Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-08 / 239. szám, hétfő
L eéltem már életem felét és még mindig nem tudtam, tulajdonképpen mire is való a cipő — még egy szép nap megismertem két vénasz- szonyt, Giuseppina és Sofia testvéreket, és akkor valamivel többet tudtam meg a cipő igazi céljáról. Puppi és Zuffi, így nevezték őket, szomszédaim voltak. Szívesen lejöttek a rozoga lépcsőkön az ösvényre, mert itt néha gyerekek játszottak, a temetőbe igyekvők pedig elhaladtukban köszöntek nekik. Itt ültek a legalsó lépcsőn, fehér hajjal és barnán és ugyanolyan viharverten, akárcsak a kőfalrom, melyre árnyékot vetettek, itt ültek a napsütésben, miközben fontak. Ahogy elnéztem őket méltóságteljesen itt üldögélve a délután nagy csöndjében, fonás közben ujjaikat játékosan mozgatva, eszembe juttatták a csodálatos népvándorlást Görögországból Szicílián keresztül Sybarisból Paestumba és onnan Positanóba, és ez a két leánytestvér a csillogó mész és árnyékot pecsegtető olajfák között jelképezte számomra a tájat: puszta jelenlétükkel nevet adtak ennek a sovány, de napfényes földnek: Magna Graecial De aztán mindannyiszor ugyanaz történt: ruházatuk felébresztett játékos álmodozásomból. Mint sok szegény asszony ebben a helységben, ők is viseltes holmikba öltözködtek, melyeket a rokonok küldtek New Yorkból. Ezek a cocktail- és estélyi ruhák a szikár agg testeken akaratuk ellenére álarcos bálban használt mezként hatottak, különösen mert Puppi és Zuffi télen-nyáron mezítláb járt. Mivel nem tudtam, hogy soha életükben nem volt cipő a lábukon, egy nap megkérdeztem, miért nem küldenek a rokonok cipőt is? Zuffi csodálkozva bámult rám és azonnal válaszolt — ö szenvedélyesebb volt, mint Puppi —; cipőt? Arra még van idejük! Majd elengedve a lent, balkezével elhárító mozdulatot tett. Puppi bólogatott, jómagam pedig továbbra Is oly keveset értettem a cipőkhöz, mint azelőtt. Közben megjött a háború s a maga kicsinyességében nem engedte meg, hogy a régi ruhákat és cipőket tartalmazó csomagok eljöjjenek New Yorkból Positanóba, sok szegény ember járt-kelt teljesen vagy félig-meddig mezítláb, ennélfogva a két öreg leánytestvér meztelen lába többé nem keltette fel érdeklődésemet. Ahogy a háború befejeződött, a postacsomagok New Yorkból azonnal újból érkezni kezdtek, és Positano egész lakossága úgy öltözködött mint New Yorkban ebben és abban a számú utcában a háború előtt. Az öreg leánytestvérek házába is megtalálta az útját egy vitorlavászonba varrott csomag, éspedig az akkor kilencéves leányunk vállán. Bizonyára a sok hasznos dolog között cipőnek is kellett lennie, úgy gondoltuk mi. De mikor a testvéreket újra viszontláttam megszokott helyükön, a lépcsőn üldögélve, mezítláb vollak, mint különben. Nem törődve az illendőséggel megkérdeztem: nem volt-e cipő is a csomagban? Zuffi hátravetett fejjel a maga heves modorában válaszolta: „Cipő? természetes, hogy volt cipő a csomagban! Már ideje is volt, hogy a cipők megjöjjenek!“ Bizonyára, de ha már éppen ideje volt a cipők megérkezésének, akkor miért jártak továbbra is mezítláb? Így aztán a szelidebb Puppihoz fordultam. Körülbelül ugyanazt válaszolta, amit Zuffi, csak éppen hogy ájtatosan többször egymás után sóhajtott és kijelentette, most, hogy a cipők megérkeztek, nyugodtan halhatnak meg. Mivel semmiképpen sem értettem meg a békés halál és cipők közti összefüggést, többet nem kérdezősködtem. A cipők tulajdonképpeni feladatáról talán soha nem tudtam volna meg semmit, ha beszélgetésünk után néhány napra Puppi hirtelen meg nem hal. Csak hallottunk róla, hogy sötét házukban lezuhant a kőlépcsőkön. Következő napon elmentünk halott barátnőmhöz az illendőség előírta látogatóba. Azonban észrevettem Zuffi állandóan rám pillantó tekintetéből, hogy valami nyomja a szívét. Végül is hazaküldtem az enyéimet, én