Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-20 / 276. szám, kedd
Oj filmek A SZIBÉRIAI NÖ A barátsági hónapban bemutatott szovjet filmek legtöbbje korunk, napjaink problémáival foglalkozik. A kortárs problémák felvetése már önmagában vévo is figyelmet érdemel, s ha a mai téma feldolgozása művészi igényességgel is párosul — a film joggal számíthat a közönség fokozott érdeklődésére. Korunk sürgető problémáit feszegeti Alekszej Sznltikov rendező is A szibériai nő című filmben. Az alkotás A. Szalinsz kij Marija című színműve alaptettek értékét. Az emberek közti szerteágazó és bonyolult kapcsolatokat elemezve, felvet még egy rendkívül aktuális kérdést: a természet- és környezetvédelmet A természeti szépségek védelme és az ipari civilizáció közti harc, az ember és a természet közti összhang felbomlása foglalkoztatja a rendezőt és felteszi a kérdést: az iparosítás, a korszerűsítés nem bontja-e meg a cső dálatos szibériai táj harmóniáját. A rendező a technokrata szemlélet ellen tiltakozva bálAZ ÁLLATOK EMLÉKEZÉSE Jevgenyij Matvejev és Valerija Zaklunnaja A szibériai nö egyik jelenetében. ján készült, s cselekmény« munkáskörnyezetben, egy szibériai hőerőmű építésén játszó dik. Itt él, dolgozik Marija Ogyincova mérnök, járási párttitkár, a történet főhőse. A film alapkonfliktusa az építés- vezető, A. Dobrotyin mérnök és az asszony közti ellentétes szemléletből adódik. Komoly problémáról van szó, melynek megoldása kihat az itt élő einbe rek életére is. Két különböző emberi magatartásforma, jellem csap össze; mindketten kellő érvek felsorakoztatásával indo kolják meg döntésüket, szentül hisznek igazukban s ez még inkább kiélezi az ellentéteket. Hangsúlyozni szeretnénk: nem ennyi a film története, hiszen a cselekmény több szálból fűződik össze (Marija asszony érzelmi élete, az építkezésen dolgozó emberek munkája, sorsa, magatartása). Az építésvezető és Marija asszony konfliktusa azonban a film vezérfona la. Ez szerteágazva terebélyesedik hatalmas cselekménnyé, melyet társadalmi összefüggések szőnek át. Az alkotó az időszerű mondanivaló kapcsán arra keres választ, milyen erkölcsi normák szerint éljünk, s mi határozza meg az emberi ran kimondja: a modernizálás, a haladás nem jogosítja fel a ma emberét arra, hogy tönkretegye a természet alkotta szép ség eket. A szibériai nő eme motívu mai Szergej Geraszimov filmjeire emlékeztetnek. Félreértés ne essék: a két rendező nem ugyanazon témát választotta, merőben eltér a film kifejező eszközeinek a megválasztása is, s más-más alapkonfliktust teremtve emelik fel szavukat a természet védelmére. A filmesszé rendkívül igényes feladatokat támasztott különösen a női főszerep meg- formálójával, Valerija Zakluna jával szemben. A művésznő azonban sikeresen birkózott meg a feladattal; annak ellenére, hogy ezt a szerepet színpadon is többször játszotta, filmbéli alakítása mentes ^ a színpadiasságtól, természetesen, eszköztelenül kelti életre Marija figuráját. Méltó partnere Jevgenyij Matvejev, az épí tésvezető szerepében. Gennu gyij Cekavij és Viklur Jakusev operatőrök figyelemre méltó munkát végeztek, jóvoltukból a szibériai táj teljes szépségében tárul a nézők elé. ÉSZAKRÓL DÉLRE A SZOVJETUNIÓBAN Rövidfilmek füzéréből mon- tázsszerűen állították össze az alkotók ezt a filmet. A hét rövidfilmet laza szál köti össze: a szovjet föld, a természeti kincsekben és szépségekben rend kívül gazdag ország, egy-egy köztársaság nemzeti, történél mi hagyományai, műemlékei és nevezetességei. A nézők megismerhetik Arhangelszk városát, a nagy múltú Leningrádot, Al- ma-Atát, a Kazah SZSZK fővá