Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-22 / 251. szám, hétfő
A következőkben elmesélt szerencsétlen esemény előtt Riccardo Zenda az embereknek abba a kategóriájába tartozott, melyet ellenállhatatlan kellemes zengzetességgel és bátor tervezések eszmetársításával gazdasági vezérnek vagy iparmágnásnak neveznek. Még azok is, akiknek számára az olyan fogalmak és kifejezések, mint építési vállalkozás, ipari befektetés, részvénytársaság satöbbi keveset mondanak, azok sem kételkedtek Riccardo Zenda gazdagságában és hatalmában, mely állapot, akár csak egy modern mesében, káprázatos márványpalotában és luxusautóban is megnyilvánult. A mérnök magas volt és testes és körülbelül ötven esztendős. Sötét göndör hajából jobb halántékára ősz tincs borult, melyet ő maga bizonyos melankóliás kacérság- gal az öregség jeleként emlegetett, felesége azonban kjnok makacssággal pusztán a nap romboló hatásának tartotta. Különösen a mérnök keze volt figyelemre méltó — hatalmas szőrös fogdmeg-kéz, melyről bizalommal fel lehetett tételezni, hogy az élet bármely területén úgymond a részvénytöbbséget bizonyítja, és amelyet ő maga azon a bizonyos május 17-én (az év ez esetben mellékes) olyan arckifejezéssel szemlélt, mintha most látná először. Mindez egy játékház kirakata előtt történt, ahol Riccan- da Zenda a hatalmas autót, melyben kényelmesen foglalt helyet, megállítatta. Minthogy az iparmágnás két gyermek édesapja volt — a nyolcesztendős Pao- loának és a hétesztendős Fulviónak —, a sofőr előbb arra, gondolt, gazdája ajándékokat szándékozik vásárolni gyerekeinek. Azonban Riccardo Zenda eközben mind különösebben és aggasztóbban kezdett viselkedni. A kirakat előtt mozdulatlanul álldogálva, akképpen nézegette szokatlanul nagy kezét, mintha nem tartozna saját testéhez: majd rápillantva a kirakatban kiállított játékszerre, hangosan és jóízűen kacagni kezdett. Néhány járókelő megállt, míg a sofőr sapkáját gyűrögette izgalmában, mert kényszerítve érezte magát a mérnököt tiszteletteljesen figyelmeztetni, hogy viselkedése nem nevezhető egészen normálisnak. Pár pillanat múlva ez történt: Riccardo Zenda könyökével betörte a kirakat ablakát, megragadta a játékvonatot, kényelmesen elhelyezkedett a járdára és paradicsomi boldogsággal igyekezett a vonatot megindítani. Ennek ellenére beleegyezett követni a hirtelen ott termett betegápolót, és egyetlen feltétele az volt, hogy a kirakatban levő összes játékokat magával vihesse. Beszéde és magaviselete egy boldogan játszó gyereké volt, és a körülötte összeverődő tömegből hirtelen egy nő hisztérikus zokogása hangzott fel. A klinika, ahová Riccardo Zendát elhelyezték, a várostól tíz kilométerre egy csendes völgyben épült és természetesen luxus-szanatórium volt. Az itteni magatartás és viselkedés majdnem semmivel sem különbözött attól, mint amilyen egy nagy szállodában szokásos. Csak hosszabb itt-tartózkodás után lehetett észrevenni néhány gyanúsabb gesztust; például a parki medencében a víz soha nem volt magasabb öt centiméternél. Az egész házban nem létezett zsineg, kötél vagy zsinór, az üvegek és poharak törhetetlen könnyű műanyagból készültek, míg az evőeszközök mintha valami varázsdróttal a jól megtermett, hallgatag és kitűnő megfigyelőképességgel rendelkező személyzet tekintetéhez lettek volna kötözve, akik zsonglőrökhöz méltó gyorsasággal és ügyességgel, amilyen sürgősen csak lehetett, leszedték az asztalról. A sötétség után azonnal villanyárammal működő szerkezet zajtalanul könnyű, de rendkívül szilárd, tetszős mintával ellátott rácsozatot engedett le az ablakok elé, mintegy barátságos