pedig ott maradtam. A halott Puppi, akárcsak élő korában, szelíden és kissé szórakozottan, mosolyogva figyelt. Zuffi előbb néhány könnycseppet hullatott, zsebkendőjével feltamponálta, majd beszélni kezdett, miközben sóhajtott, ütögette mellét, a Madonnát szó- lítgatta és minduntalan Puppi bocsánatáért esdekélt. Valakinek be kell vallania, mormolta, meg kell szívét könnyítenie, mert a tisztelendőtői még túlságosan fél. Egy nap, majd ha erősebbnek érzi magát, meggyónja, de Puppi sem volt mindig olyan angyal, is visszautasította, hogy az ágyhoz vigye. Az út le a konyhába a lépcsőkön kissé sötét — mondta Puppi —, és nem tudja, hol a gyertya meg a gyufa. Zuffi parancsolóan rákiáltott testvérére, hogy ő idősebb — nyolcvanhat éves volt, míg Puppi csak nyolcvannégy. És még valamit kiáltott, De mielőtt Zuffi elismételte volha nekem szavait, melyek káromláshoz hasonlítottak, meglapult, óvatosan rápillantott újból a halottra és azt suttogta, „És aztán azt mondtam — igen, Signore, azt mondtam: Hát akkor dögölj meg, te lusta tetű!“ Érthető, hogy a szelíd Puppi nem tétovázott tovább, hanem a falat tapogatva leindult. És ekkor Zuffi egy sikítást halott. „Madonna“, csak ennyit tudott Puppi még mondani. És csend lett. Zuffi köténye szélével felitatta könnyeit, felállt és a parádés ágy elé lépett. ,,ltt van — magyarázta — látja, Signore, ezeket a cipőket! Már akkor a lábán volt... Ez az ... Én is felálltam és Zuffi mellé léptem. A halott lábán cipő volt, ünnepélyre, táncra készült lakkcipő, pezsgőspohár hosszú sarokkal — hát valóban. Zuffi igazat beszélt: ez az . .. És hirtelen megvilágosodott előttem: ezek a cipók okozták nemcsak Puppi halálát, hanem a testvérek közötti vitát is ... — Szép cipő — szóltam tehát —, és most mutasd meg a tiedet! Zuffi szipákolva a komód elé lépett és fehér kartondobozzal jött vissza. Ott feküdt az ugyancsak csillogó lakkcipő, szintén magas sarokkal, de valahogy öregesebb, megszokottabb, finomságában egyszerűbb. Zuffi szomorú szemébe néztem és azt mondtam: „Nekem a Puppié jobban tetszik.“ — Ó, nekem is Signore — vágott közbe hevesen, és előrecsücsörítette ajkát. — De hogy te ezért ágynak essél és cselédnek használd a testvéredet — és rosszallóan csóváltam a fejemet. Zuffi sírdogált egy darabig és úgy látszott, hajlandó világosságot deríteni az ügyre, hogy ezzel legalább a bűnösség egy részét elhárítsa magától. — Igen, Signore — kezdte beszédét —, rossz voltam Puppihoz. De ő is rossz volt hozzám. Amikor a cipőket kicsomagoltuk, a szebbikkel, mely most a lábán van, ide-oda szaladgált a szobában és minduntalan ismételte: ez az enyém. Ezt nekem küldte Ettore! De Ettore semmit sem írt levelében arról, kinek szánja ezt a cipőt. Az ön kedves leánya, Signore, kétszer felolvasta nekünk a levelet, elejétől végig, de erről semmit sem írt, egyáltalán semmit! — Jól van, húgocskám — mondtam én, — akkor ne legyen ih \&pü se a tiéd sem az enyém, hanem azé, aki kettőnk közül hamarább hal meg.“ Nem volt igazságos, Signore? De mit válaszolt nekem erre Puppi: „0, ismerlek én téged. Ha meghalok, úgyis a másikat húzod a lábamra.“ Ó, Signore, haragomba belebetegedtem és ágynak estem. Igazában csak most veszem észre, valóban beteg is voltam egy kicsit. De mit kellett látnom? Puppi szemem láttára felhúzta a cipőt, és azzal járkált itt az ágyam körül. Járkált? Botorkált, mint egv kerge tyúk, mert a cipő túl kicsi volt neki. Az én lábamra talált! És amikor ezt megmondtam neki, rám kiáltott — senki emberfia nem hitte volna el a jó Puppiról —: disznólába legyen annak, aki elveszi tőlem a cipőt — üvöltötte. Esküszöm, ezt mondta Puppi — vagy nem, nem mondtad? Ezzel a kérdéssel fordult Zuffi félénken és síró hangon a halotthoz. — Tudom, hibás vagyok bizonyos fokig — folytatta Zuffi komoran — de Signore, ha lehúzta volna a cipőjét legalább