Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)
1973-11-11 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó
■ ■ SkOt . .. - ■ Mielőtt' hozzáfog hank — möndja á gías- gowi lelki tanácsadó szolgálat vezetője az új páciensnek —. nem árt tudnia, hogy ha két kérdésre óhajt választ, az nálam tíz fontba kerül. — Hű, a mindenségit — sziszeg a páciens —, nem sok az egy kicsit? — De igen — szól a pszichiáter. — No és a második kérdése? MAGÁNY , A jó barát meglátogatja az Özvegy férjet, és sajnálkozva mondja: — Ez az üveg rum az egyedüli vigasztalód mpst? — Nem, pajtás, a szekrényben van még egy üveggel. Szöveg nélkül. — Na, majd adok én nektek ebben az idényben, átkozottak! (Smolmen rajza) (Ľubomír Kotrha rajza) A technika korában élürjc. (Barát József rajzol JOGI KÉRDÉS A professzor azt kérdezi a joghallgatótól: — Van joga a férjnek felesége levelét felbontania? — Joga van — hangzik a felelet —, csak bátorsága nincs hozzá. APAI BÜSZKESÉG — Az én fiamnak, tanító úr, tele van a feje új eszmékkel. — Tudom, főleg ami a helyesírást illeti... GYERMEKRAJONGÚ — Mondja, Soroksai kartárs, szereti maga a gyereket? — Szeretem, de csak akkor, ha sír. — Miért éppen, ha sír? — Mert akkor kiviszik a szobából. A TORTA A vendég egy egész tortát rendel í} cukrászdában. A felszolgáló az asztalra teszi a tortát, és udvariasan megkérdi? — Tizenkét szeletre vágjam? — Nem, kérem, csak hat szeletre. Ti= zenkettőt nem tudnék megenni. VÁLASZTÉK Krepuskóné batér egy bazárba, és megkérdi az elárusítót: — Tessék mondani, mibe kerül egy legyező? — Az egyik tíz forint, a I másik tizennyolc forint. — Az óra nyilván a minőség szerint változik. — Nem kérem. A tizennyolc fcrintos legyezővel legyezheti magát, a tíz forintosat pedig maga elé kell tartania, és a fejével bólogatni hozzá .. . ORVOSNÁL fi Az öreg Csipetneki bácsit vizsgálja az orvos. — Nincs itt semmi komoly baj — mondja végül. — Csak- hát megfiatalítani én sem tudom magát. — A fene akar fiatalodni! Csak szeretnék tovább öreged' ni. MAGYARAZAT Rohan az új műúton a maszek autós. Egyszerre csak réndörkocsi terem mellette, s lemeszelik". Jó napot kívánok. Kérem, túl gyorsan hajtott. — Én hojtottam gyor san?í- Csak azért mentém mezzel a sebesség ueí, hogy önök be tudják tartani a követési távol ságot. wy izonyára emlékszik még Jtß a kedves olvasó arra a Magyar Televízióban bemutatott paródiára, amelyben a Hosszú, forró nyár című amerikai filmet gúnyolták ki. Azóta több emberrel is beszéltem, akinek módfelett tetszett az a ragyogó müsorszerkesztöi ötlet, amely szerint az inkriminált film elmaradt befejező része ürügyén éppen a magyar szinkronszereplőket vonultatták fel, hogy az ö segédletükkel veséz- zék ki a filmsztori hazug mondanivalóját, s egyáltalán az egész happy endes tálalást. Legfeljebb csak a filmsorozat magyar forgalmazóinak távollétét hiányolták ebből a kitűnő kabarétréfából. Én viszont mélyen megsajnáltam szegény filmsztárokat meg szinkronszínészeket, még az ügybe méltatlanul belekeveredett Spíler — Gyenge Árpádot is, akikből ezzel többszörösen is bohócot csináltak. Hiszen akármilyen csapnivaló film szereplői is lehetnek amúgy igazán derék emberek. Ott van például az a Ben Quick gyerek. Még javában tartott a sorozat, amikor az egyik esti folytatás előtt a liftben megszólított a felettem lakó Bár- zsing Viola, 35 éves, szabad foglalkozású hajadon, s kifordult szemekkel, valósággal át- szellemülten a következőket rebegte nekem: — Nahát, hogy micsoda igazi férfi ez a Benkvik! Erre, biz- isten, rá merném bízni az életemet! Némán bólintottam a Ben Quickre nézvést meglehetősen előnytelen nyilatkozat hallatán, s magamban arra gondoltam, hogy ha az életemet nem is, de egy két ügyet azért én is rá mernék bízni, mint ahogy nemsokára tényleg hozzá fordultam. Az egyik éjszaka, amint álmatlanul forgolódtam ágyamon, csendesen belépett szobámba Ben Quick, s halkan köszönt: — Jó estét, mister Warmer! Bódultán felkattintottam az éjjeli lámpát. — Bolcni vagyok... Bolcni Egon, engedelmével... — ö, elnézést, mister Bolcnil Tudja, már