Új Szó, 1973. december (26. évfolyam, 286-310. szám)
1973-12-10 / 293. szám, hétfő
Darvas József, az ismert író, publicista és közéleti ember 1912-ben született. A 30-as évek eleje óta folytatott írói és újságírói munkát. A népi írók mozgalmának egyik vezéralakja 1932 óta volt kommunista, és vett részt aktívan a munkásmozgalomban. Már fiatalon írt könyveiben a falusi osztályharcot ábrázolta, a paraszti élet marxista szempontú bemutatását tartotta írói feladatának. A népi írók mozgalmában sajátos helyet foglalt el: származása, élményvilága, témái, mondanivalója a mozgalomhoz kapcsolják s abban aktív részt is vett, marxista világnézete, osztályharcos szemlélete viszont megmentette a népi írók tévedéseitől. A mintegy negyvenéves írói pályáján számos regényt, tanulmányt és színdarabot írt. Jelentős közéleti tisztségeket is betöltött. Kétszer kapott Kossuth-díjat. A napokban bekövetkezett halálával nagy veszteség érte a magyar irodalmat. Alább a Részeg eső című társadalmi regényéből közlünk részletet. Az a kicsit kapkodó, bizonytalankodó hang még vagy kétszer beolvasta a kormányzó proklamációját és a hadparancsot. A hadparancs még annyit se mondott, mint a proklamáció. Csak felhívta a katonákat, hogy engedelmeskedjenek a „feljebbvalók“ parancsainak. De mik ezek a parancsok? Ki adja ki őket? Mikor? A rádió először elnémult; aztán indulókat kezdett játszani. Német katonaindulókat. Vég nélkül. Ültünk a rádió körül, cigarettáztunk; egyik cigarettával a másikat gyújtottuk meg. Lenke, a Pista felesége kicibálta a gyerekeket a konyhába, ebédelni. Csönd volt a műteremben, csak az indulók harsogtak. Idegesítő egyhangúsággal. Fodor Feri nem bírta tovább; járkálni kezdett föl-alá, a padlót recsegtetve. — Csupa német induló! — fakadt ki végül Birkás Miklós, Fodor Feri örök vitapartnere. — Ez nem jelent jót! — Egyelőre nincs más kéznél — replikázott Fodor Feri. — Nem lehet ezt elképzelni? Ez még semmit sem jelent! — Magyar ugrás, német zeneszóra — szellemeske- dett Almár Zoltán, a monoklis újságíró. Oj ember Virágos Pistáék szeánszain. A németellenessége se nagyon régi keletű; csak amióta a feleségét, egy középszerű, de nagyon szép színésznőt, megszöktette egy német tiszt. — Csak seggre ne essünk — vacogott Birkás Miklós, és a nagy halszeme szinte bandzsított az ideges félelemtől. — A németek ezt nem vehetik tudomásul. Ez, kérlek, nonszensz! Nonszensz! — Még a taktust is ütötte hozzá. Hogy amit mond, bizonyítóbb erejű legyen. Pedig nem vitázott ő igazán Fodor Ferivel; a félelmét, a szűkölését fogalmazta kérdésekbe, új és új érvekbe, ellenérvekbe, hogy megcáfolják azokat. Odább Virágos Pista állt, egyik kubista képe előtt — úgy látszik, amióta utoljára találkoztunk, kubista lett —, s egy egészen fiatal, idegesítően szőke hajú nőnek magyarázta, széles mozdulatokkal, a szögletes idomokká! telemázolt vásznat. A nőt nem Ismertem; először láttam itt. Különben nem volt csúnya: izmos, arányos test, szép lábak, kicsit szabálytalan és mégis vonzó arcában egy kedvesen szemtelen, fitos orr. Csak az agyonhennázott, vadul szőke haja taszított. Mintha parókát hordott volna. Parókát, ami sehogyan se illik az arcához. — Azért Horthyék se hülyékl — kiabált Fodor Feri, s ingerülten száguldozott föl-alá. — Ismered róluk a véleményemet. De nem hülyék! — Csak aljasok! — Az más. Azt hiszed, megcsinálták volna a kiugrást, ha nem