este, éjszakára, mert ki fekszik cipővel az ágyban? — akkor is lezuhant volna a lépcsőkön? Ebben igazat adtam neki, de emlékeztettem arra, hogy Puppi volt közöttük a fiatalabb és a szebbik cipő talán mégis őt illette volna meg. Puppi temetése után felmerült a rokonság sötét mélyéből egy unokaöccs és Zuffi megkérdezése nélkül beköltözött népes családjával az alsó emeletre, azzal a magyarázattal, hogy becsülete ellenére szólna, ha tehetetlen nagvnénikéjét magára hagyná. Zuffi megállította az utcán a leányomat, és suttogva közölte vele, hogy unokaöccse alattomos farkas, aki csak az ő halálát lesi, hogy házát, matracait, bútorait és fazekait megkaparinthassa. De hát ez még mind semmi. Közelebb hajolt a leányka füléhez és még halkabban azt suttogta: „A cipőm kell neki, Beatrice, hogy legyen a feleségének! És akkor én — én majd mezítláb állok a mennyország kapuja előtt!“ Beatrice tudomására hozta szüleinek, sőt a tisz- telendőnek is Zuffi aggodalmát. A Monsignore úgy vélekedett, mindenekelőtt az asztalossal kell beszélni, aki egyszer majd Zuffit a koporsóba helyezi, addig le ne zárja a koporsót, míg nincs Zuffi lábán a gálacipő. Egy nap Zuffi házunk ajtaján kopogott. Amikor mindannyian köréje gyűltünk, elmesélte nekünk, egyik kezével szégyenlősen eltakarva arcát, hogy a rablók ellopták a cipőjét, csak annyit értettünk: „a rablók“ különben semmit sem és „a cipó!“ Felajánlottuk, írunk Ettorénak. Bizonyára hamarosan új cipő érkezik. Még sz^bb is, mint a Puppié. Ekkor Zuffi leengedte kezét arca elől és rémülten kiáltotta: „És ha holnap meghalok? — vagy holnapután? és itt állok cipő nélkül! Mi lesz akkor? Csak nem — és hangja elcsuklott a megszégyenítő helyzettől, melybe elképzelte magát — fekhetem mezítláb a halottas ágyon és állhatok oda így a mennyország kapuja elé!“ Azonnal beszélünk a Monsignoréval. A vasárnapi dörgedelmes prédikációjában olyan sötéten ecsetelte a cipőtolvaj pokolban szenvedő kínjait, hogy már másnap reggel ajtaja előtt ott találta Zuffi lakkcipőjét. Még ezen a hétfőn átjött hozzánk és cipőkanalat kért kölcsön. Beatrice hazakísérte és lábára segítette a gálacipőt. „Ideje felhúzni — magyarázta —, és a lábamon is hagyom, akkor biztonságban érzem magam — ravaszul mosolygott —, mert ezek az alsó rablók majd azt mondják, hogy dagadt lábamra nem tudták felhúzni.“ Ezután eltorzult arccal lépett egyet és nagyot nyögve egy másodikat. „A mennyben“ szólt, és mosolyogni igyekezett, — „majd nem szorít“. Néhány nap múlva Beatrice látta, amint az asztalos a régi barna házba koporsót vitt. Azonnal odacsatlakozott, majd minket is áthívott Zuffihoz. Az öreglány már a koporsóban feküdt és ugyanúgy mosolygott, mint annak idején testvére. A cipő csillogott és Beatrice sugdosódott az asztalossal. A köpcös férfi bólogatott és a koporsófedél után nyúlt, aztán megszólalt: „Igazad van, a Monsignore is mondta, inkább zárjuk le azonnal a koporsót.“ Zuffilval mélyen egyetértve mindannyian mosolyogtunk, én pedig végre megtudtam, mire való tulajdonképpen a cipő. PÁVAI MIHÁLY fordítása Suov: a feleségem és a más felesége Ny ina Csaskinával a Rosszija moziban ismerkedtem meg. — Bocsánat, valami férc van a ruháján — fordultam hozzá, és levettem válláról egy fehér cérnaszálat. (Mutatóujjamra tekerve mindig hordok magamnál cérnát — nincs ennél jobb módja az ismerkedésnek.) Nyinocska hálásan megköszönte a figyelmességemet. Az előadás után sétáltunk egy kicsit, majd beültünk egy presz- szóba. A következő napokban sűrűn nyúltam a telefonkagyló után: a legváltozatosabb szórakozásokra invitáltam. Csónakáztunk a Moszkva folyón, hangulatos kis vendéglőkbe mentünk vacsorázni, megnéztük a Spartacus című balettet. Egyszer, alighogy elbúcsúztam Nyinától a házuk kapujánál, egy jelentéktelen külsejű férfi lépett oda hozzám: — Sztanyiszlav Csaskin vagyok — mutatkozott be. — Köszönöm, hogy hazakísérte a feleségemet. Várakozón hallgattam. — Nemrég — folytatta — a buszon puszta véletlenségből én is megismerkedtem a maga feleségével, Zinaida Petrov nával. Otthon kielemeztem a dolgokat. Régebben gyakran előfordult velem, hogy későn jöttem haza. Zinaida örökös kétkedéssel fogadta magyarázataimat: „Ismerem én a tt értekezleteiteket!