Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-07 / 265. szám, szerda
TALÁLKOZÁSOM LENINNEL Évekkel ezelőtt, amikor még nagyapátok huszonötéves lábhal járta a csárdást, az első világháború utáni esztendőben valahol messze Szibériában egy apóka elhatározta, hogy meglátogatja Lenint. Az öreg a hetedik keresztet cipelte már a hátán, s bizony nehéz feladatra vállalkozott. A néhány ezer kilométeres utat sztyeppéken, etrdőkön, lakatlan területeken keresztül, nagyobbrészt gyalog kellett megtennie. Amikor végül beért Moszkvába, a Kreml kapujához sietett és egyre azt követelte az őröktől, vezessék Lenin elé. Hosz- szú huzavona után a kapuőrök mégiscsak hajlottak az akaratos öreg szavára. Lenin éppen az asztal fölé hajolva írt, amikor az apókát bevezették hozzá. Felállt, és elébe sietett, hogy üdvözölje vendégét. Az öreig meg csak állt és hosz- szasan, fürkésző tekintettel nézte azt az embert, akiről annyi nemeset, jót hallott messzi falujában. — Tehát te vagy az az Iljics Luí'enecen (Losoncon) a napokban leplezték le a Lenin szobrot, Ján Vladimír Huöko szobrászművész alkotását. Felvételünkön: az új Lenin szobor a jelavatás napján. (T. Babjak — CSTK felv.J Uljanov? — szegezte neki a kérdést. — Jól van, rendben van. Akkor minden rendben van. — Ezzel sarkon fordult és ment. Hiába marasztalták, hogy pihenje ki magát. Magyarázatképpen csak annyit mondott Leninnek: — Látni akartam az arcodat, a tekintetedet. Mert abból mindent ki lehet olvasni. Ezt a történeltet régebben olvastam s akkor jutott az eszembe, amikor Moszkvában járva megtekintettem a Lenin-mauzó- leumot. Aznap reggel a szokottnál hamarabb hagytam el a szállodai szobámat és siettem a Vörös térre. Az én igyekvésem azonban késeinek bizonyult, mert két órával a nyitás előtt legalább kétezres tömeg hosszú kígyója várakozott a sírbolt bejáratánál. A szibériai apó személyesen beszélhetett Leninnel, belenézhetett a szemébe... s akkor ott a sírbolt előtt várakozva ezt kissé irigyeltem tőle. Sajnáltam, hogy mi, későbbi tisztelői csak a fekete és vörös márvánnyal burkolt, hűtött légterű mauzóleumban láthatjuk. Amikor megnyílt a légmentesen zárt sírbolt érckapuja, az elsők között én is beléptem. Forró júliusi nap volt, a bejáratnál díszőrséget álló katonák sűrűn verejtékeztek, onnan bentről viszont hűvös letvegő áradt. Vagy húsz lépcsőnyit mentünk lefelé, s a lépcsősor felétől már láthattuk az üveggel fedett zárkában, vörös posztón fekete ruhában — magát Lenint. Vannak az ember életében olyan pillanatok, amelyek évekkel is felérnek, olyan pillanatok, amelyek nem múlnak el, hanem élesen, kitörölhetetlenül belevésődnek az emlékezetbe!. Ilyen volt számomra az a néhány perc, amelyet Leninnel „szemtől-szembe“ töltöttem. Akárcsak a szibériai apóka, én is tanulmányoztam, fürkészve méregettem homlokát, ajkát — tekintetét, sajnos, nem láthattam — és megpróbáltam felfedezni benne azt a hatalmas erőt, amellyel olyan nagy befolyást tudott gyakorolni milliókra, az egész emberiségre. S akkor döbbentem rá egy igazságra. Egyoldalúság lenne számba venni homlokának magasságát, ajkának erélyes tartását, minden kevés, amit centiméterben vagy szögben akarnánk kifejezni. Lenint úgy kell „tanulmányozni“, nézni, mint az ő gondolataiból, elképzeléseiből és hatalmas szervező munkájából származó szovjet valóságnak, a szovjet nép életének és jövőjének szerves részét. így válik csak teljessé a kép. Nos, mi, a mauzóleum látogatói mégiscsak többet láttunk, mint a szibériai apóka a húszas években, s bizony ő is irigykedhetne miránk. Mert láttuk magát Lenint, s láttuk a szovjet valóságot is, ami tulajdonképpen Lenin fő életműve. PETRÍK JÓZSEF Lőrincz Gyula: Ember puskával Vojtech Miháfik: OKTÓBER Pétervdr,izzón, hajszoltan zihál, orosz csizmák döngetik utcakövét. Agyúk lesik a Téli Palotát s az ideiglenes kormány hatalmát az Auróra bősz tüze veti szét. Fölkelt a nép, haraggal árad, igaz jussáért indul .most rohamra. A Szmolníjból intő jelre várnak, szárnya kél Lenin kemény szavának, agya s ökle vezet a diadalra. Lelkében