Új Szó, 1973. november (26. évfolyam, 260-285. szám)

1973-11-11 / 45. szám, Vasárnapi Új Szó

197a XI. 11 Az emberi beszéd a gerinces ál­latokra általánosan jellemző han­gos megnyilatkozásokból fejlődött ki. De a különbség hozzájuk ké­pest minőségi. Az állat ki tudja fe­jezni, hogy mit érez (vagy észlel vagy akar), de nem azért, hogy közölje, csak mert „nem bír magá­val“, mert kitör belőle. Ha ez in­formációvá válik (mert más meg­tud belőle valamit), vagy befolyá­solássá (mert a többiek elszalad­nak a hatására), az többnyire vé­letlen következmény, nem szándé­ka a kifejezőnek. Az állati hang­adás tehát ösztönös, sokkal inkább oka van, mint célja. Mi viszont azért beszélünk, hogy informál­junk és befolyásoljunk másokat: az emberi beszéd társas jellegű céltevékenység. S még egy nagy különbség! Az emberi beszédnek már nem a be­szélő belső állapota az egyetlen tárgya, hanem jórészt a külvilág. S hogy a külvilágot tükrözhesse — sőt: ábrázolhassa a hallgatónak —, bele kell hatolnia szerkezeté­be; azaz elemezve s az elemeket összeszerkesztve kell a gondolko­dásban visszaadnia a valóságot, és a mondatban a gondolatot. Egy egyszerű példát! „Az asztal barna“. Ehhez a megállapításhoz gondolkodásomnak az adott asz­talon észlelt jellemző jegyek kö­zül (melyek együtt ennek az asz­talnak „asztalságát“ hordozzák) le kellett választania egyet (a színt), hogy mindjárt visszavonatkoztat­hassam rá. Leválaszthatok persze mást is: „Az asztal kerek“, sőt akár a leglényegesebb jegyeket: „Az asztalnak lába és lapja van“. A valóság azonban nem mecha­nikusan tükröződik a mondatban. „Az asztal felhős“- ez vagy értel­metlenség, vagy költői kép. Nem a valóságot tükrözi közvetlenül, hanem róla alkotott gondolatomat, amely ez esetben vagy téves, vagy nagyon egyéni. De ugyanígy a gondolatom rejlett abban a mon­datban is, hogy: „Az asztal bar­na“. A különbség annyi, hogy eb­ben itt az észlelésemnek nagyobb a része, abban ott a fantáziámnak. Az áttétel tehát kétszeres: be­szédünk gondolatainkat tükrözi, és gondolkodásunk a valóságot. (Mint a Diesel-elektromos mozdony: ab­ban a nyersolaj elektromosságot termel, s ez forgatja a kerekeket. Aki azt mondja az ilyen mozdony­ra, hogy olajhajtású ugyanúgy féligazságot állít, mint aki vil­lanymeghajtásúnak nevezi). A két tükrözési szint összefüggése azon­ban láncolatos, s igv egyik elem sem hanyagolható el. Nézzük csak ezt; „Felhőtlen éj­jeleken ragyognak a csillagok“. Észlelésem alapján gondolkodá­somnak el kellett it* választania a csillagoktól ragyogásukat, hogy mindjárt vissza vonatkoztathassam rájuk, jellemző lükként. A napsza­kok közül ki kellett választanom azt, amelyiken ez a jelenség ész­lelhető; majd az éjjelek közül azo­kat, amelyeken ml dezt — megfi­gyelhetjük. (Az. hoev így fnrmu- lázom, bár valójában a csillagok mindig ragyognak, azért van, mert ez számunkra csak felhőtlen éjsza­kákon mutatkozik. E mondatomban sem a valóság tükrözi tehát ön­magát, hanem azt tükröző — em­berközpontú — gondolatom). Az eseményeket is valóságos le­folyásuk alapján tükrözzük monda­tainkban; de nem marad ki belőle egyéni észlelésünk, elemzésünk módja sem. Nézzük: ki mondja „az“ Igazat egy karambolról! A szemtanú így meséli: „A kocsi megelőzte a teherautót, és rossz ívben kanyarodott vissza, és hir­telen fékezésre kényszerült, és az árokba fordult.“ A helyszínelő szakember ezt írja le: „A ko­csi, miután megelőzte a teherau­tót, olyan rossz ívben kanyarodott vissza, hogy hirtelen fékezésre kényszerült, s emiatt az árokba fordult.“ Az újságíró pedig így végzi az erről szóló hírt: „A te­herautó megelőzése után rossz ív­ben visszakanyarodó s ezért hir­telen fékezésre kényszerült kocsi az árokba fordult“. A szemtanú részletez és elemez, de az esemény mozzanatai között nem lát több kapcsolatot a pusz­ta időrendnél, egymásutániságnál. A szakember megtartja a részlete^ zést, de okozati viszonyba állít­ja a mozzanatokat. Az újságírót a végeredmény érdekli legjobban: „A... kocsi az árokba fordult.“ A részleteket sűrítve (és súlytalanít- va) akasztja a fő esemény elé (sőt, logikailag, nyelvtanilag: alá- ja). Ugyanazt tükrözi mind, s ki-ki igazat mond — a maga szemlé­lete szerint. Ha a beszéd — illetőleg rögzí­tett válfaja: az írás — csak gon­dolatkifejezésre való volna, a há­rom változat között nem is keres­hetnénk itt értékrendet. De a be­széd a gondolatfcözZés, gondolatát­adás: a valóságnak mások számá­ra való, ábrázoló megjelenítése. S akkor már vizsgálhatjuk: melyik a három forma közül a „legkom­munikatívabb“, a leginkább közlő erejű. Ügy képzeljük el valahogy, hogy a hallgató (vagy: olvasó) figyelme mindig a mondat felső szintjére összpontosul; s ami az alatt áll, csak fél figyelmet kap. Akkor a harmadik változatról kiderül: hiá­ba jellemezte részletesen a kocsit, ez az „aláakasztot:“ rész csak kis hatékonysággal suhan el a szemek előtt vagy a fülek mellett. Az el­ső kettőt összevetve meg azt lát­juk: mindkettőben a figyelem fó­kuszában vonulnak el a részmoz­zanatok; de a másodikban velük egy szinten állnak az összefüggé­seiket kifejtve lelöló kapcsoló ele­mek is. Nyilvánvaló: az esemény­sornak ez a legpontosabb és leg- elomzőbb tükrözése. Mindezáltal mondataink szerke zete nemcsak tükrözi gondolkodá­sunkat. hanem formálja is máso­két. Ha pontos, pontosra: ha pon­gyola, pongyolára. — Ezért sem mindegy, milyen gonddal fogalmaz­zuk meg őket, s a tükrözésnek mi­lyen szintjénl DEME LÁSZLÓ Komlósi Lajos versei Októberi vers Erőtlenül kereslek akaratom ködben kóborló fény Ismeretlen himnuszt dúdolgatok rólad s nem tudom vagy e méq? A köd nő emléked lassan ellepi és elrejt engem is. Megsárgult a harsogó hegyoldal ez az október bennünket itt már nem talál Üres csónakot dajkál a tó Perelek két tolvajkezű évvel perelek az elválasztó messzeséggel perelek mert voltál perelek mert nem vagy Az ősz vakhegedűs dallamára senki nem figyel A rozsdás percek mozdulatlanok Egyedül Az ősz rőt bokraival díszeleg hangjegyek a hulló levelek Belekarolok a késő délutánba odanyújtom ajkam a kósza szél elé. Köd Betakaródzott az est. Kint már csak magam vagyok. Bálákban hullik rám o köd s beföd. Szobádban lámpa ég, lehet, hogy rózsaszín, lehet, hogy kék Baudelaire-verseken merengsz? Itt csak köd szitál. Chopin-balladákat hallgatsz? Itt a kert sivár és a sóhajok sárga avarba fúlnak. Hiányzol. Elvirágzik a dália, a margaréta, Ügy tűnik: már ez az ősz sem hoz el s ki tudja, hány ősz van még életünk rokkáján? VÁRLAK. Eső Staudt Mihály: üSZl Ta] (pasztell) Oly halkan kopog egy dallam mint éhes koldus­vagy szegény rokon. Húrja beteg lián, csendesen jön, mint bűnös leány. Elé tartja az arcát az alvó, sápadt föld, lassan ébredek, csak lassan ébredek föl. A tócsák nagylyukú sziták, pointilista vásznak, a cseppek - ha akarnám téged is kipontoznának. A Madách KowWailő ö'Énsásai: i rtiMÜLiviArt VUiK. tvtzOciMY ELBESZÉLÉSEK REGÉNY ■■ ■■■■ VALÓSÁG - GONDOLAT - BESZED

Next

/
Thumbnails
Contents