“, vagy: „Nem is volt annyi iskolatársad, ahánnyal az utóbbi időben összefutottál“ Mostanában azonban egy szava sincs kimaradásaim ellen. Mi ez, kedvesség? Sokkal inkább taktika! Egyszer Nyinocska felhívott a munkahelyemen. — Ma szabad vagyok — mondta. — A férjem kollokviumra megy. Azonnal felcsengettem Zinocskát: — Ma értekezlet lesz nálunk, csak későn, úgy 11 felé jövök haza. — Jól van, kedves. Akkor én elmegyek a barátnőmmel moziba. Leteszem a kagylót. Moziba, a barátnőjével? Ilyesmi eddig sosem fordult elő. Mit tegyek? Felhívom Nyinocskát: — Sajnos, ma mégsem érek rá. Majd később megmagyarázom! Hazaindulok. Sejtésem nem csalt: Zi- naidának vendége van. Csaskin, Nyinocska férje. Zinaida zavartan hebeg valami olyasfélét, hogy évfolyamtársa, Csaskin pedig csak hallgat, ül szomorúan. Teáztunk, erről-arról beszélgettünk, sőt, össze is tegeződtünk. Amikor Csaskin búcsúzott, elkísértem. — Sztaszik — mondtam neki a lépcsőházban —, nem is tudtam, hogy ekkora Don Juan vagy. — Nincs igazad, Jevgenyij, én monogám természet vagyok: Nyinát szeretem, rajta kívül még nem volt más nő az életemben — bizonygatta. — Te viszont férfiszépség vagy. Bizonyára annyi kalandod volt már, hogy megszámolni sem tudnád. — Igen, Sztaszik, volt. Minek is tagadnám? — Lám, nekem pedig csak egy volt. Az utóbbi időben azonban történt velem valami. A te Zinaidád nagyon tetszik nekem. — Gondolhatod, hogy nekem is tetszik. Zinocska maga a tökély. — Nyina is az, Mostanában azonban úgy érzem, hogy a te Zinaidád szebb. — Hát ez igaz, tényleg Zinocska a szebb. — De akkor miért randevúzgatsz Nul- nával? Meghökkentem. „Valóban, miért is randevúzunk?" — gondoltam magamban. Ezután munka végeztével mindig pontosan hazamentem. Az egész estét otthon töltöttem. A cérnaszálat száműztem az ujjamról, nem volt többé értekezlet. S valahogy — furcsa véletlen — ettől kezdve egyetlen volt iskolatársammal sem futottam össze. Zinaida azonban nem örült e változásnak. — Mi az? — kérdeztem. — Hűtlen lett az évfolyamtársad? Nem telefonál? Zinocska pirult-sápadt, de nem válaszolt. Hosszú ideig megfigyeltem, hogy elal- vás előtt mindig ugyanazt a könyvet olvasta. Kitartón nézegette, de két hónap alatt sem jutott a végére. Egyszer kezembe vetem a könyvet. Egy újságból kivágott fénykép lapult benne. Csaskinnak, a nagyreményű geológusnak a fényképe. Lám, milyen jó a monogámoknak. Mindenki beléjük szeret! KOVÁCS BÉLA fordítása ZIRIG ÄRPÄD: Szerelem feldobott kőnek szárnya van két ház fölött átsuhan vonatfütty után csend fakad lelőtték a madarat nem vetheted ágyamat nem védted a madarat lelőtték most keresik szárnya nélkül meglelik Mennyei cipő STEFAN ANDRES: mint most — és Zuffi szapora és meglehetősen szemrehányó pillantásokat vetett a halottra. Történt közöttük egy s más — sok dolog — a csomag megérkezése óta — mondta. Mindazt nem tudja jól elmesélni. És mert nagyon megharagudott, ágyba feküdt, Puppinak bejelentette, hogy beteg. „Szolgálómmá akartam tenni, azt akartam, ugráljon az ágyam körül, mint egy bolha. Igen, azt akartam!“ Amikor kérdezősködtem, hogyan volt képes szelíd testvérével szemben hirtelen ilyen kegyetlennek lennie, rápillantott a halottra és megrázta a fejét. „Nem, azt majd gyónja meg Puppi maga“ — mondta határozottan — „én csak azt beszélem el, amit én tettem". — Harmad- vagy negyednap Puppi észrevette, hogy testvére csak megjátssza a betegséget ós nincs semmi baja — s akkor még a pohár vizet