rosát; az alkotók elkalauzolnak bennünket Togliattiba, az új „«utóvárosba“, ahol évente ööO 000 gépkocsi hagyja el a gyár kapuját, színes képekben elénk tárják a I.ett SZSZK-t, majd Jasznaja Poljanát, ahol L. Ny. Tolsztoj orosz író élt és dolgozott. A rövidfilm alkotóinak jóvoltából az északi sark körtől egészen a déli sivatagok forró vidékéig „végig barangolhatjuk“ a nagy szovjet földet. —ym — A feaiátsági hónap keretében hazánk több városában « araiek- fihnfesztiválokat is rendeznek. Ennek keretében több új hazai és szovjet gyermekfilmet is műsorra tűznek. A bemutatásra keri’lő szovjet filmek egyike a Rolan Bikov rendezte Távirat. A felvételen az alkotás gyermekszereplője. Fura lény volt John, a leningrádi állatkert Londonból odakerült páviánja komor kedélyvilágával, zárkózottságával. Ha hívogatták, ritkán jelentkezett, és csak gubbasztott a ketrece sarkában, fejét két mancsa közé szorítva, mintha bánattól, gondtól terhelt ember volna. így kezdte egyik cikkét V. M. Alekszandrov a „Nauka i Zsizny“ című lapban. Egyszer aztán egy külföldi vendég angol nyelven szólította meg Johnt. És a majom valósággal kicserélődött: fölelevenedve ugrott a rácshoz, kinyújtotta karjait az idegen felé, és figyelmesen csüngött minden szaván. Egyes mondatokra, úgy látszik, jól emlékezett, mert a parancsokra a megfelelő cselekményekkel válaszolt, jóllehet azelőtt már legalább öt éve elkerült Londonból. Az állatkertek életében gyakran előfordul, hogy egyes állatok öt-tíz évi távoliét után is megismerték — ember számára alig földeríthető ismcrtetőjel alapján — egykori gondozóikat és a volt „gazdát“, mégha nagyobb embertömegben húzódtak is meg. V ajon gondolkodhatnak és érezhetnek-e az állatok oly módon mint az ember? Ez a kérdés réges-rég foglalkoztatja a kutatókat. Tudnak-e például emlékezni, fontolgatni, tudják-e mérlegelni cselekedeteiket? Hogyan felel erre a tudomány? Minden élő szervezet fölfoghat, „észlelhet“ érzékszervére ható külső ingerületeket: hőt, fényt, hangot, tapintási ingereket. Az ingerületek a szervezetükben bizonyos érzéseket keltenek, s ezeknek külső megnyilvánulási formái bizonyos mozdulatok vagy cselekmények. Az idegrendszerben minden inger bizonyos ideig nyomot hagy. Ez a nyom gyorsan és örökre eltűnhet, de hagyhat az idegrendszerben tartósabb elváltozási nyomot is, amely az állat tevékenységében hosszabb-rövidebb ideig visszatükröződik; ezt nevezzük az állat „emlékezésének“. Az emlékezés képességét a fejlettebb idegrendszerű állatok zöméről megállapították már, így a rovarok és a rákfélék életében is. Kél amerikai kutató folyami rákokat kísérlet során válaszút elé állított két folyosó között, amelyek közül az egyik a folyóba vezetett, a másik zsákutca volt. Huzamos próbálkozás után a rákok „beidegzödtek“ arra, hogy elkerüljék a második folyosót, és a próbák 90 százalékában nem követtek el többé hibát. A rákok idomítása ugyan lassú művelet volt, de miután mégiscsak kifejlődött bennük bizonyos tapintási és látási érzetek társítása, egyesítése (tudományos néven: asszociációja), ez sokáig elraktározódott emlékezetükben, úgyhogy kétheti megszakítás után is 70 százalékban helyesen választottak a folyosók között. E nnél is érdekesebbek a hazai megfigyelések a remeterákokról. Ezek az állatkák finom és . puha potrohúkat különböző kagylók üres „héjaiba“ rejtik. Néhány ilyen rákot akváriumba tettek, amelyben benne voltak ugyan a számukra szükséges kagylók is, de dugóval hermetikusan le voltak zárva. A remeterákok, miután birtokukba vették a kagylókat, igyekeztek kiráncigálni belőlük a dugókat. A „munka“ egész éjjel