki a n fél évig tanulmányúton volt ő vezeti az Intration Ducke-ft szer alapján történő próbái san valami komoly műszaki éjszaka is behívták, de azért hatott volna rám. Képzelhe tem! Ott ültem az ágyon, , medve a váratlan fordulattó tőlem egy idegen férfi . . . í telen feloldódott a rémületi fogott el, hidd el, neni-ialálo nyire meggyűlöltem akkor mindig az ágyon kuporogv. éreztem magamat egyszeri! csoda folytán mázsás terhek na meg. Leléptem az ágyró kapkodtam a ruháimat, de E za van a mondásnak: a baj r mert képzeld csak el, a söl láltam a cipőimet. Féltem, a rémület, ezért félbeszakít kezdett gondolatomat: megy is! De már elkéstem. A mási godt, mély férfihanROt ha 111 godtan kattintsa fel a vilié JlRf HAUSSMANN*: Sokáig gondolkodtam, sokáig kombináltam a legkülönfélébb szótagokat és betűket, míg fölfedeztem ezt a csodálatos szót: Pymon: Igen, ez az a kifejezés, amely éppen hiányzott nekem. Föl is jegyeztem rögtön a jegyzetfüzetembe. „Mit szólnak, uraim, Pymon tegnapi beszédéhez a genfi konferencián?“ kérdeztem rögtön a következő reggelen hivatalbeli kollégáimtól. „Hm ... a ... a Pymonéhoz? ... Igen... Azaz elismerem, hogy ma még alaposan át sem néztem az újságokat ... siettem ...“ magyarázkodott elég ügyetlenül Novotný kolléga és gyorsan belemerült a munkájába. „Természetes, hogy nem is olvashattad,“ vetette oda gúnyosan Novák, a szomszédja, „hiszen köztudott, hogy először a házassági ajánlatokat, majd az egyéb híreket vagy a bírósági jelentéseket nézed át, s a komoly dolgokhoz csak akkor jutsz hozzá, ha véletlenül marad még valami időd. — De ami Py- monnak ezt a beszédét illeti, úgy gondolom, hogy döntő fordulattal jár majd, mert az olyan államférfiaknak, mint Pymon, minden szavuk ..." A főnökünk lépett be az irodába, s mi elhallgattunk. Amikor a barátom, Vomáček profesz- szor, az ismert nemzetgazdasági dolgozó és valamelyik előkelő napilap megfelelő rovatának szerkesztője saját pénzelméletének alapos megindoklásába bocsátkozott, amely bár látszólag Knappot vette alapul és eredményeiben feltűnően egyezett Líefmannal, a valóságban viszont Vomáček professzor barátom állítása szerint szavatoltan új és mérhetetlen eredeti volt, így szóltam: „Engedd meg, kérlek, hogy őszinte legyek: Bár ha elméleted kétségtelenül sok éles meglátást is tartalmaz, sajnos, mégsem mondhatjuk eredetinek, hiszen •) Jirí Haussmann (1898— 1923): Jaroslav HaSek mellett a 20. század egyik legnagyobb cseh szafrikus írója. Tulajdonképpen csak öt évig publikált. Életében megjelent kötetei: Zpevy hanlivé (versek, 1919), Divoké povídky (elbeszélések, 1922), Velkovýrobna etnosti (regénykísérlet, 1922). Második verskötetének (Oböanská vál- ka) megjelenését már nem élte meg. az előtted is valószínűen jól ismert Pymon elmélete.. „Py-moné?“ „Igen, a Pymoné, vagy csak nem akarod elhitetni velem, hogy egy ilyen nemzetgazdász, mint te, nem ismeri a Pymon-elméletet?!“ „Persze, hogy ismerem ... lehet mondani, hogy nagyon is alaposan áttanulmányoztam ... de mégis ... megbocsáss, épp jön a villamosom — viszontlátásra!“ Vomáček barátom aznap este állítólag elégette az öt évig készített habi- litációs munkáját. „Milyen gyakran kell észrevennie az embernek ismeretei fogyatékosságait,“ panaszkodott Procházka, a barátom, „tegnap például a fiam azt kérdezte tőlem, hogy tulajdonképpen télen miért rövidebbek a nappalok és nyáron miért hosszabbak, s hidd el, nem tudtam ezt megmagyarázni neki“. „Pedig az egész nagyon is egyszerű“, nevettem, „vagy már nem emlékszel az úgynevezett Pymon-törvényre?“ „Ö, Istenem, hát perszehogy! Látod, milyen buta az ember! Hát természetesen a Pymon — azaz a Pymon-törvény — mennyit gyötörtek bennünket emiatt az iskolában. öregszünk, barátom, öregszünk .. .“ „És egyre fogy a szellemi erőnk!“ tettem hozzá elgondolkozottan. „Ó, Romains! Arcos! Duhame! James! Vildrac! Az a gyöngédség, az az alázat, az a naivitás és együttérzés ...