Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-28 / 43. szám, Vasárnapi Új Szó
H etek óta döbbenten figyeli a világ, mi történik Chilében, ebben a sok reményekkel biztató latinamerikai országban, ahol a fasiszta tisztek hltszegésével a legvéresebb terror tombol. A tisztek szerint ugyan „rend és csend uralkodik“ Santiagóban, a chilei főváros hullaháza egyik alkalmazottjának lánya nyugati újságíróknak azonban elmondta: az államcsíny három hete alatt 2796 holttestet szállítottak a hullaházba. S ez a szám azóta csak növekedett. Hisz fegyverrel válaszolnak minden ellenállásra vagy szökési kísérletre, s a sportpályákon tízezreket tartanak fogva, akiket bíróság elé akarnak állítani. Tombol hát a fehérterror, ahogy tombolt 1919-ben Budapesten, vagy a Mussolini hatalomra kerülését követő években (1924—25) Olaszországban, illetve 1933-ban Németországban. Lobognak a könyvmáglyák, s Marx és Lenin mellett „felforgató irodalomnak“ számítanak Einstein és Peter Weiss művei is. Ez ma Latin-Amerika egyik, szomo- rú-tragikus arca, ahol a felismerhetet- lenségig eltorzultak a szándékok és a célok, s egy szűk katonai csoport élet és halál ura. A „hosszú kések éjszakája“ szeptember 11-e óta tart, s a sötétség ural azt hiszik, konszolidálható a gyilkolás és a becstelenség, vagy hogy vissza lehet forgatni a történelem kerekét... Nos, tévednek ezek az urak, mert bár a chilei nép drága árat fizet a történelmi kísérletért (parlamenti úton megvalósítani a szocialista társadalomhoz az átmenetet), a haladás eszméje azonban ott él közöttük, s nem vitás, hogy ezek az erők előbb vagy utóbb, de lesöprik a történelem színpadáról a fekete- és barnainges gyilkosok kései utódait. A katonai rendszerek támogatása egyébként beilleszkedik Washington stratégiai elveibe. Nem Is beszélve arról, hogy ennek szégyenletes hagyománya van. A statisztika szerint — közölte a napokban az ADN — 1900 és 1945 közöt az amerikai haderő 44 alkalommal vett részt valamely latinamerikai kormány erőszakos megbuktatásában. S a Washington Post szerint az Egyesült Államokban jelenleg 12 latin-amerikai országban állomásoznak „különleges“ csapatai, köztük a hírhedt „zöld sapkások“ Panamában, Bolíviában, Venezuelában, Kolumbiában és Guatemalában. Rendhagyó államcsínyek A második világháború után 1945- ben Venezuelában avatkozik be először az amerikai hadsereg. Majd Ecuador és Chile következik, illetve Costa Rica (1948) és Peru, s újra Venezuela. 1949- ben Kolumbia, két év múlva Bolívia, majd Kuba és újra Kolumbia. Közben — amerikai nyomásra — 1947. szeptember 2-án létrehozták az ún. riói paktumot, melyben huszonegy ország szövetkezik „a kontinenset kívülről fenyegető veszély“ ellen. A „kubai kihívásra“ 1961-ben a kubai Disznó-öbölben a változatosság kedvéért zsoldosok szállnak partra, akiket azonban Fidel Castro hadserege 71 órán belül felszámolt. Nem sok eredménnyel járt a „Szövetség a Haladásért“ program sem. 1963-ban Ecuadorban ismét amerikai katonák döntik meg Arosemena elnök kormányát, s amerikai segédlettel államcsínyt hajtanak végre Hondurasban is. Az amerikai monopóliumokat államosítani akaró Goulart brazil elnököt 1964-ben ugyancsak amerikai katonai segédlettel döntötték meg, majd 1965-ben a dominikai népi mozgalom ellen vetnek be 30 000 amerikai katonát, s juttatják hatalomra a juntát. 1968-ban Panama van soron, 1971-ben pedig Bolíviában döntik meg — a CIA közreműködésével és a katonák bevonásával — Torres elnök hatalmát. Mihelyt tehát veszélybe kerülnek az amerikai „érdekek“, köztük a monopóliumok érdekei, Washington kegyetlen módszerekkel vág visz- sza. A latin-amerikai függetlenségi törekvések sorában — a kubai példa mellett — azonban nem csupán Chile volt az egyedüli... A kommunizmus elleni védőbástyának hitt katonai rendszerek elméletére az első csapást az 1968-as perui forradalom mérte. A Peruban hatalomra került katonák célkitűzései azonosak a latin-amerikai népek függetlenségi törekvéseivel, monopólium- ellenességével, s nemzeti-demokratikus irányvonalával. Peruban az ország társadalmi szerkezetében alapvető változásokat hajtottak végre, államosították a kőolajipart és a külkereskedelmet, s a latifundiumokat fokozatosan közösségi