Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-04 / 44. szám, Vasárnapi Új Szó
akar egész héten a házakat járta, és megfontoltan, tudálékosan tanította az embereket a jóra és a türelemre. Tanította, hogyan kell élni — lehetőleg vidáman, de értelmesen. Ö hordta szét a falubelieknek a leveleket. Tudatában volt munkája fontosságának, nem szégyellte, hogy egészséges, ötvenéves férfi létére a leveleket és az újságokat hordja. No meg a nyugdíjat az öregeknek. Nyugodt, megfontolt léptekkel járt az utcán. Valaki megszólította: — Nincsen, Makar? — Láthatod — elmegyek melletted, tehát nincs. — Hogyhogy nincs? Itt az ideje. Atkozott fajzatok. Makar odament a kerítéshez, táskáját felakasztotta egy karóra, rágyújtott. — Mennyi a lakossága a Szovjetuniónak? Az öregasszony nem tudta. — Az ördög tudja, mennyi! Biztosan sok. — Sok. — Makar sem tudta pontosan, mennyi. — És mindenkinek ki kell adni a nyugdíjat. — Hogyhogy mindenkinek? Mindenki fizetést kap. — No, helytelenül fejeztem ki magam. Annak, aki megszolgálta. Igen? — No, mit kezded már megint? — Nyugalom. Az állam egy nappal később adja ki a nyugdíjat, és már felemeled a hangod. Méregbe jössz, hogy rossz rád nézni. Az államnak millió ilyen van, mint te. Kérdezem én, van nektek lelkiismeretek? Hát nem tudtok várni egy-két napot? Képzeljétek magatokat a másik fél helyébe... Az öregasszonyok megsértődtek. Az öregemberek elküldték Makart. Makar ment tovább. — Szemjon, voltál a fiadnál? — Voltam... — Mi van vele? — Semmi. Iszik, mint azelőtt. Megint elzavarták a munkahelyéről a naplopót. — Te meg biztosan lehordtad. Az anyád erre-arra... — Hát mit mondjak neki? Petya, fiacskám, igyál csak kedvedre?... — Ugyan már! Ilyen szavakat nem is ismersz. Hozzászoktál, hogy a szavakkal is törni-zúzni kell, mint a rúddal... Ostoba, téged is husánggal tanítottak gyerekkorodtól, azt hiszed, mindig így kell Most egészen más az élet... — Azelőtt úgy ittak, ahogy ő vedel? Más az élet... — Képzeld magad a helyébe. Fiatal, belevetette magát a szabad életbe, egy kis pénze is van... Micsoda erő kell hozzá, hogy megtartóztassa magát. Mint egy lónak. Másrészt emészti a bánat — elszakadt a szülői háztól. Ha csak egy hétre elmész a városba, már hazavágyódsz, ő meg már hány éve ott van. Elmegy a moziba, lát egy falut... és elmegy Inni. Mindezt meg kell érteni. — Csak kritizálni tudsz, te mihaszna. A magad háza előtt söpörj, ne mindig ezt a nótát fújd. Járkálsz a faluban és összevissza fecsegsz... Te szélkelep. — Titeket tanítlak, ostobák. Utazz el hozzá, Petykához, ülj le vele iszogatni. .. — Olyan a fejed, mint a káptalan. — Igen. Igyál vele. Utána szépen, finoman a lelkére lehet beszélni: hagyd abba, fiacskám, hagyd abba, lelkem. Hiszen mindannyian iszunk ünnepnapokon. .. Ha Jön egy kis ünnep — lehet inni, ha elmúlik — dolgozni kell, nem Inni. Igen. Hogyan lehetne másképp? El kell vele beszélgetni, meg kell győzni. Meglátod, kedves szóval gyorsabban eléred a célod. — Nyírfahusánggal kellene a fejébe verni, nem kodvos szóval — No lám. Ezért mondom: kosok vagytok. Szarv nő a homlokukon — és elégedettek: lehet öklelni vele. De hát te ember vagy. értelmet kaptál, türelmes szót... — Menj már!... — Eh, ti. Makar ment tovább. Iván Szolomin felesége, Nasztya fiút szült. Iván veszekedni kezdett Nasztyá- val, hogyan nevezzék az újszülöttet. Iván azt akarta, hogy a fiú is Iván legyen: Iván Ivánovics Szolomin. Násztya azt akarta, hogy Valerik. A házastársak komolyan összevesztek. Ekkor hozta nekik Makar a levelet Nasztya nővérétől, aki férjével Magadanban élt, és azt írta a levelében, hogy nagyon jól élnek, csak forrásvíz nincs a házakban, különben minden van, „de megértitek, csak konzervban, mert itt az éghajlat zord“. Makar üdvözölte a szülőket Azok persze előtte is egymásnak estek — mindkettő fújta a magáét. — Iván!... Ivánnak már csak téged hívnak, meg Bolondoska-Ivanuskát a mesében. Ha belehalok, sem lesz Ványka. Magad is Bolondoska-Ivanuska