Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)

1973-11-05 / 263. szám, hétfő

A szlovák nemzeti felkelés új helyzetet teremtett ... A felkelés egyre terjedt. Szeptemberre már hatalmas összefüggő területek kerültek a Besztercebányáról irányított Szlovák Hadsereg törzsének, s az Országos Partizán Parancsnokságnak az ellenőrzése alá.

Egyik reggel Nógrádi elvtárs így kezdte tájékoztatóját:

— A párt Moszkvai Bizottsága újólag mérlegelte a szlovák felkelés hatását a magyar kormányra és tömegekre. Különösen a határ menti, a szlovák felkelés szomszédságában élő, 1938 előtt Csehszlovákiához tartozott területek lakossága fogadta nagy örömmel és reménységgel a felkelés hírét. Az eddigi rádió- és sajtójelentésekből megállapítható, hogy a magyar hatóságok vagy elhallgatják, vagy iparkodnak helyi jellegűnek feltüntetni a felkelést. Egy biztos, a „be nem avatkozás“ politikájának látszatát próbálják fenntartani. Elemeznünk kell és fogjuk is, hogy az új körülmények mennyiben változtatják meg partizánmozgalmunk taktikáját.

Aztán Szlánszki elvtárs hívatott magához.

— Mit szólnál — kérdezte —, ha visszaadnánk a magyaroknak? No, nem véglegesen, csak átmenetileg, egyetlen feladat végrehajtására. Nógrádi elvtárs bízott meg, puhatolózzam nálad, volna-e kedved magyar és orosz elvtársakkal Szlovákiába repülni, majd onnét átmenni magyar területre? Gondolkodj, és két napon belül adj választl Rendben?

Másnap Nógrádi szólított.

— A Szőnyi-csoportról, sajnos, semmi hír. Illetve, sajnos annyi, hogy a leszállás után szétverték őket. Egyedül az orosz parancsnoknak, Dmitrij Kozlovnak és a rádióslánynak sikerült valahogy átjutnia szlovák földre. Nem tehetjük meg, hogy partizánjainkat esetleg magunk küldjük halálba... De most magáról van szó.

— Ami az én „visszatérésemet“ illeti — válaszoltam —, ha a párt úgy határozott, s megegyeznek ebben a csehszlovák elvtársakkal, a magam részéről egyetértek.

— Szlánszki elvtárssal már meg is beszéltem a részleteket. Tervünket felterjesztjük a két párt Moszkva Bizottságának, jóváhagyásra.

Aztán két nap után újra hívatott Nógrádi Sándor.

— Telefonon beszéltem Moszkvával. Elgondolásunkat jóváhagyták. Az írásos intézkedés útban van. Ügy készüljön, hogy holnap reggel Kijevbe megyünk az Ukrán Partizán Törzshöz, Sztrokács tábornok szeretne közelebbről is megismerkedni magával.

Másnap már reggel nyolcra Kijevben voltunk. Nógrádi előrement, néhány perc múlva engem is beszólítottak. Katonásan jelentkeztem.

A középkorú, megtermett tábornok ülőhellyel kínált.

— Hogy van? — kérdezte lakonikus bevezetésként. —- Jól tud oroszul?

— Egy kissé keverem a szlovákkal.

— Maga magyar vagy szlovák?

— Magyar vagyok, jelentem.

— Hol és mikor tanult csehül és szolvákul? A csehszlovák hadseregben?

— Nem egészen. A börtönben tanultam meg, amikor 1929-ben hat hónapra becsuktak.

— Maga kommunista funkcionárius volt?

— Igen.

— Tudja-e, hogy miért hívattam?

— Csak gondolom — mondtam erre.

— No, és vannak elképzelései?

— Remélem, hogy lesznek bátor magyar férfiak, akik a felvilágosító szóra közénk állnak, és velünk együtt vállalják a fegyveres harcot.

— Van valami kérdeznivalója?

— Kapunk-e valami írásos megbízást, felhatalmazást feladatunkról?

— A géppisztoly lesz a felhatalmazás. Egyébként az orosz parancsnok kapja majd az utasításokat, s rádión keresztül továbbra is összeköttetésben maradunk. Ha lőszerutánpótlásra lesz szükségük, azt is küldünk majd, éjtőernyővel.

Másnap Sram, a reggelenkénti politikai tájékoztató előtt bejelentette szlovák csoportomnak távozásom.

Kiss hadnagy kért szót:

— Fábry elvtársat, mint jó bajtársat, jó kommunistát ismertük meg. Most helyénvaló megemlítenem, hegy sokat tanultunk tőle.

Egymás után jöttek elköszönni a szlovák bajtársak. Én könnyes szemekkel álltam, nehezen jutottam szóhoz.

Aztán összeszedtem „cuccomat“, és Pataki Pali, Kassa környéki parasztlegény, földim segítségével átköltöztem új magyar csoportomhoz.

Rácz Gyula bácsi meg a többiek, még ottlevők, örömmel fogadtak.

Amikor Molijár János megtudta, hogy Szlovákiába repülünk, kérlelt, hogy helyeztessem őt is a mi csoportunkba. Magam is szerettem volna, ha legalább egy régi ismerős jöhetett volna velem. Szóltam is Nógrádinak. Mire ő:

— Nézze csak, Fábry bajtárs, az a magyar csoport már együtt van. Molnár elvtársra más feladat vár. Szlovákiában majd találkoznak.

Legelső feladatomnak tekintettem, hogy leendő par- tizánbajtársaimat jobban megismerjem. Én kezdtem a bemutatkozást. Majd estéről estére, sorjában, a többiek beszéltek önmagukról. Röviden, őszintén. Ráthy János szakaszvezető, nyírlövői parasztember. Grubics Zoltán százados, Budapestről, Lővei Dániel zászlós, m'skolci tisztviselő, Pataki Pál tizedes, Mlglécről, Csizmadia István tizedes, Dajkó Ferenc zászlós Rimaszombatról, Gyenes József szakaszvezető, gyöngyösi bányász, Koppány Sándor zászlós, különben tanító, Jászberényből, Horváth István honvéd, viszneki földműves.

Vaszil Kozlov szovjet őrnagy, leendő parancsnokunk, s a velünk tartó tíz orosz parancsnoka mindenről aprólékosan kikérdezett. Tanulmányoztuk térképen a területet, ahol én ismerős voltam. Velünk

A Zrínyi Katonai Kiadónál a napokban jelent meg a „Szabadságért harcoltak“ című kötet, amely Fábry József visszaemlékezéseiť‘ tartalmazza. Az itt közölt írás a kötet utolsó fejezete.

együtt böngészte a nem soká számunkra is eleven tájékot Vaszin százados, komisszár, és Popov százados, törzsfőnök.

Ideje volt egyre több szót ejtenünk közeledő feladatunk részleteiről. Mi a dolgunk az ismeretlen terepen éjjel, miután földet értünk? Mint módosul a megoldás attól függően, hogy sík vidékre vagy erdőre, netán dombos terepre hullunk-e majd alá? És lehetőleg lakott helytől minél messzebb. A gyülekezés milyen jelekre történjék majd? Utána hogyan, miért kell körkörös védelemre berendezkednünk? Az ejtőernyőket el kell ásni. Virradatig minél távolabb jutni a földre érés színhelyétől. Életbevágóak voltak, lehettek ezek a részletkérdések.

Minden beszélgetést azzal kezdtünk és végeztünk, hogy „aki az ejtőernyős ugrást és a partizánharccaí járó kockázatot nem vállalja, indulásig visszaléphet“. Tudtuk, hogy csupán formális ez a megjegyzés.

A várakozás egyre fokozta mindannyiunk türelmetlenségét.

Lázasan készülődtünk. Kozlov őrnagy parancsot adott a lőszer, felszerelés, élelem és a ruházat kiegészítésére. Szeptember 17-én reggel csoportosan mentünk át a központi raktárba. Kozlov és Vaszin

MIKOLA ANIKÓ:

VIHAR ELŐTT

Olyan néma volt ma reggel az erdő vártam hogy szólalnak majd a madarak Arcokat hozott a víz Tisztára mosva torlódtak össze lenn a part alatt

Üveggé vált szemek kémlelték titokban e nagy békességnek mi lehet az ára Számonkérés a csend vagy tékozló harag mint mikor zivatar készül éjszakára

MASEREEL: Repüiötámadás

Ebéd után még kimegyünk lőni, hogy akinek új fegyvere van, kipróbálhassa. Holnap, de legkésőbb holnapután repülünk. Erről azonban sem a táborban, de különösen azon kívül, senkinek nem beszélhettek. Hadititok. Érthető? Barátaitoktól feltűnés nélkül köszönjetek el. Holnap reggel kilenckor ünnepélyes eskütételhez sorakozó a parancsnoki épület előtt. Egyelőre ennyi...

A lövészet sikerült. Aztán bevonultunk az elhelyezési körletbe, rendbe szedtük magunkat, felkészültünk a minden valószínűség szerint ünnepélyes vacsorára. Reggel frissen ébredtünk.

Az eskütételhez, a parancsnoksági épület előtt, egy- egy kis állványon vörös drapérián nemzetiszínű és vörös zászlópár állott, Sztrokács tábornok, Nógrádi Sándor, Vihogyec ezredes, táborparancsnok és Kozlov őrnagy, leendő parancsnokunk léptek ki. Vihogyec s Kozlov tőlünk balra, velünk egy sorban, úgy kétlépésnyire helyezkedett el. Grubics „Vigyázzl“-t vezényelt, majd jelentést tett

Azután feltartottuk jobb kezünk két ujját, és Nógrádi elvtárs után harsányan elismételtük az eskü szövegét:

— Én, a dolgozó magyar nép fia, becsülettel esküszöm, hogy a magyar dolgozó népet, hazámat, hűségesen fogom szolgálni. Fegyverrel a kézben, halált- megvető bátorsággá'szállók szembe.Hitler és magyar bérenceinek bandájával. Testvéri szövetségesnek tekintem a dicső szovjet népet és a Vörös Hadsereg minden harcosát. Elöljáróim, parancsnokaim parancsát maradéktalanul, a legjobb tudásommal teljesítem. Szabad elhatározásomból kész vagyok vérem és életem feláldozása árán is küzdeni a szabad népek testvériségét biztosító független, szabad, demokratikus Magyarországért. Amennyiben cserbenhagynám a magyar szabadság zászlaját, sújtson az új Magyar- országért küzdő harcostársaim büntető keze. Isten engem úgy segéljen!“

Sztrokács tábornok fordult hozzánk.

— Alig néhány óra választja el Önöket attól, hogy harcba induljanak a Hitler-fasiszta megszállók és cinkosaik ellen, önként jelentkeztek partizánnak. Bizonyos vagyok benne, hogy alaposan megfontolták ezt, és igaz hazafiúi meggyőződésből jutottak erre az elhatározásra. Űtravalóul csak azt mondhatom, legyenek bátor és fegyelmezett partizánok. Nincs az a kilátástalan helyzet, ha az eszünk és a szívünk a helyén van, amelyből ne lenne kivezető út, ésszerű, életet biztosító megoldás. A maguk fő feladata nem a közvetlen harcérintkezés. Legyenek rajta, hogy a lakosságot megnyerjék ügyüknek. Tevékenységüket figyelemmel fogjuk kísérni. Ahol szükséges és ahol tudunk, segítünk.

Éreztük, utolsó éjszakánk ez a mai itt, a táborban. Nem tudtunk aludni. Aztán korán is ébredtünk.

Szeptember 19-én, reggeli után Kozlov őrnagy kihirdette: „Ügy készüljenek bajtársak, hogy ma este elrepülünk“.

Ebéd után Nógrádi elvtárs keresett fel:

— öt órakor indulnak a táborból a reptérre, teherautóval. Örülök, hogy ilyen harcos hangulatban vannak. Meggyőződésem, hogy eredményesen fognak dolgozni. Viszontlátásra az indulásnál.

Kozlov is szólt még néhány szót:

— Biztos, hogy a felkelés területén ereszkedünk le, tehát nincs ok különösebb izgalomra. Mindenesetre éjszaka lesz, és előfordulhat meglepetés. Ezért mindenki legyen földre érés után minél előbb harcra kész. A gyülekezés jele a föld felé irányított, kétszer felvillanó lámpafény és a Rákócziinduló első strófája. — Elfütyülte, s elfütyültette velünk is:

„Magyarok istene, rontsd a labanc hadát..

Délután négy körül már alig leltük helyünket. Aztán összeálltunk és zárt rendben a parancsnoksági épület elé vonultunk. Az orosz bajtársak is megérkeztek. Kozlov őrnagy még egyszer megkérdezte:

— Fiúk, mindenkinél rendben van minden? Mindenki egészséges? Nem gondolta meg magát valaki? Nem akar senki itt maradni?

Tekintetünkkel adtuk meg az egyhangú választ.