holnapok tündökölnek, s villanyfényben úszó országban jár. Az ő szíve is fényt ád a szemeknek. Föl, föl, ti rabjai a földnek, föl, föl, te éhes proletár! Én még éltem akkor s apám az olasz fronton küzdött vérben, sárban. Idegen érdek gyúlt szuronya vasán, királyért, császárért harcolt az apám a népek viharában. Katona vagyok most én is s gázolva sárban a békéért küzdők majd mindhalálig, Lenint látom ma, egyenruhában elvtársai közt, ahogy a szava szárnyal, s dicső október fénye világít. Dénes György fordítása Egy a nyolc közül Ha az utas Podbanskéról Štrbské Pleso (Csorbató) felé igyekszik, egy örökzöld koszorúkkal és mindig friss virággal díszített, hatalmas terméskőből készült emlékoszlopot pillant meg az út mentén. A márványtáblán a Magas Tátra fedőnevű partizánalakulat hősi halottjainak neveit olvashatjuk. Nyolcuk életét oltották ki 1945. január 16- án a fasiszták fegyverei. Köztük volt dr. Brüll Zoltán is. Brüll Zoltán Losoncon született és itt érettségizett 1923-ban. Érettségi után Prágába került, ahol az egyetem orvosi fakultására jelentkezett. Felavatása után Winternitz docens klinikájára került segédorvosnak. Elsősorban szívbetegeket ápoltak. Winternitz nagyon megkedvelte, és sokat segített orvosi fejlődésében. Nagy hatással volt a politikai fejlődésére is. Winternitz Csehszlovákia Kommunista Pártja tagjaként egy baloldali csoport vezetője volt aiz egyetemen. A csoportnak Brüll Zoltán is tagja lett. Az összejöveteleken többnyire a párt egészségügyi politikáját vitatták meg. A csoportnak azonban más feladatai is voltak. Többek között adatokat gyűjtöttek a gazdasági válság okozta nyomor következményeiről, és kivették részüket az illegális pártmunkából, a röpiratok terjesztéséből is. Brüll Zoltánt később a hegymászás iránti szenvedélye Spišská Nová Ves-re (Iglóra) vitte, ahol közkedvelt belgyógyászként tevékenykedett. Néha napokra eltűnt a hegyekben. A hosszútavi menedékház volt a „főhadiszállása“, ahol egy Zamkovszky nevű lengyel hegymászó látta el a gondnoki teendőket. Társaival is hamar összebarátkozott. Közösen keresték azokat a sziklafalakat, amelyeket korábban még senkinek sem sikerült megmászni. Több falra és csúcsra Brüll Zoltán jutott fel először. Hegyi túráiról remek felvételeket készített, amelyeket ki is állított. 1973. XI. 7. *A közben váratlanul elhunyt szerző e cikket kérésünkre írta ez év szeptember elején. Az írás közlésével így már nemcsak az NOSZF és Grüli Zoltán, hanem volt külső munkatársunk, dr. Rudy Sándor emlékének Is adózunk. Orvosi praxisa mellett komoly kutatómunkát is folytatott. Főleg az ideg- sejtek sérülés utáni regenerációját tanulmányozta az embrionális sejtekben lévő növekedési hormonok segítségével. Kísérletei, amelyekről mindig nagy lelkesedéssel beszélt, sajnos, elvesztek. Annak idején nem volt lehetősége publikálni azokat. Amikor a szlovák papi köztársaság egyik rendelete értelmében meg kellett válnia állásától, Zambovszkyhoz ment a menedékházba. Később Banská Bystricán vasútépítő munkásként dolgozott. .Onnan 1942 májusában került Kvetnicára, amelynek hatalmas négyemeletes kórházát a tüdőbetegek utolsó földi állomásának nevezték. Aki betegsége miatt jutott oda, annak már nem volt reménye a felgyógyulásra. — Kvetnicára érthetően nem nagyon igyekeztek az orvosok — mondta Hilár László, a nemrégen hirtelen elhunyt jónevű Banská Bystrica-i orvos. — így kivételesen jó összeköttetések és tekintélyes anyagiak lefizetése után tizenkét zsidó orvost küldtek oda. Azok majdhogynem örömmel mentek, hiszen ez a lehetőség családjukat is megmentette az elhurcolástól. Fizetésünk mindössze négyszáz korona volt. Ebből kétszázötvenet még lefogtak a kosztért. Brüll Zoltán ott is kapcsolatot teremtett a párt illegálisan dolgozó tagjaival. Közben kísérletei folytatására és hegymászó szenvedélye kielégítésére is jutott ideje. A Szlovák Nemzeti Felkelés kitörését Kvetincán is nagy örömmel fogadták. De hamarosan menekülni kellett onnan, mert Kežmarok (Kézsmárk) felől erős német egységek közeledtek. Néhányan az Alacsony