“ sóhajtozott szomszédnőm, Votruba kisasz- szony, „hát lehet valami érdekesebbet elképzelni, mint amilyen a Vértanúk élete’!“ „Igen: csodálatos! Egyedül csak Pymon lenne képes erre...“ „Ö, a Pymon! A varázslatos Pymon! Az ő dalai talán még gyengódebbek, mint a Duhameléi.. „Még alázatosabbak!“ „Még naivabbak!“ „Még együttérzőbbek!!!“ Votruba kisasszony fájdalmasan, de nyílt csodálattal és szerelmesen pillantott rám. „Milyen virágocska ez, kedvesem?“ „Ez a pymonka, a tavaszi pymonka, drága kincsem! Nem ismered?“ „Már hogyne ismerném! Binomkám, tekints rám, milyen korán kinyíltál.“ Érzelgős hangulatba zuhantunk. „Hallod-e, ne pymonáld a rendes embereket!“ „Mit? Pymonálni? Mit jelent ez egyáltalán?“ „Hát te ezt nem tudod? Ez a legújabb hegyaljai szállóige. Valóban még sohasem hallottad?“ „Éppenhogy gyakran hallom ... Csak mindeddig nem tudom, hogy mit is jelent valójában ...“ „Hogy mit jelent? Nehéz megmagyarázni ... olyan ez, mint a ... hát egyszerűen pymonálni... lefordíthatatlan .. „Á, értem már. Igen: pymonálni!“ A Bradanovics-borozóban a szomszédos asztallal folytatott vitánk egyre élénkebbé kezdett válni. „Hiába ez az egész, kedves barátom: A szociális forradalom előfeltételei nálunk soha nem voltak és soha nem is lesznek adottak — kapcsolataink erősek és a kivitelből élő ország vagyunk... szíveskedjenek csak elolvasni, hogy maga Pymon hogy tekint erre a problémára!“ „Akkor hát, főúr, kérem, egy natúr- szeletet, de pymonmártással, ha lehet!“ „Azt hiszem, kérem .. „Nincs? Pedig azt hallottam, hogy az önök szállodája az elsőosztályúak közé tartozik, s hogy francia konyhájuk van ...“ „Dehogy, kérem, már hogyne lenne. Csak rosszul hallottam. Egy natúrszeletet parancsol az űr, pymonmártással, kérem, azonnal...“ Marhamártást hozott. A villamos zsúfolásig megtelt. „Hallja-e, már harmadszor lépett a lábamra, maga közönséges pymon! „Hogy mondta?! Uram, ön intelligens embernek látszik, kérem, igazolja ma- gátl Bepörölöm becsületsértésért!“ Egy nappal azután, hogy egy terjedelmes, lenyűgöző, antik stílusban írt és érzelemdús cikket jelentettem meg Elfeledett emlék címmel, a „Régi Prágáért Klub“ vezetősége felkért, hogy vállaljam el ama kirándulás vezetőjének tisztségét, amelyet az ún. Pymon- hárshoz, e emlékezetes fához szerettek volna szervezni, amelyről az írásomban szóltam. Tekintélyes társaság jött össze, sok régiprágáértklubtag még a feleségét és a gyermekeit is elhozta, hogy részt vegyenek ezen az ünnepélyes eseményen. A kirándulókat egy valamiféle magányos fához (nem tudom, hogy egyáltalán hársfa volt-e az) vezettem a Stra- hovské louny mögött, és ott egy félórás előadást tartottam arról hogy nemcsak a cseheknek, de mindenkinek, egyáltalán minden kultúrembernek milyen tisztelettel kell közelednie ebhez a növényhez, amelynek árnyékában oly szívesen pihengetett az öreg Pymon, s oly szívesen hallgatta a fa lombjaiba rejtezett madárkák csicsergését. A férfiak szóhoz sem tudtak jutni az elragadtatástól. Az asszonyok zokogtak. A gyerekek kissé távolabb egy döglött patkánnyal futballoztak. Csak egyetlen fiúcska maradt velünk, aki mérhetetlen kíváncsisága miatt már a kezdet kezdetétől ellenszenves volt nekem, s száj- tátva hallgatta szavaimat és amikor viharos taps kíséretében befejeztem beszédemet, szemtelenül ezt kérdezte: „És ki volt tulajdonképpen ez a Pymon?“ „Ezt aztán már igazán tudhatnád, fiacskám!“ kezdtem szemrehányón. „De az iskolában majd úgyis megtudod!“ Az ellenszenves kölyök azonban nem hallgatott el: „De én már most szeretném tudni, hogy ki volt az a Pymon.“ Egyszerűen ignorálni akartam őt, amikor nagy elszörnyedésemre, egy koros, tiszteletre méltó úr, alázatosan előadott kérdésével csatlakozott hozzá: „Elismerem, nagyrabecsült uram ... kérem, ne vegye ezt robsz néven tőlem ... len... n mény mu son meg, nék érte, Pymon ki FtYlbátc gyűit tiZ' klubtag s hogy tájé személyis összefügg Nem s! len élmé letezem i biakban. hogy e g lámgyors merősein sa alatt számomr. zem. A másképp mon!“ Ve RÄD GONDOLOK BERECK JÓZSEF:
