Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)

1973-10-29 / 257. szám, hétfő

N

émán ültünk körben a leszálló alkonyaiban.

A tányérkára odatapadtak a kanalak a maradók befőttel, s még illatozott a meg nem ivott fanyar tea és az omlós tészta.

Az asszonynak dús, barna haja volt, két hullámban imlott hátra homlokától, tarkólán laza kontyba volt csavarva. Magasra vonta vastag szemöldökét, mintha riég most is csodálkozna azon az eseten, amelyről ieszélni kezdett. Széles, barátságos szája tanácstalanul megnyílt.

— Csak kérem, ne mosolyogjanak rajtam, mert már most érzem, hogy nem tudom önöknek elmondani úgy,

ihogy történt. Mikor ama napokra gondolok, azt i pillanatot keresem, amelynél az ügy kezdődött, i látom nogy csak egy marék morzsa maradt meg is valamilyen nehéz, meghatározatlan hangulat, legyenek hát elnézőek.

Erősen szorongatta tenyerét Az ősi gyűrű gyémántjai megcsillantak, mikor ujját a napnyugta sárgás fényébe dobta. Körmein rozsdállott a maradék lakk- I esték. s

— Az idő akkor kellemes volt; ne haragudjanak, hogy ilyen részleteket említek, de az a nap, az az időszak, még a levegő íze is, úgy érzem, szorosan összefügg azzal az esettel, amelyet átéltem. A levegő üde, hűvös volt. Az éjszaka megnedvesedett járdák csak déltájban száradtak fel. Elmúltak már az első heves záporok, amelyek a nyár határát jelentették, lassan közeledtünk a negyedik háborús tél felé.

Varsóban laktunk, a Krucza utcában, egy ódon bérház alagsorában. Férjem dolgozott, lányom illegális iskolában tanult. Egész délelőtt egyedül voltam otthon. Csak néha kopogtatott be a szomszédasszony és jószándékúan közölte, hogy mit adnak jegyre az üzletben. Nem sok munkám volt. Ismerik a megszállás alatti ebédecskéket. amolyan összecsapott ételek voltak csak. Nem sok fáradtságba került, csak leleményesnek kellett lenni, kiváltképp nekem, mert az én gyámoltalanomnak — gyengéden nézett a. kanapé szögletében ülő férjére — egy krajcárt érő kereskedői tehetsége sem volt.

Nem vetem a szemedre, csak hát magad tudod a legjobban, hogy az egész ház az én vállamra szakadt, nem volt hát időm az előérzetemmel és a hangulatommal foglalkozni. Szorgalmasan csináltam „hozott anyagból“ a pulóvereket és valahogy megpróbáltuk tartani, legalábbis látszólag, a régi életet.

A konyhában ültem, kötőtűvel számoltam a szemeket. Hirtelen egy tolakodó gondolat jutott eszembe: megfeledkeztem egy végtelenül fontos valamiről, ami ebben a pillanatban a legfontosabb, ölembe ejtettem a munkámat, s azon töprengtem, mit terveztem erre a napra, egy pillanat múlva mégis úgy döntöttem, hogy semmit, egyáltalán semmit.

Megint hozzákezdtem a beszegéshez. íde-oda forgattam a pulóver elejét, próbálgattam, de a munka mór nem ment, folyton tévedtem, sőt néhány sort ki kellett bontanom ... Nyugtalanság gyötört, valami akadályozott, űzött, végre türelmetlenül felálltam. Úgy rémlett hogy valaki, mint egy kis gyermeknek, megpróbálja fassan, érthetően szótagolni azt az egyszerű parancsot és már haragudni kezd figyelmetlenségem és hiányos felfogóképességem láttán.

Jártam-keltem a konyhában. Tányérokat vettem a kezembe, a borsos zacskóért nyúltam, de éreztem, hogy bár jó úton vagyok, ez mégsem az, amit tőlem várnak. Bizalmasan rábíztam magamat a tudatalatti parancsra, sőt ez már kezdett kissé szórakoztatni.

Csak amikor észrevettem, hogy kezemben tartom a portörlő rongyot, a seprűt és a szemeteslapátot, eszembe jutott, mint káprázatos bizonyosság, hogy az előszobába kell mennem, és a szekrényben takarítani, rendet csinálni.

Régen tervezgettem már, de halogattam a munkát, Hisz nem volt sürgős... Elégedetten mentem, hogy végre megfejtettem és így gyorsan megszabadultam a tolakodó gondolatoktól. Kinyitottam a nyikorgó ajtót. A szekrény mélyén emelkedtek a régi dobozok, tele gondosan összerakott, becsomagolt, spárgával átkötött fonalgombolyagokkal.