magától is rájár a szám erre a Warmer névre... Leült az ágyam szélére, és elgondolkodó arccal rágcsálni kezdett egy gyufaszálat, miután a szobámban uralkodó nehéz levegő miatt nem volt kedve a szokásos cigarettájára gyújtani. — Megkaptam sürgönyét — szólt nagy sokára. — Be sepi vártam a rendes légijáratot, saját sportrepülőmmel érkeztem. — Nagyon köszönöm, mister Quick... — hebegtem. — S mi, ki, vagy kik okozzák ezt? —■ túrt bele kalászsárga hajába. — Nem tudjuk pontosan. Szinte meg foghatatlanok. — Es megpróbáltak már valamit tenni ellene? — puhato- lódzott tovább Ben. — Az igazat megvallva, egyelőre még csak egymás között sugdolózunk, ha az utcán véletlenül egymásba botlunk. De hát, tudja, hogy van ez: az emberek rendkívül óvatosak. Nem lehet bizonyosan tudni, ki mindenki van már eddig is Hosszú, forró éjszakák — Szóra sem érdemes. Nos, mi hát az a rejtelmes ügy? — Nehéz róla egyszerűen beszélni ... — Megértem — dünnyögte. — Rendszerint úgy van, hogy minden megoldásra váró nagyobb feladat egyszersmind bonyolult is, ezért lehetetlen róla fecsegő hangnemben beszélni. Súlyos helyzet ecseteléséhez súlyos szavak illenek. Mégis...? — Talán röviden annyit — szántam rá magam a nyilatkozásra —, hogy lakótelepünk egy szörnyű átok alatt nyög. Lehet, hogy nem egészen pontos a kifejezés, mert szerencsésebb lenne egy olyan jelenséghez hasonlítanom az egész dolgot, mint mondjuk amilyen az első világháború, nemzetközi konvenciók által is tiltott gáztámadása volt. Tény, hogy lassan már kibírhatatlan lesz itt a helyzetünk, ebben a modern és másképp barátságos lakónegyedben. Éjszakánként már csak gondosan zárt ajtók és ablakok mellett térhetünk nyugovóra ... belekeveredve a históriába, hogy ki az ellenség, és ki a barát. Senki sem akarja megütni a bokáját... — Szóval, így — mélázott el. — Arra gondoltam — vettem újra egy kis bátorságot —, hogy egyedül már csak ön tehetne itt valamit. — Én? — Ki más? Aki a film történetében azt a példa nélkül álló esetet produkálta, hogy meg tudta törni a minden idők legmakacsabb, s ráadásul váltott szeieplőkkel megszemélyesített amerikai pénzemberének és apósjelöltjének ellenállását, annak ez az ügy majdnem gyerekjáték lesz. — Na, de most már rukkoljon ki, mister! Különben felesleges volt idecitálnia engem. — Hosszúk és forrók az éjszakák — nyeltem egyet tik- kadtan. — Micsoda? Forrók? — kiáltott fel tőle szokatlan indulattal. — Most, amikor október végét jelzi a naptár?! — Igen ám, de a fűtőtestek ontják a hőt. Odalépett a radiátorhoz, t megtapogatta. — Hát akkor miért nem nyit ablakot? — Nem merek. És a többiek sem mernek, az egész lakótelepen, mert olyan szörnyű bűz árasztja el esténként a környéket ... — És az mitől ered? — vil- lanyozódott fel egy pillanatra. — Ha tudjuk, az már kiindulási alap lehetne! — A közeli vegyiművek bocsátja ki, s istenemre, meg lehet tőle fulladni. ,Ben Quick hosszasan hallgatott. — Mit tehetek én itt? — Harcolni kellene a dolog likvidálásáért. Önnek ez bizonyára sikerülne. Talán még az illetékes szakminisztériumig is feljuthatna... Tagadóan rázta meg a fejét. — Nem megy. Megrendültem. — Nem gondoljuk ingyen — kötöttem az ebet a karóhoz. — Több itteni lakossal megegyeztem már abban, hogy ősz- szedobnánk valamit. Ha mindenki csak koronákat adna is, a végén csinos summa jönne ki. Gondolja meg, százezrekről lehetne szó! Nagy ez a lakótelep ... — Akkor sem — fagyasztotta belém a szót hideg, szürke, középnyugati tekintete. — Kár a gőzért, mister Bolcni! Nincs az a magas sztárgázsi, amiért én beleártanám magam ebbe az ügybe. Akkor inkább már paradicsomot termesztek. Adják a dohányt a vegyiművek igazgatóságának, hogy az árából időnként permetezzenek repülőgépekből egy kis ózont vagy kölnivizet a penetráns bűz semlegesítésére. Good bye! Hanyagul intett, majd ködsipkát húzva a fejére, eltűnt. Nagyot csalódtam benne. Most már igazat adok a kriti káknak: ezt az embert a be- nősülésen kívül minden más hidegen hagyja. Na, de találkozzam csak ve= led, Bárzsing Viola! MIKUS SÁNDOR Mestermű (Urzica Szöveg nélküL^ .,(Jezs)