Tátrán keresztül igyekeztek a felkelés központjába jutni, Brüll Zoltán azonban Inkább a Magas Tátrát választotta, amit úgy ismert már akkor, mint a saját tenyerét. Meg volt győződve arról, hogy néhány nap múltán ott biztosan találkozik a szovjet felszabadítókkal, akik légvonalban alig száz kilométernyire harcoltak onnan. Ezért nem is vitt magával egyebet, mint kenyeret és egy kiló szalonnát. Később kiderült, hogy elszámította magát. A hegyekben azonban kapcsolatba került a Magas Tátra fedőnevet viselő partizáncsoporttal, amelynek a legendás hírű Vaszil Alimadulin volt a parancsnoka. Ez a minden tekintetben jól szervezett alakulat már augusztus eleje óta tartotta állandó rettegésben a környéket megszállt náci csapatokat. Hamarosan a csoport hasznos és nélkülözhetetlen tagjává vált Brüll Zoltán is. Más orvos hiányában egyedül ápolta, gyógyította a sebesülteket, ami korábban a csoport legnagyobb problémáját jelentette. Sokrétű orvosi képességeinek és gyors beavatkozásának több volt partizán köszönheti életét. Tökéletes tátrai terepismerete azonban azt is lehetővé tette, hogy villámgyors rajtaütésekkel enyhítsék az Brüll Zoltán ellenség erőit és hasonló gyorsasággal tűnjenek el az összecsapások helyéről. Bátorságának és átlagon felüli erejének a közvetlen harcokban Is tanújelét adta. Rettenthetetlen gépfegyveresnek nevezték őt társai, akikkel hidakat, vonatokat, és az ellenség utánpótlását biztosító teherautóoszlopokat robbantottak fel gyors egymásutánban. Az egyre nehezebb helyzetbe került nácik a Poprad—Ružomberok, a Poprad—Štrba és a Poprad—Zakopané közötti útszakaszokon igyekeztek minden mozdítható értéket elvinni a visszavonulási területről. A partizánok sikeres akciói azonban szinte lehetetlenné tették a nácik rablótevékenységét. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom huszonhetedik évfordulóját a Magas Tátra partizáncsoport tagjai is méltón akarták megünnepelni. Brüll Zoltán négy társával elindult, hogy a 2496 méter magas, jéggel borított Kri- vány hegy csúcsára november hetedikén kitűzzék a vörös lobogót. A kedvezőtlen időjárás, az erős északi szél és a nehéz terep egyeseket ugyan arra kény- szerített, hogy a bátor vállalkozókat lebeszéljék életük kockáztatásáról. Korábban ugyanis senki sem merte még télen megmászni a csúcsot. A bátor partizánok azonban nem hagyták magukat lebeszélni. Órákig tartó nehéz menetelés és kúszás után ötven méternyire sikerült megközelíteniük a csúcsot. A fáradtság, a több mint harminc fokos hideg és a szél teljesen kimerítette Brüll Zoltánt és társait. Brüll Zoltán egyedül jutott fel a csúcsra és kitűzte a nagyméretű szovjet zászlót, amit azon nyomban meglobogtatott a szél, mintegy hírül adva a megszálló náciknak, hogy napjaik meg vannak számlálva. Ugyanakkor mintha csak földrengés rázta volna meg a Magas Tátra csúcsait. A völgyeken hatalmas robbanás visszhangja hullámzott végig. A csoport más tagjai levegőbe röpítették a nácik használatban lévő, állandóan őrzött stratégiai fontosságú vasúti pályatest egyik hidját... A csúcson lobogó szovjet zászló nagy zavart okozott az ellenség körében. A németek nem rendelkeztek jói képzett hegymászókkal. így tehetetlen dühükben napokig lőtték a hegyet, pazarolva az egyébként is kevés lőszert, amelynek utánpótlási vonalát már elzárták a partizánok. A későbbi napokban a németek nagy erővel igyekeztek körülzárni a partizáncsoportokat. Az erdőkbe azonban nem volt bátorságuk bemenni. Amikor már Liptó felől közeledtek a szovjet felszabadítók, a partizánok fogságából sikerült megszöknie egy SS katonának. Az árulás lehetővé tette, hogy a németek körülzárják a partizáncsoport rejtekhelyét. Január tizenhatodikén már hallatszott a szovjet hadsereg ka- tyusáinak félelmetes süvöltése, ami arra ösztönözte a partizánokat, hogy kitörjenek az egyre szűkülő ostromgyű- rűből, és minél előbb egyesüljenek a felszabadító csapatokkal. Az akció sikerült. A győzelem azonban nyolc partizán életét követelte. Brüll Zoltán is azért halt meg, hogy mi békében élhessünk. Dr. RU1 SÁNDOR