tartott, s reggelre az akvárium teljesen tele volt dugótöredékkel. ÉDESVÍZ fi TENGER MÉLYÉN A tengerek vize sós, s ezért nem alkalmas ivásra. különösképpen azonban néhány tenger partja közelében a tenger mélyén helyenként édesvizű „szigetek“ vannak. E helyeken a tenger Jenekéről édesvízforrások törnek fel, még pedig főleg azokon a tájakon, ahol a partvidéki és a partközeli tengerfenék mészkőből van. A Fekete tenger partvidékén, Gagra környékén csendes időben a tenger felszínén vízmozgás figyelhető meg: itt a sósvíznél könnyebb édesvíz tör fel nagy erővel a tengerfenékről. Ugyanez a jelenség figyelhető meg a Krim déli partjai mentén is. A Földközi-tengerben, Franciaország déli ré szén, Cannes közelében, uhol a part mészkőből áll, szintén tulálhulók édesvizű források. Az egyik 165 méter mélységben van, s ezért nem hasznosítható, a kisebb mélységből (15 mj faka dó forrásból azonban a helybeli halászok ivóvizet merítenek. Olaszországban San Remo kö zelében 190 m mélységből tör elő édesvíz. A dalmát St. Martin-öbölben 700 méterrel a tenger színe alatt van az — eddig ismertek közül a legmélyebbről fakadó — édesülzű forrás. A Perzsa öbölben levő Bahrein-szigetek Mu harrak nevű szigetének lakossága évekkel ezelőtt szintén tengervíz alatti forrásokból fedezte ivó vízszükségletét. Ausztrália északi részén, a Carpentaria öbölben az őslakók hosszú bambuszrudakat bocsátanak le a tengerbe, s ezek másik végén, a tenger színe felett, bőven bugyog ki az édesvíz. Eredeti módon oldották megy egykor a Földközi- tenger keleti részén, a Szíria partja előtt fekvő kis Arvad szigetének vízellátását. Az idősebb Plinius is említi 2000 évvel ezelőtt, hogy ennek a sziklás szigetnek a lakói hogyan szerezlek háborús időben vizet a várostól közel fekvő öbölből, amelyben bőséges édesvízforrást találtak. Csónakról kúp alakú ólomcsövet engedtek le a forrás fölé szélesebb nyílásával lefelé, az ólomcsö keskenyebb nyílására pedig bőrtömlőt erősítettek. Ezzel először a leeresztéskor a csőbe jutott sósvizet szivattyúzták ki, majd édesvizet szivattyúztak fel az odakészített hordókba és kancsókba. Később megfigyelték, hogy a rákok érdeklő-* dése a kagylók iránt egyre közömbösebbé vált. Úgy 6—8 nap múltán az akvárium tetején már egyáltalán nem voltak dugőtöredékek, s a rákokat már egyáltalán nem érdekelték többé a kagylók. Nyilvánvalóan új asszociáció fejlődött ki bennük, s az ilyen kagylónak a látása gátolta a birtokba vételre irányuló kísérleteket. Amikor azonban az akváriumba más formájú, szintén dugóval lezárt kagylókat tettek, a rákok nekifogtak, hogy ezeket is kipróbálják, s a kísérleteket mindaddig folytatták, amíg a tapasztalat új asszociációt nem fejlesztett ki bennük. Ez azt bizonyítja, hogy a remeterákok nemcsak bizonyos fokú tanulásra képesek, hanem arra is, hogy különbséget tegyenek a formák között. L ényegesen magasabb fokú az asszociálás képessége a közösségi összetartozandóság- ban élő rovarok — méhek, darazsak, hangyák — életében. Ezeknek fejlett szervezettségű idegrendszerük és bonyolult ösztöneik vannak. Mindenki tudja, hogy számos rovarnak nagyszerű a tájékozódó képessége, amelynek révén a térben tájékozódik és megtalálja az utat fészke felé. A méhek akkor is visszatalálnak a kaptárjukba, ha 2—3, sőt 4 kilométernyi távolságra hurcolják is el őket; egyik-másik méhecske pedig akkor is hazatalál, ha egy nagy város kellős közepén bocsátják szabadon. Ez kétségtelenül a környező tárgyakról szerzett látási, szaglási és más benyomásokon alapszik, valamint azon, hogy e benyomásokat összekapcsolják a kaptárhoz vezető út képzetével. Amikor a