Két teherautó gördült elő. Vihogyec ezredes engedélyt adott a beszállásra. Mi, magyarok, egy gépkocsira ültünk. Nógrádi elvtárs is hozzánk szállt fel, kikísért a repülőtérre.

Az árnyékba álltunk, hátizsákjainkat és „gitárjainkat“ magunk mellé raktuk. Vizet ittunk, vajas zsemlét, ruzslis szendvicset majszoltunk. A reptéri büfé személyzete szorgosan kínálgatott.

Félóra falatozás, várakozás után parancsot kaptunk:

— A repülőgéphez! Felsorakozni!

Odamentünk a Douglas-hez. Ekkor hozták, teherautón, az ejtőernyőket. Az egyiket kibontották előttünk. Egy ejtőernyős tiszt kezdett el magyarázni:

— Ilyenek a mi ejtőernyőink. Garantáltan biztosak, jó állapotban levők. Szabályos kezelés, azaz a biztonsági kötél — amelynek végén a záró karabiner van — bekapcsolása esetén nem fordulhat elő műhiba és baleset. A teljes nyugalom a fő. Mindenki azt teszi, amire parancsot kap. A deszantparancsnok

„Felkészülni!“ vezényszavára mindenki kioldja az ejtőernyő-hátizsákot. A deszantparancsnok meggyőződik erről. Aztán felsorakoznak egymás mögé. Akik az első rárepüléskor ugranak, egymás után rákapcsolják a gép törzsével párhuzamos acélcsőrúdra a karabinert, és várnak, amíg a kiugrást jelző zöld lámpa meggyullad. Ekkor a deszantparancsnok kinyitja az ajtót, és a felsorakozottak a lehető leggyorsabban egymásutánban ugranak ki. A gép északdél irányban repül el a cél felett. Az első csoport kiugrása után megfordul, és rárepül ugyanarra a vonalra Ekkor a másik csoport hagyja el a gépet.

Az ejtőerny) kinyílásáig 1 —2 másodperc alatt, körülbelül 50—S0 métert zu’iannak. Amikor kinyílik az

ejtőernyő, erős rántást éreznek, mintha fölfelé emelkednének. A földre éréskor törekedjenek a ruganyos, de azért egyenes testtartásra. Mindkét talpra egyszerre és egyforma súllyal kell esni. Ez az ideális földet érés. Biztosan kioktatták magukat, mit kell tenniük, ha fára akadnának. Mielőbb ki kell szabadulni az ejtőernyő szíjazatáből, s földre jutni. Ha másképp nem megy, előveszik a finn kést...

— Vigyázz! — vezényelt ezután, és az indító parancsnok elé lépve jelentést tett.

Majd elhangzott a parancss?*— Partizánok! Indulj!

1973

XI.

FÁBRY JÓZSEF:

„RONTSD A LABANC HADÁT“

amúgy súlyra-szemre ellenőrizték, mindenkinél megvan-e a hatkilónyi (700 darab) lőszer. A hangfogós puskához, amely Horváth Istváné lett „csak“ 300 darab lőszer járt. Mindenki választhatott a „PPS“ és a „PPSZ“ géppisztoly között. A „PPSZ“ közel két kilóval volt könnyebb, de akadtak mégis többen, akik a „gitár“ mellett maradtak. „Stabilabb és megbízhatóbb“ — mondták. Négyen kaptunk még pisztolyt is: Grubics, a parancsnok, én mint komisszár, Pataki, a törzsfőnök, és Ráthy, a diverziós csoport vezetője. A finn rohamkést már régebben felvételeztük. Kaptunk még lámpákat és elemeket, tölténytárakat és egyéb kiegészítő felszerelést. A lőszer tárolására külön két jó erős, enyvezett vászonzacskó járt, befűz- hetős gurtni-fülekkel. A tárakkal és a kézigránátzacskókkal együtt a derékszíjunkra függesztettük fel. Csaknem körös-körül „kidekoráltuk“ derekunkat, amikor minden előírt felszerelést magunkra aggattunk. Alsónemü, csizma, esőköpeny, hátizsák, csuklóra felcsatolható világító tájoló, a parancsnoknak távcső, térképtáska, térképek és írószerszám, végül az indulás reggelén az egész csoport számára pótlólag kétnapi élelmsizer — és kész is a partizánleltár.

Kozlov sorakozót rendelt el.

— Ma kaptam az értesítést, legyünk készenlétben.