biztosak a dolgukban? — Csöndesebben! — intette le Virágos Pista, s a szomszéd műteremtől elválasztó fal felé bökdösött. — Itthon van a nyilas. Darvas József: RÉSZEG ESŐ (Részlet) — Na és? Szétverem a pofáját. Ki van itthon ebben az országban?! — Nyilas? — kérdeztem Pistától, értetlenül. — Hát Téglás Jenci? — Még júniusban elvitték ... Mondtam neki, hogy bújjon el... menjen a föld alá. Azt mondta, nem hagyhatja a madarait... Nem hitte el, hogy baja lehet... — S aztán még hozzátette, mentegetőzve: — Pedig én vállaltam volna a madarakat is. „Szegény Jenci!“ — Ogy éreztem, megfagy a szívem. — „Kedves kis kerti törpe!“ Én neveztem el így, mert apró, tömzsi termetével s a fején a kari- mátlan, hegyes kalappal egészen olyan volt, mint a vidéki úriházak kertjeiben, a virágágyások közepén az obiigát agyagtörpe. Festékes overálban, fején a csúcsos kalappal, áll a madárkalitkák előtt, s száját csücsörítve kínálja az ételt: „Tyu-tyu-tyu-tyu-tyu“; éveken át sose láttam másként. Csak azt nem tudom, honnan vette számtalan madarának („Nézd, ez a nyavalyás csak finomra kapart májat eszik!“] és magának az ételt? S miből fizette a lakbért? Mert hosszú esztendők óta nem festett semmit. Pedig nagyon tehetséges volt. Csak készült a változásra: „Majd a forradalom után. Addig úgyse lehet semmit!“ Magányos volt; teljesen egyedül élt, a madaraival. Nőt se láttam nála soha. Talán arra is ezt mondta: „Majd a forradalom után.“ A többiek számára nyilván nem volt már újság, hogy Téglás Jencit elvitték. Mégis: egyszerre tömör, hideg csönd zuhant közénk. Csak az indulók csörömpölése hallatszott. Egyik a másik után. Egy-egy pillanatra kitartott a szünet. Kattant a bekapcsolt mikrofon ... üres zúgás finom percegése sugárzott az éterbe. Talán most mond valamit? — ...A „Lilli Marien“ nyálas dallama szólalt meg újra. Hányadszor már ezen a délután? — Én ezt nem bírom tovább hallgatni! — ugrott fel, hisztérikusan, Birkás Miklós. Ki akarta kapcsolni a rádiót. „Nem! ... — Mint valami kétségbeesett sikoltás, úgy hangzott ez a „nem“. A szőke nő sikoltott. Groteszk, majdnem nevetséges volt ez a följajdulás. De senki nem nevetett. A szőke hajú lány egész testében remegett. Nem értettem ezt a fölindulást; néztem a többieket, akik szinte bénultan álltak. A lány végül is erőt vett magán, és majdnem természetes hangon mondta: — Biztosan mindjárt mond valamit... Almár Zoltán próbálta feloldani a különös szituációt: — A zeneesztétikádban hány sort szánsz a Lilli Marlennek? — kérdezte Birkás Miklóst. Váratlan sikere volt az ócska szellemességnek. Mindenki har- sogón nevetett; ami legalább olyan groteszk volt, mint az imént a szőke lány sikoltása. Hálásan néztek Almár Zoltánra, mintha valami átok alól szabadította volna fel őket. Nem értettem ezt a fura szertartást. Ilyen régen nem jártam már itt? Almár Zoltán pedig, mint nagy jelenete után a sikeres színész, néhányszor meghajolva hátrált az ajtó felé: — Szervusztok! Beugrók a New Yorkba; hátha megtudok valamit. — De vissZagyere! A küszöbön összeütközött Gézával. A kopott trencskó, madzaggá gömbörödött övvel, a nyakba lazán odavetett sál, a fején svájci sapka: mintha csak tegnap váltunk volna el. Szerettem volna odaszaladni hozzá; de aztán vártam: hadd vegyen észre a többiek zsiva^'gásában. — Mi újság? — Mi van a városban? — Tudsz valamit? — Ez van ni! — s néhány gyűrött röplapot dobott eléjük. Birkás