vagy... — Bolond vagy te! Ebben a dologban most visszatértek a régihez. Nézd meg a városokban... Makar hegyezni kezdte a fülét — megérezte a zsákmányt. — Csak nyugalom, Iván — mondta Ivánnak. — Ne csúfolódj. Még ha törvényes feleséged, akkor sincs jogod bolondnak nevezni. Lehet, hogy azt mondta rád: „Bolondoska-Ivanuska“, te meg mondd neki: „butuskám“, vagy valami mást. Kedvesen. Elszégyelli magát, és elhallgat. De ha nem hallgat el — hallgass el te. Légy erős és hallgass. — Menj innen, te békeangyal. — Engem se kell elküldened. Mért küldesz el? Hallgass végig, próbálj előbb megérteni, aztán küldj el. Hiszen nem veszekedni jövök hozzád, nem akarok rosszat nekéd, hanem az új erkölcs nevében — barátod és társad vagyok. Jó tanácsot akarok nektek adni: hívjátok a fiacskátokat Mityának — a magadani sógor tiszteletére. Hiszen csomagokat is küldenek, néha-néha egy kis pénzt is. .. Aztán írd meg neki, hogy hát sógorkám, tiszteletedre Mitrijnek neveztem el a fiamat. Bárhogy is — egy csomagot küld, és oda lesz a meghatottságtól. Hát hogyne: rólam nevezte el a fiát, ez nagy megtiszteltetés. A megtiszteltetésért az emberek szintén megtiszteltetéssel fizetnek. Iván valamitől megvadult. — Takarodj innen! Minek ütöd az orrod más dolgába?! Makar szelíden, elnézően, kedveskedőn nevetett. Ismerte Iván verekedős természetét. — Ej, mért kell lármázni? Éppen most kell ricsajt csapni? Ej, te, Ványa lesz, és kész. Iván, galléron ragadta a postást, az ajtóhoz vezette, és fenéken rúgta: — A tanácsért! Makar ment tovább az utcán. Megdörzsölte a rúgás helyét és mormogott: — Olyan rúgása van az ördögfa jzat- nak, mint egy lónak. Mesélni kezdte a szembejövőknek: — Ez az Iván Szolomin... Bemegyek hozzájuk, óriási perpatvar: nem tudnak a gyereknek nevet adni. Én meg ajánlom nekik: Mitrij. Sógorukat hívják Magadanban Mitrijnek.... De Makart nem akarták végighallgatni: nem volt rá ideje senkinek. Meg aztán kevés emberrel lehet találkozni nyáron a faluban. Eljött a vasárnap. Makar nem dolgozott vasárnap. Várta a vasárnapot. Reggel megivott egy két kupicával, nem többet, megreggelizett, kiült a kispadra a kapuhoz. Pompás kis pad volt, asztalkával; kényelmesen elhelyezkedett, rágyújtott. Megnedvesedő szeme csillogott — várta, hogy jöjjön valaki. — Mihejevna. .. Üdvözöllek, Mihejev- na. Kellemes ünnepet! — Milyen ünnep van, Makar? — Vasárnap. — Istenem, az is ünnep!... — Nem ír a fiad? Valahogy rég nem jártam nálad... — Biztosan nincs neki ideje írni. Nem üdülőben van — bányában. — Egyiküknek sincs idejük, a gazembereknek. Literszámra vedelni a vod^ kát — arra van idejük. De levelet írni az anyjuknak — arra nincs. Be kell panaszolni a bánya igazgatójának. Ha akarod, én megírom. Ajánlottan elküldjük. .. — Elment az eszed, Makar? Majd a saját fiamat jelentem föl az igazgatónak! — Lehet ezt ravaszabbul csinálni. Lehet táviratot küldeni: nyugtalankodott, úgymond, hogy nem betegedett-e meg? Mindenképpen előveszik őt... — Pfuj, te ördögfajzat! Itt üldögélsz csak, és aztán unalmadban mindenfélét kitalálsz. — Tanítani kell az aljasokat, tanítani. Az öregasszony, megsértődve a fia miatt, haragosan ment az útjára. — Vén potrohos — morogta —, először szüljél gyereket, utána jelentsd fel. Ki emelné föl erre a kezét? — Amíg bele nem verik az emberbe, addig nem érti meg — mondta magának Makar. — Haragszunk a sors-anyácskára, pedig az tanít minket. Tanít bizony. Más emberek jöttek. Makar mindegyikkel elbeszélgetett — ugyanilyen hangulatban. Tanácsokat adott, hogyan lehet az anyóst felbosszantani; hogyan kell tekintélyt szerezni a szovhoz vezetősége előtt. Csak bátrabbnak kell lenni. Minden gyűlésen fel kell szólalni, és mindig ellenük. Először majd rád förmednek, és megpróbálnak valahogy kitolni veled, de ezt is el kell mondani a gyűlésen. Csak meghátrálni nem szabad. Amikor rájönnek, hogy semmit sem tudnak veled csinálni, akkor tisztelni kezdenek. Még félni is fognak tőled — vannak bűneik. Kinek