mézelő méh először hagyja el a kaptárt, előbb „tájékozódó repülést“ végez a kaptár körül, miközben fejét és szemét mindig a kaptár felé fordítva tartja. Azt, hogy a méheknek szükségük van erre a tájékozódó repülésre, egy nagyon egyszerű kísérlettel bebizonyíthatjuk. Ha egy kaptárt a benne levő öreg méhekkel együtt előző helyétől nagyobb távolságra elviszünk és belőle a méheket — még mielőtt tájékozódó repülésüket elvégezhették volna — akár csak 30—40 méter távolságra is elszállítjuk a kaptártól, egyetlen méh sem talál többé oda vissza. A magánosan élő darazsak — a bembexek — petéiket földbe ásott kis üregecskékbe rakják. A peterakás után a nőstény nyomban zsákmány után indul, amelyet a gödörbe ás be a petével együtt, hogy majdan táplálékul szolgáljon a kikelő lárvának. E darázs gyakran nagyon hosszú utakat tesz meg, de mindig hibátlanul visszatalál alig észrevehető gödröcskéjé- hez. Bouvier francia kutató fáradságos megfigyelések árán kimutatta és bebizonyította, hogy ez a darázsfaj a gödröcske keresése során kizárólag látási benyomásokra támaszkodik: megjegyez néhány közelben díszlő növényt, s ezek segítségével tájékozódik. Ha e növényekei eltávolították, a darazsak többé nem találták meg fészküket. Lám, még a rákfélék és a rovarok életében is kialakulnak finom asszociációs képességek, s ezek az emlékezetükben is elraktározódnak. Ez a képesség még fejletteb fokot ér el a gerincesek világában. A gerinceseknek bonyolult idegrendszerük, azaz agyvelőjük és gerincvelőjük van a hozzájuk tartozó sok millió idegszállal. A csimpánz, a gorilla, az orangután — azaz az emberszabású majmok — agyának szerkezete nagyon közel áll az emberi agyéhoz, s ezért is sokkal könnyebben, gyorsabban és tartó- sabban társítanak bizonyos képzeteket a többi gerinces állatnál. A leningrádi állatkert Vega nevű csimpánzának viselkedését és szellemi képességeit néhai G. Z. Roginszkij professzor tanulmányozta. A kísérletek során megállapították, hogy Vega szokatlanul nagy érdeklődést tanúsított ott az ismeretlen tárgyak iránt. Még akkor is, amikor éhes volt, először az új játék után nyúlt, és csak azután az ételhez. Mihelyt a tárgyat kezébe kaparintotta, gondosan megvizsgálta és részekre szedte. Ez a tájékozódó kutató tevékenység a csimpánzt a többi állat fölé emeli és az emberhez hozza közel. Vega állhatatosan utánozta az ember számos cselekedetét. Fésűvel és kefével fésülködött, ceruzával írt, mosott, kulccsal kinyitotta a lakatot stb. A majom utánzó cselekményei azonban gyakran teljesen értelmetlenek. Például a fésű fogatlan fejével fésüli a szőrzetét, grafit nélküli pálcikával ír, száraz rongyot üres mosdótál fölött kimos, kicsavar és kinyomkod. Vega tehát egyszerűen „majmolt“, anélkül, hogy a végzett cselekmények értőimét, lényegét megértette volna. V ogával nagy kísérletsorozatot végezlek annak tanulmányozására, hogy az állatokban az elemi gondolkodásnak milyen kezdetleges formái vannak meg. Különös tanulmány tárgyát képezte Vega emlékezésének kivizsgálása. Az eredmény: A csimpánz bonyolult magatartása a megfigyelések során a korábban elsajátított asszociációk (cselekvés-asszociációk) rendszeréből tevődött össze. Kiderült az is, hogy a majmok emlékezetében bizonyos tárgyak képei jól megmaradnak. De még az állatvilág legfejlettebb tagjainak, az ember-szabású majmoknak az életében is csak nehezen és tökéletlenül alakulnak ki bonyolultabb asszociációk. A tárgyakról és a cselekményekről alkotott elvonatkoztatott eszmék kialakítására, az okok és a következmények közötti kapcsolatok felállítására csakis az ember képes. (dj J m 1973 Xf. 20. 6