tulajdonba adják. Évről évre növekszik a társadalmi tulajdonban levő vállalatok száma, s az elkövetkezendő években 500 új termelőszövetkezetet hoznak létre, s nyolcszázezer új munkahelyet teremtenek. A „rendhagyó“ esetek közé tartozik Panama is. A Biztonsági Tanács ez év márciusában, Panamában tartott ülésén Washington csak vétójogával élve tudta megakadályozni azt a határozati javaslatot, amely helyre kívánta állítani Panama felségjogát a csatornaövezet felett. Ekkor fordult elő elsőízben, hogy az Egyesült Államok teljesen magára maradt, s Latin-Amerika egészével szemben kellett vétójogát érvényesítenie. Kevésbé következetes az az út, melyen Ecuador halad, sok vonatkozásban azonban megegyezik az előzővel. Oj színt jelent viszont az argentínai helyzet, ahol a hadsereg a puccsok történetében páratlan módon, választások révén adta át a hatalmat. A márciusi választásokon, amikor a kommunisták által támogatott „Népi Szövetség“ is a juszticionista listákra adta szavazatát, rendkívüli jelentősége volt annak, hogy az imperializmus és az shingtoni ülésének felszólalói is, amikor megállapították: az Egyesült Államok és Latin-Amerika párbeszédéből hiányzik az együttérzés szelleme és az érdekközösség világos elismerései Aligha mondható kedvezőbbnek az a tanácskozás, melyet szeptember első napjaiban a venezuelai fővárosban tartottak. Az amerikai katonai főparancsnokok — immár tizedik — közgyűlése jelezte azokat a „tektonikus“ repedéseket is, melyek a Washington által „gondosan“ felépített Amerika-közi szövetségi rendszeren keletkeztek. Mercado Jarrin tábornok, a perui hadsereg főparancsnoka a caracasi ülésen sajtónyilatkozatban bírálta, hogy az Egyesült Államok katonai támaszpontot tart fenn Kubában. A perui haladó katonai rendszer vezetője követelte, érvénytelenítsék az 1947-es riói paktumot, amely az Amerika-közi Kölcsönös Segélynyújtási Szerződés ürügyén a gyakorlatban a felszabadító mozgalmak elleni fellépést szentesíti. A perui kormányfő nyilatkozatát Carcagno tábornok, argentin hadsereg-főparancs- nok is támogatta. És ez jelzi azokat LATIN-AMERIKA iszí Im jellegzetes chilei kép: A Nemzeti Stadion előtt tömegek várakoznak, hogy az emberek hírt kapjanak a koncentrációs táborrá változtatott stadionban őrzött hozzátartozóikról. (UPI felvétele) oligarchia ellen vívott harcban „egyesültek a munkások, a parasztok és minden olyan haladó erő“, amely az igazi társadalmi átalakításért küzd. Mint ismeretes, a választásokon győztes Campora később Peron javára visz- szalépett. Az újonnan beiktatott elnökre, Peronra vár tehát most, hogy pártja korábbi választási ígéreteit betartsa ... Az átértékelések ideje... Az események azt igazolják, mind sürgetőbbé válik, hogy az Egyesült Államok a kénytelen-kelletlen végrehajtott külpolitikai átértékelések közé a latin-amerikai kérdéskomplexumot is besorolja. Erre utalt a már említett panamai BT-ülés éppúgy, mint a quitói értekezlet, ahol egvértelmüen az Egyesült Államokat tették felelőssé a monopóliumok rablógazdálkodásáért, a la- tin-amerikai országok elmaradottságáért, hangsúlyozva. 1960 és 1970 között az észak-amerikai magánvállalatok Dél- Ámerikában 11 milliárd dollár haszonra tettek szert s mindössze 3 milliárd értékű beruházást eszközöltek. Ezt a felfogást Ismételték meg az Amerikai Államok Szervezetének wammom a változásokat, azokat az új szeleket is, melyek Argentínából fújnak... Az a tény, hogy a perui indítványra hat ország, Argentína, Panama, Venezuela, Kolumbia és Ecuador szavazott, mindennél jobban bizonyítja a latin-ame- kai országok mai helyzetét. Végül is tizenegyen szavazták meg a „védelmi rendszer“ átszervezésének javaslatát, mely gyakorlatilag azt jelenti, az érdekelt országok új alapokra kívánják helyezni a földrész biztonságát. Oszd meg, és uralkodj! A latin-amerikai országok esetében is a jól bevált taktika, az Oszd meg és uralkodj! elvének alkalmazása látszik valószínűnek, mivel nehezen képzelhető el olyan helyzet meghonosítása, mint a dominikai is, amikor 30 ezer tengerészgyalogossal „oldották meg“ a problémát. A nemzetközi légkörben beállt változás, nem is beszélve a latin- amerikai országok szolidaritásáról, az ilyen és hasonló megoldásokat mind nehezebbé teszi. Marad tehát a junta, mint tartalék és a CIA mint a felforgatás eszköze. Az Egyesült Államok nixoni-klssinge- ri stratégiájában pillanatnyilag kevés szerepet játszó Latin-Amerikának kevés esélye van a gazdasági segély fokozására, mivel erre Washingtonnak nem jut ereje. Kényelmes megoldásnak kínálkozik tehát a térség országainak megosztása, erőközpontok kialakítása. Olyan országok „felfuttatásáról“ van persze szó, melyek fenntartás nélkül kiszolgálják az amerikai politikát. Ilyenek Brazília, Urugay, Paraguay, valamint a közép-amerikai banán-kÖztársa- ságok. Korábban Mexikó és Venezuela is a „tartalékok“ közt szerepelt, az elmúlt két esztendő azonban bizalmatlanná tette őket a State Department szemében. Washington a mai napig rendkívül jól szót ért a brazil katonai vezetőkkel. A junta a Kubával kapcsolatos amerikai álláspontot éppúgy osztja mint a haladó rendszerekkel való együttműködés tagadását. Ennek fejében az Egyesült Államokat az sem zavarja, hogy a nacionalista, spanyol nyelvet beszélő országokat eleve felháborítja, hogy Washington a portugál nyelvű Brazíliát akarja vezető szerephez juttatni. A jelek szerint az Egyesült Államok hosszú távon tervezi Brazília „felkutta- tását“. Ennek érdekében az Inter Press Service jelentése szerint a Pentagon neves szakemberekből álló csoportot bízott meg — 65 ezer dolláros költségvetéssel — annak vizsgálatával, mi célszerűbb, támogatni vagy lassítani a brazil törekvéseket. A százmilliós országnak elsősorban kedvező gazdasági helyzete tette lehetővé, hogy érdekszférákat keressen. A „brazil csoda“ abban keresendő, hogy a termelés növekedésével fokozódott a lakosság elszegényedése. A számok nyelvén ez azt jelenti, hogy míg 1960- ban a nemzeti jövedelem 35 százaléka jutott a lakosság 80 százalékának, addig ma mindössze 25 százalék. A másik oldalon viszont a lakosság másik rétege (20 százalék) az 1960-as 44-száza- lékkal szemben jelenleg 55 százalékban részesedik a jövedelemből. Egy európai kommentátor ezt úgy jellemezte, Brazília „azon kevés országok közé tartozik, ahol szegények segítik a gazdagokat a magasabb életszínvonal elérésében“. Az a Brazília egyébként, mely erős, s jól felszerelt hadsereggel rendelkezik (250 ezer főnyi szárazföldi ereje, 35 ezer tengerésze és 45 ezer repülőse van), az utóbbi hónapokban nemcsak „Fekete-Afrika“ felé tett lépéseket a gazdasági együttműködésre, hanem a környező országok felé Is. Paraguay- jal vízierőművet épít, Bolíviával gázvezetéket, valamint részt vesz az El Mutunu-i vasérclelőhelyek feltárásában, megelőzve ebben egy esetleges argentin vállalkozást. A közelmúltban egyezséget írtak alá Kolumbiával is, ezek szerint Brazília földgázt és szenet vásáról Kolumbiától. A szerződés 20 évre szól. Brazília nem kis igyekezetet fejtett ki annak érdekében, hogy eljusson az Andok-paktumhoz tartozó országok (Kolumbia, Ecuador, Peru, Bolívia és Venezuela) piacára. A brazil vezetők ugyanis attól tartanak, a peron isták győzelme a nacionalizmus erősödésével járhat, s Argentína csatlakozása az Andok-paktumhoz csak erősítené a politikailag haladóbb országok tömörülését. Elsősorban Venezuelával volt kedvezőtlen a kereskedelmi mérlege, ahonnét kőolajat vásárolt, cserébe azonban semmit sem szállított, mivel a venezuelai kormány a közszükségleti cikkeket az Egyesült Államokból importálta. A jég 1972-ben tört meg, amikor egyezség született brazil részvételről egy motorkerékpárt és autóbuszt gyártó vállalattal való együttműködésre. Brazília előretörése tehát tagadhatatlan. Ezzel azonban adva van az érdekek, a politikai és gazdasági törekvések nyílt összeütközésének lehetősége is. Nem kétséges, Latin-Amerika jövője szempontjából nagy szerepe lehet Argentínának. Peron ugyanis aligha nézi majd jó szemmel, hogy neki a másodvagy a harmadhegedűs szerepe jusson. Latin-Amerika tehát a változás útját járja... S nyilvánvaló, nem a visszahúzó erők szabják meg a földrész sorsát, hanem azok a haladó erők, melyek a latin-amerikai népek önrendelkezési és függetlenségi harcát, an- tiimperialista törekvéseit testesítik meg. És ezek az erők — a chilei dráma ellenére — felfejlődőben vannak... FÖNOD ZOLTÁN 1973. X. 28. A brazil „hegemónia"