nincsenek? — Osztán fogják magukat és elzavarnak. — Hova zavarnának? Innen el? Ez nem gyár. Úgy délután két óra tájban Makarhaz odament Kuzma apó. Másnaposán soha nem volt pénze itókára. — Adsz egy üvegre valót? Kedden elmegyünk a vömmel halászni, hozok neked halat. Makar adott neki egy rubel húszat — gyümölcspálinkára. Aztán megkérte: — Gyere ide inni. Nincs kivel beszélgetnem. Az öreg hozta az üveg gyümölcj linkát, felhajtott egy pohárral. — Tegnap jól beittunk a vőmi Most fekszik és nyög. — Vigyél neki egy pohárkával. — Majd összeszedi magát — fle Ez nekem se elég. — Fukar vagy. — Nem — mondta egyszerűen az ö — Osztán mégse viszel n vödnek? — Van a Nyurkának... Az majd neki. Most legalább pihen. Hogy az asszony? — Rosszul. — Nem szoktad titokban eltángál Hogyhogy állandóan beteg? — Soha egy kisujjal sem nyúlt hozzá. Igen gyenge szervezetű. — Furcsa ember vagy te, Makar. N értelek. Az ittenieket, akik a szem előtt nőttek fel, azokat megértem, de ged sehogy nem értlek. — Mért lennék én furcsa? — Már hogyne lennél. Eljött a vas nap, te meg itt üldögélsz naphoss összetett kézzel. Az emberek alig v ják ezt a vasárnapot, hogy valamit c gozhassanak a gazdaságukban mag nak, neked meg semmi dolgod nincs. — Minek lenne nekem az a gaz. ság? — Látod, ez is furcsa. Ho\.a val vagy? Talán már kérdeztem is ezt? — Nem messzire innen Minek nek a gazdaság, vigyem magammal a síri — No, a sírig még... Elélsz még i darabig. Nem tesz tönkre a munka. M csak nem is szégyelled! — Az öi őszintén elcsodálkozott. — Tényleg n szégyelled? — Ennyire sem. — Makar a kisi végét mutatta. — Aztán például mért beszélsz egyik embernek így, a másiknak ami — teljesen ellentétesen? Mit zava őket össze? Makar egy ideig hallgatott, az ut nézte, aztán azt mondta: — Nem erre születtem én, öreg... — Hát mire? — Magam sem tudom. Azt mond összezavarom az embereket. Magam tudom, hogy vagyok velük: sajnál; őket, vagy nevessek rajtuk. Járok-ke figyelek — kedvem támad segíteni v; milyen tanáccsal... Aztán azt gondol menjetek a fenébe!... — Hm. — Hát így járkál az ember hét közi beleártja magát más dolgába... Az eljön a vasárnap, pihengetek'. Rohai tok csak tovább, gazemberek — gór lom. Még valami ocsmányságot is ho: teszek. — Ronda dög vagyl — Bizonyisten! Holnap pedig újra rom a házakat, megint beleavatko; mások dolgába. És tudom, hogy r hallgatják meg a tanácsaimat, de r tudom visszatartani magam. Adnám a nácsokat garmadával, hogy ne ke! ilyen emberkéket látnom. No, hogy nuljanak, persze. Valami viszketegséj van a tanácsadásra. Szeretnék tanít és kész, ha belehalok is. — Ha mindig ugyanazt tanítanád, így... csörögsz, mint szarka a karói — Pedig azt akarom. De ha ugyai mondom is nekik, mindjárt az anyá szidják. Néha nekem is esnek. A Ványka Szolomin is... kidobott a vipi fajzat. — Ajaj! Nehéz természete van. — Pedig neki is jót akartam: név a fiacskádat, mondok, Mityának, a sd tiszteletére, a sógor egészen odalesz l Mi a különbség neki, az ostobának: tya lesz a gyereke, vagy Ványa. A: mégiscsak könnyebben élhetnének - sógornak, ott Északon — nehéjz ezr< fordulnak meg a kezén. És én még vetem meg az embereket: Elťenkezč sajnálom őket. Az öreg megitta a maradék pálii és föltápászkodott. — Mégis ronda dög vagy — moi harag nélkül. — Mi az, elmész? Ülj vissza. A még egy rubelt... — Elmegyek... A vöm azóta magi tért, biztosan a pincét ássa. Segíteni neki. Hozok majd vagy két kiló hí Kedden. — No, az jó lesz. Rettenetesen sz tem. — Köszönöm, hogy kisegítettél. — Nincs mit. Az öreg elment. Makar pedig üldö; tovább a kispadon, nézte a falut, c rettázott. A házból néha kijött a beteg feles — a melegre, a napfényre. Leült me je. — Lám, mennyi ház! — mondta gondolkozva Makar, nem nézve a f ségére. — És mindegyik háznak meg a maga gondja. Pedig ez csak egy f. Mennyi ilyen falu van Oroszország — ajajaj, de mennyi!... — Sok — hagyta rá a felesége. — Sok — sóhajtott Mskar — Sok zony. FAZEKAS LÁSZLÓ fordít Vaszilij Suksin: MI