Miklós belebújt az egyik röpcédulába: — A piszkok! Még van pofájuk úgy aláírni, hogy a „Nemzeti Ellenállás Frontja“! — Talán a te címedet bitorolják?! — kérdezte, kegyetlen gúnnyal, Géza. — Mi bajod neked énvelem?! — állt fel sápadt indulattal Birkás. — Mért kötsz belém szüntelen?! — Az indulók vadítóan harsogtak. Birkás és Géza úgy feszültek egymás elé, hogy azt hittem, mindjárt ösz- szeakaszkodnak. De Virágos Pista hirtelen közéjük ált: — Barátaim! Barátaim! Ilyen órákban? — tárta szél a karjait, széles pátosszal. — Ez azért már mégis jelent valamit — fontoskodott Fodor Feri. — Ha már a nyilasoknak muszáj ellenállásról beszélni! — Talán csak azért mondta, hogy mondjon valamit; s ezzel is oldja a kínos feszültséget. — Hülye! — lökte oda a véleményét summásan Géza, s odább lépett, Pista kubista képéhez. Én meg gyorsan kimentem a konyhába, Lenkéhez, Pista feleségéhez. Utáltam ezt a szűkölő hisztériát, ami ott úszkált, mint ingerlő, nyálkás köd, a levegőben. egy görbebotot; erre támaszkodik a doki a lépcsőkön ... közölte velem. Nem szóltam semmit, csak lihegtem, tátogtam és hápogtam, akkor még hidegen hagyott, hogy a dokinak a lépcsőkön görbebotra kell támaszkodnia, vártam, hogy megmentsen. — Fáj? — kérdezte ő együttérzően * és némileg csodálkozva —, ugyan... Megfogta a pulzusomat, rövid ideig tartotta, tapogatta és közben hömmögött. — Sokk... — mormolta aztán rejtelmesen. — Injekciót.... — siránkoztam ösz- szegömbölyödve —, injekciót, gyorsan ... könyörgöm, talán még segít... — Kikészített az az átkozott kocsisrum ... — rebegte. Láttam rajta, hogy valóban beteg és a fájdalomtól zokogva elmagyaráztam neki, hol találja meg, amit keres. Dülöngélve távozott a mellékhelyiség irányában és jócskán elidőzött, mire nagysokára visszatért, az átszúrt ütőeremtől csuromvéres lett a szőnyeg, melyen henteregtem. Pardon... — dünnyögte — elnézést ... most... most pedig bekötjük a sebecskét... — biztosított bizonytalanul és kissé görnyed ten, mint akinek hascsikarása van —, elállítjuk a vérzést, hogy beadhassuk az injekciót... — állította vértelen arccal Kenéz dókGyuíc,: Az apokalipszis orvosa N agyobb férfitársaságban, ahol az ivásról, ittasan elkövetett csíny- tevésekről és kalandokról meséltünk régi történeteket, egy barátunk a következő, figyelemre méltó esetet beszélte el. Abban az időben én még konok agglegény voltam, és albérletben laktam ©gy süket öregasszonynál, aki nappal sem hallott semmit, éjszaka pedig még ágyúval sem lehetett volna előcsalogatni a szobájából, gyakorlatilag egyedül éltem a háromszobás lakásban. A történet komolyabb része éjféltájban kezdődött, amikor a balhiedelmek szerint a temetőkben a gonosz szellemek kiemelkednek a sírokból, és kísérteni indulnak a jámbor jólelkeket, s esetem végeredményben azt bizonyítja, hogy a véletlenek összjátéka folytán az ernbe- nek lépten-nyomon veszélyben foroghat az élete. És ilyenkor csak a csoda segíthet rajta, vagyis megint csak a véletlen, amely miután félig halálraválni engedte őt és végveszélybe döntötte, nagylelkűen utánanyúl és kiemelve őt az örvényből, megmenti az életét. Azon a bizonyos napon — emlékszem, éppen Tibold napja volt, jó ok- az ivásra — én már estefelé éreztem, hogy ha nem vigyázok, nehéz éjszakám lehet: elszórtan jelentkező, de egyre szabályosabbá váló szúrások alakjában adott magáról hírt a vesehomokom. Ismertem a roham