— Emlékszel — fordult tanút keresve férjéhez —, a nagynéni azon az őszön csomagokat küldött nekünk almával... A polcon fogó nélküli bőrönd állt, poros üvegek, rossz vasaló, egy ruha lógott a fogason, de olyan foltos volt, hogy tejre is restelltem elcserélni.

Biztosan nyúltam le ennek a lomtárnak a fenekére és kihalásztam az évek óta nem használt magas, kör alakú kalapdobozt. Kioldottam a recsegő szíjakat, felemeltem a tetejét. Csalódottan láttam, hogy üres.

A biztonság kedvéért megfordítottam és néhányszor a fenekére ütöttem. Tompán kongott és kiesett belőle egy behajtogatott szögletű névjegy. Élesen elütött 9 kltap9sott szőnyegtől.

Wojciech Zukrowski:

REND

„Wieslaw Olszewski“ — olvastam roppant csodálkozva: felemelkedtem térdeplő helyzetemből — „Wie- sek Olszewski“ ...

A kislányunk kollégája volt, fiatal fiú a „komplettből“. Három hónappal korábban, egy utcai embervadászaton tartóztatták le. Három hónap — gondoltam hirtelen — akkor nagy idő volt... Minden perccel kevesebben lettünk valakivel, nem lehetett hát mindenkiért aggódni, mindenki csak legyintett és élt saját sorára várva.

Különben az ő ügye nem volt veszélyes. Nem találtak nála semmi terhelő bizonyítékot, olyat legalább,

TÖRÖK ELEMÉR:

Micsoda őszbe léptem

Micsoda őszbe léptem Lelesz szülői ház miféle emlékek sátrába invitálsz

jön velem a gyermekkorom térdig

ökörnyálban

jön a letépett mosolyú őszben tengerikórá kupacok halk zörejében

ó ti tengerikórá kupacok gyermekkoromat bújtató tizenkét sárga koporsó hadd legyek újra otthon köztetek hova csak a csend ér el gyermekké ringó neszével

mint például a börtönből kicsempészett, klszivárgó híreket, tehát legfeljebb az a veszély fenyegette, hogy Németországba viszik munkára. Mindent megtettek. hogy kiszabadítsák, különösen Zaleskiék, a fiú menyasszonyának szülei. Sőt, a közvetítőnek ki is fizették a tetemes összeget és mindennek a legnagyobb rendben kellett volna mennie...

Meglepetten álltam és már kész voltam nevetni a korábbi rossz előérzetemen, amikor hirtelen a szekrény mélyébe tekintettem, a felesleges tárgyak pókhálóval beszőtt temetőjére, s akkor valahogy másképp láttam a helyzetet: majdnem veszedelmesen. Ugyanakkor éreztem a csendet, azt a szokatlan csendet, amely megtelepedett a lakásban. A hallgatás fülemben vibrált, éreztem a levegő áramlatát.

De már hangosan megcsörrent egy fedő a lábason, a gyerekek egyhangúan dúdoltak az udvaron. Nem, nem, ez nem ének volt, ritmikusan számoltak: „enc, bene, kimehetsz, cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre, fuss...“ Végre az egyik gyerek, valamelyik sarokban elrejtőzve, hangosan és türelmetlenül kiáltotta: „keress, na, keress már“.

„Wiesek Olszewski— ismételtem és megrémültem saját suttogásomtól, annyi szomorúság volt benne.

Hiszen Zaleskiékhez kellett menni, már régen készültem, csak mindig akadályozott valami. A lányom kért meg erre: meg kellett tudnom, mi van a fiúval; a közvetítők napról napra ígérgették, ígérgették a gyors szabadon bocsátást.

Tudtam, hogy nem szabad halogatni, hogy azonnal mennem kell. Eloltottam a gázt, megszokásból kezembe vettem a szatyrot, mert abban a negyedben talán sikerül valamit vennem és szememre vetettem magamnak az érthetetlen sietséget. Futottam le. Éreztem, hogy nem nyugszom meg, amíg a Zaleskiékkel nem beszélek.

Elég messze laktak, kint a Zoliborz negyedben. A villamos lassan mászott. Először éreztem magara úgy, mintha kiváltam volna az utasok tömegéből. Idegesítettek a varsói újságárusok gondtalan kiáltozásai.

Az utca néptelen volt, álmos, a terek közepén hervadó fű csillogott a harmattól. A házak árnyékai hűvösen estek a homlokomra, majd ismét fény bántotta szememet. A háromszögletű tér mögött, ahol Ignato- viezék laktak, fehéres napfény ömlött. Ökörnyálak úsztak a levegőben, összefonódva a kékes őszi füsttel. Bár dél volt, a házak süketen, bezárkózva szundítottak, mint ahogyan néha hajnalban. Egyetlen gyermek sem játszott a járdán. Az úttesten nyikorgó, patkós csizmában lépkedett három német katona, sisakban, hónuk alatt géppisztollyal. A járda vizes volt, fényesen csillogott. A németek lassan lépkedve szétrugdosták a fonnyadt georgínacsokrokat. Egy halom összetaposott virág feküdt az aszfalton.

Akaratom ellenére körülpillantottam, de a közelben nem láttam virágüzletet, ahonnan kiszórhatták volna a hervadt árut. Gyorsan elkerültem a németeket. Nem figyeltek rám, inkább a nedves járdát figyelték sisakjuk alól.

Két lépést tehettem és már megfeledkeztem róluk, hiszen nem fenyegettek. Kinevetnek Zaleskiék — gondoltam, előbb az az értelmetlen takarítás, most meg a hirtelen vállalkozás, lehetséges, hogy nem találok náluk otthon senkit...

Mikor sokáig csöngettem, már nyugodt voltam, hogy nem történt semmi. Renia nyitott ajtót, Wiesek menyasszonya, arca puffadt volt a sírástól.

— Reggel idehozták és az ablakunk alatt agyonlőtték őket. Még most is őrzik, hogy virágot ne vigyünk oda. Tegnap vették fel a túszok listájára és már ... És úgy biztattak minket...

Akkor felvillant bennem az az egyszerű szó, amelyet kezdettől kezdve súgott nekem. Egyáltalán nem: „takarítás“, hanem csak: „rend, rend!“

A fiú hirtelen ott állt előttem, mint egy élő alak, világos haján fénycsóva táncolt. Egyik kezével az asztalnak támaszkodott, mint mikor a lecke után az utolsó letartóztatásokat magyarázta, s ironikusan elmosolyodott: „Tulajdonképpen ez az ő hitleri rendjük — mondta keményen —, das 1st deutsche Ordnung in der Stadt Warshau!“

Fordította: Bába Mihály

a z Alsó-Saoura oázisát jártam /1 ellenőrző körutam során. Egy * 1 nap a félig-meddig homokba temetett, alig néhány lélek lakta Oujed Rajába érkeztem. A győzelmes arab hódítóktól és a Niger partjáról elrabolt szudáni nőktől származó lakosság szegényen tengődött földből vert kunyhóiban. Valamennyi házikó a kutak köré települt, amelyek kissé mag- néziumos vizét méltóságteljes tevék húzták a felszínre. Mint arany a ragyogó smaragdot, úgy vette körül az okkersárga sivatag a zöld szigetecskét.

A nyárson sült gidóból, a pokolian csípős, paprikás szósszal nyakonöntött párolt darakásából és a szőke homokra művészien kirakott datolyából álló lakoma után kezdetét vette a panaszok hagyományos kihallgatása. A falu bírája — egyébként becsületes rabszolgakereskedő — gondosan válogatta össze a nekem bemutatandó ügyeket. Amolyan sivataqi Salamonnak akarta megjátszani magát.

Miután néhány paraszt elsopánkodta apró-cseprő baját, nem éppen fiatal, de minden báj és szépség nélküli nö következett. A gyengébb nem számára fönntartott hagyományos munka már alaposan kicsavart belőle mindent. Rövid lábait ruháin alatt keresztbe téve ült velem szemlen. Az író a várható honoráriumot mérlegelve, élénken hegyezte fülét, igazgatta tollát, hogy jelentőségteljes határozatainkat az utókornak lejegyezze.

Az oázis tündére kényelmesen elhelyezkedett, torkát köszörülte, majd beszélni kezdett:

— Nevem Yamina bent Máburg. Tíz

éve Mohammed ben Qadur felesége vagyok. Férjem öt esztendővel ezelőtt eltűnt, és azóta sem értesített arról, mi történt vele. Az a hír járja, hogy az olasz meharista’ csapatoknál szolgál. Azóta teljesen egyedül élek, és a magány veszélyes csapdát rejtegethet az erényes nőnek is. Még fiatal vagyok — folytatta elpirulva és lesütötte ökör- nagy szemeit —• és kis birtokom is van: negyed acre termőföld, ház, ellős kecske és kilenc virágzó datolyapálma.

szony felmentését a házasság kötelékéből — ítélkeztem.