előjeleit és azt is tudtam, hogy ha idejében kapok injekciót, aránylag simán átvészelhetem. De ha a roham elhatalmasodik rajtam, már nincs segítség, ilyenkor gömböccé kuporodom, torkom összeszorul, szemem kimered, kiver az izzadtság és az arcom eltorzul. Teljesen legyengülök s csak azért nem mászok falra a kíntól, mert nem bírok. Mindezek ismeretében ázonnal felhívtam az éjjeli szolgálatot és orvost kértem, lehetőleg azonnal, mert a roham már ajtómon dörömböl. Panaszaim megalapozottságát mély és fájdalmas nyögésem hitelesítette. Az ügyeletes ovos körútjáról visszatér. Addig várjak türelemmel, nem lesz semmi vész. Az orvos meg is érkezett úgy az éjszaka közepén, amikor már kínomban a földön henteregtem. Jött jóságosán és kedélyesen köszöntött. — Szerencsés jóestét kívánok — lengette a kalapját barátságosan és eléggé észrevehetően támolygott. Bizonytalanul is lépkedett, vagyis az igazat megvallva alig állt a lábán. A fájdalom könnyein át is láttam rajta, hogy jócskán ittas a doktor úr. Biztosan kedélyes betegeket látogatott előzőleg vagy talán névnapot ünnepelt. Utána jött a söför, kezében hozta a műszertáskát é® — Jő — egyezett bele nagylelkűen —, kap ... kaphat, ha annyira akar ... ho ... hogy segítene... Ekkor kissé már dadogott. Láthatólag a szobában nem tett jót neki a meleg, egészen belesápadt. Még jobban ingadozott, szinte már elesni készült. Tétován keresgélt a műszeres táskájában és fecskendőket, meg hosszú injekcióstű- ket szedett elő. Kínomban a szőnyeget harapdáltam, és az asztallábat, meg mindent, ami a fogam ügyébe került. Ö a tűket próbálgatta a fecskendőbe, majd egyet bennehagyott, letörte egy ampulla hegyét és a tartalmát felszívatta a fecskendővel. Halvány mosollyal, játékosan felém spriccelt belőle néhány cseppet. Megjött a Kenéz, megszűnik a vész ... dúdolta közben, sejtetve, hogy ő a Kenéz, aki megszünteti a vészt. Kitapogatta a bal karomon az ütőeret és beleszúrta a hosszú tűt, szinte úgy éreztem, hogy a könyökömön jön ki, de amikor nyomni kezdte az injekciót meg- tántorodott és erőset rántva a fecskendőn letépte azt a tűről. A szérum szétfolyt, a tű a karomban maradt és gonoszul csillogva ágaskodott ki vonag- ló ütőeremből. A sebből bőven csörgött a vér, s a doktor meghökkenve nézte csonka fecskendőjét és hitetlenkedve csóválta a fejét. — Esküszöm uram, ne... ne legyen Kenéz Tibold a nevem, ha emlékszem, hogy... hogy ez milyen régen történt meg velem... — biztosított ámulva az eseten és kissé zavartan —, hihetetlen ... S mintha csak nagyon a szívére vette volna ügyetlenségét, Kenéz doktor halottsápadt lett, a szájához kapott és suttogva kérdezte, hogy merre található a mellékhelyiség, mert rosszul érzi magát. tor. Megmentőm alig járt, a lába rogyadozott, már-már összeesett. A sofőr az ablak mellett cigarettázott és figyelt. A doki kötszereket szedett ©lő és félig bekötözte a sértetlen jobb kezemet, mert már az is véres volt a másiktól. Amikor tévedését észrevette, csuk- ladozva áttért a bal karomra és közben alig érthetően mormolta: — Maga nagyon... nagyon nehéz eset... esküszöm, nagyon igényes eset, meghaladja az erőmet... egészen kimerít ... magáért küzdenem kell... Küzdött is emberül. A laza kötés alól vígan csörgött tovább a vér, de ő már újabb tűt tett egy fecskendőbe. Minden erőmet a reményre összpontosítottam, hogy most sikerül neki, és ebben a lelki erőfeszítésben jajgatni is elfelejtettem. Kenéz doki egy mindenre elszánt mártír arckifejezésével most a jobb karomon kereste ki az ütőeret és mély lélegzetvétellel, fogát összeszorítva mellédöfte a tűf, mint a böllér a hízó torkába a kést, a lökés lendületétől megtántorodott, talajvesztetten támaszték után kapott és hanyatt esett, az asztalterítővel együtt lerántotta a műszeres táskáját, a hamutálcát, egy kristályvázát és egy korsó vizet. A borzalmas csörömpölés és tompa zuhanás az apokalipszist idézte, és egy pillanatra elvonta rólam a figyelmet. De amikor elült a zaj és a doki a sofőr segítségével feltápászkodott, nyilvánvalóvá vált, hogy a tű most nem maradt a karomban, a fecskendő hegyén ült, bár jócskán átlyukasztotta a bőrömet. Bal karomból, a kötés alól szivárgott, a jobból spriccelt a vér, úgy nézhettem ki, mint egy halálra üldözött malac a vágóhídon, amelynek sikerült kiszöknie a vágót eremből. De a doki kemény legénynek bizonyult, újabb rohamra készülődött. Dülöngélve ámokfutóként közeledett felém és a fecskendőt dárdaként maga elé szegezte. Minden erőmet megfeszítve az ágy alá hengeredtem előle és a falhoz lapultam. Kenéz Tibold letérdelt a szőnyegre, hogy előcsalogasson, de ekkorra teljesen hatalmába kerítette őt a rosszullét. A földre hanyatlott, összekuporodott a szőnyegen, akárcsak én és nyöszörögve jajongott. — Nagyon... nagyon beteg vagyok ... jaj, szörnyen rosszul érzem magam ... a fejem szétrobban, a gyomrom kiszakad ... meghalok ... A kimerüléstől már csak gyengén lélegeztem és a véget vártam. Ekkor avatkozott bele az eseményekbe, a sofőr képében a véletlen. — A dokinak le kell feküdnie... legalább tíz percet aludnia kell, akkor rendbe jön... csak úgy tér magához, ha kissé kialussza magát. Néha nagyon megárt neki az ital, egészen leveri a lábáról, különösen a kocsisrum... az olyan, mint egy dorong, fejbever ... Mindjárt tettekhez is látott, lehúzta Kenéz felöltőjét és cipőjét, meglazította a nyakkendőjét és befektette az ágyamba, de nem takarta be. — A meleg is árt neki ilyenkor ... de nagyon rövid idő alatt kialussza magát, mert különben kemény legény, erős szervezetű... csak hát a kocsisrum, uram, az egy ökröt is lete>rítene... Kimásztam az ágy alól, a megpróbáltatásoktól görcseim kissé alábbhagytak. Már székre tudtam ülni, az asztal mellől néztem, hogyan nyugszik meg az ágyamban Kenéz doktor: arca kisimul, szája megnyílik és erősen, hatalmasan, mint egy harci riadót fúvó kürt szava, horkolni kezd, míg szervezete csatába indul a rontás ördögeivel. Neki már jó, de mi lesz velem? Miután így elrendezte a doki dolgát a sofőr, velem kezdett foglalkozni. — Kórházba vitetem — döntött rövid fontolgatás után —, ott majd rendbe- teszik. Míg a mentőkocsi megjön, a doki is lussza magát. Fél óra múlva jöttek értem. Kenéz doktor horkolása recsegésszerű fűrészeléssel töltötte meg a szobát. Alig bírták egészséges álmából felébreszteni. Az én fájdalmaim is jócskán alábbhagytak, de nagyon legyengültem, a sofőr támogatott. Kenéz felébredve, azonnal injekciós tű után kezdett kotorászni a táskájában és segítőkészen rámnézett, de én vadul felkiáltottam és rogyadozva futottam le a lépcsőkön a ház előtt álló mentőautó fölé. így történt azon a régi-régi Tibold napon, fejezte be elbeszélését barátunk és megtapogatta a két karját, az eset behegedt sebhelyeit, ilyen esetek is vannak, barátaim ... 1973. XIJ. W. 4