— Hallottam, és engedelmeskedem, uram — mondta nemes egyszerűséggel a bíró. — fegyezd, írnok! A házasság fölbontatott, a volt feleség pedig meg tartja magának az összes családi ja vakat.

Mindenki helyeselt és tapintatosan gratulált az aranyszájú Salamonnak. Két-három középkorú férjjelölt mohó

JEAN RUBILLARD:

Salamon és az oázis nimfája

• meharl — gyors járású tevefajta.

Ügy akarok élni, mint igazi asszony, nem mint kitaposott és eldobott saru. Az én jóhírem ...

— Elégl — kiáltott a bíró, nagyot böfögve. Felém fordult és így folytatta: — Igen, felséges őrnagy úr, ez az utolsó disznó Mohammed elment és a külföldi csapatok szolgálatába lépett. Miért nem állt be az a .. ez az akasztó favirág — és büszke megvetéssel az arcán, nagy tapasztalatra valló köny- nyedséggel köpött egyet — a francia hadseregbe, mi? Ez az áruló megér demli, hogy levágjam a jobb fülét... Mindkét fülét — tört ki pillanatnyi meggondolás után. — Atkozott legyen apja, anyja ennek a rühes szamárnak, ennek az undorító gazfickónak, ennek a büdös kutyának, ennek a...

Kifulladva, villámló szemekkel, az indulattól kivörösödve nézett a remegő jelenlévőkre.

— Ez a hosszas távoliét valójában egyenlő az összes tulajdonjogról való lemondással. Javasolom tehát az aszpillantással követte a felszabadultan, könnyed gazellaléptekkel távozó kacér nőszemélyt.

Három hónapig maradtam Kszabiban, chol a kiszáradt Saoura medre elvész a homokban. Kis táboromat édesvizü kút szomszédságában állíttattam föl és kidolgoztam a Regganba vezető út részleteit.

Egy esie — a sivatag lakóinak szaval szerint a csodálatos órában —, amikor a homokbuckák mályvaszínben ragyogva mosolyognak a lemenő napra, dél felől méltóságteljes lassúsággal közeledő pompás mehari tűnt fel. Majdnem teljesen fehér, gyönyörű állat volt. Hátán büszke, nemes arcú, magas termetű férfi ült, aki szertana- sosan köszöntőit. A sivatagi vendégfogadás törvényei szerint meghívtam, pihenje ki nálam aznapi fáradalmait. Idegen felszerelésből arra következtettem, hogy az utazó nagyon távolról érkezett. Friss mentával illatosított teáját szürcsölgetve torkát köszörülte, aztán így szólt:

— Közeli vidékről származom, és hosszas távoliét után most térek vissza falumba. Untam magam, meg nyugtalan vérem is hajtott, s egy nap felkerekedtem. Fezzanba mentem és beléptem az olasz meharista csapatokhoz. Ötévi szolgálat után hazatérek, miután ezt a nagyszerű állatot kaptam, valamint elegendő pénzt is kerestem ahhoz, hogy számtalan datolyapálmát vásároljak magamnak. Allahnak hála — örökké áldassék az ő neve —, most már családommal együtt gondtalanul élhetek.

Hirtelen eszembe jutott az a bizonyos felszabadított feleség. De hallgattam, mert mohamedán emberrel nem illik asszonyról beszélni. És sohasem szerettem mások családi ügyeibe keveredni. Miután a szertartásos három teát megittuk, a vándor jelült meha- rijára.

— Maa szalama. Eredj békében — búcsúztam tőle.

— Szalam alejkum. Béke veled — köszönt.

És eltűnt — pillanatok alatt elnyelte a lila éjszaka.

Mi történik majd — töprengtem amikor hazeér? Vajon fejét veszi volt feleségének, mint egy Shakespea, e-tra- gédiában? Vajon a hűtien nimfa vérét a békés oázis homokja issza föl? Kern, szó sem lehet ilyesmiről. Sőt, a hazatért hadfi örülni fog, mikor megtudja, hogy régi feleségétől szerencsésen megszabadult, s így az olasz hadikasz- szából tiszteségesen szerzett pénzzel tizenöt éves szépséget vásárolhat magának, aki sok gyönyörűségben és élvezetben részesíti majd.

Mert Allah nagy és Mohammed az ő prófétája.

STANSZKY JÓZSEF fordítása

1973. X. 29.

B