figyelmeztetésként, hogyha gyógyultan valaki el akarja hagyni a klinikát, a normális út az irodán keresztül vezet a szabadba. Zenda esetével a klinikát vezető híres főorvos foglalkozott behatóan. Az elmebetegségnek egy külön- nös formája volt, mely nem az egyéniség hasadásában nyilvánult meg (mint báró Del Forrónál), aki saját magát gyümölcsöskertnek tartotta és éppen ezért a fák nyesése jelképeként levágta zakójának gombjait, miután megkísérelte ujjainak hosszát egy- méretűre faricskálni), hanem visszasüllyedt a gyerekkorba. A mérnök nem mondott le nevéről, azt megszokta és kellemesnek tartotta, csak éppen az ötvenéves Riccardo Zendától távolodott el örökre és visszatért negyven esztendővel ezelőtti gyerekkorába. Minden megjegyzés valóságos felnőtt külsejére, hajlamaira, érett korában szerzett sikereire veszedelmes dührohamokat idézett elő, olyannyira, hogy társaitól el kellett különíteni. A mérnök éjjeliszekrényén Sal- gari könyvei hevertek, szép időben megengedték, hogy a parkban piros és kék sárkányokat eresszen az ég felé, és mert abban az évben májusban olyan gyakran esett az eső, azt is engedélyezték, hogy idejét a fedett verandán töltse. A kirakatból elhozott játékszerek között egy doboz betű is volt, ezekből a nagyiparos néha pár soros szöveget is összerakott. Természetesen ezek a szövegek a főorvos íróasztalára kerültek, de a páciens lelkiállapotára vonatkozóan mindebből semmit sem tudott megállapítani a tudományos kutatás. Igazában csak vaktában összerakott szavak voltak, csak kétszer fordultak elő mondatok is. Az egyik, a május 26-i így szól: „Ma bizonyos fokig meg vagyok elégedve a Jóistennel.“ A másik június másodikén este: „Sohasem fogjuk megtudni, hogy életünk sejtelem-e, vagy pedig emlékezés.“ Mafanti professzor hiába igyekezett páciensét a két mondatban kifejezett gondolatokra visszaemlékeztetni. „Belátom, hogy hibáztam, de ígérem önnek, megjavulok“ — mondta Riccardo Zenda, olyan hangon, mint egy kis csibész, akit éppen friss csány- tevésen kaptak rajta. Ezek után a pszichiáter tanácsosnak látta Signora Zendának férje meglátogatását engedélyezni. GIUSEPPE MAROTTA: AZ UTOLSÖ ÚTSZAKASZ Nem volt szerelmi házasság. Ezelőtt tíz esztendővel egy fárasztó nap végén, miközben a mindenféle rendű és rangú alkalmazott fekete hullámként tódult ki az ajtókon, Zenda mérnököt szenvedélyes vágy fogta el egy csók után. Tekintete véletlenül titkárnőjére, Clarára esett, aki éppen arra várt, hogy ő is távozhassék. Vágyakozása egy pillanat alatt bejárta az egész világot, hogy visszatérjen a megszokott szőke hajú, szerény kellemű munkatársnőjére. Ügy csókolta meg, mint ahogy az ember egy darab papírt vesz elő a fiókból. Házasság után módszeresen rendezett boldogságban teltek az évek. Cla- ra két gyermekkel ajándékozta meg a mérnököt akképpen, mintha bizonyos kötelességet teljesített volna néhai főnökének. Mindezért Zenda szórakozottan hálás is volt darának. Vagyona és hatalma, mintegy visszavonhatatlan végzetnek engedelmes- kedve, minduntalan gyarapodott és valósággal el- özönlötte. Ki mondhat magáénak egy olyan férfit, mint Riccardo Zenda? Nyilván se önmaga, se családja, még az Isten sem, akármilyen patétikus szöveg díszítse is majdnem káprázatos sírkövét. Ezeknek a rendkívüli embereknek az élete feltartóztathatatlan akció körforgása, akárcsak a víz örök körforgása: tenger, gőz, felhő, eső vagy hó, patak folyó és megint tenger, ahol az átalakulásnak ugyanaz a ve- sződése azonnal újrakezdődik. Munka és pénz a természetet utánozza, amenyiben egyik a másikká változik és fordítva vég nélkül. Zenda még szabad idejében is számokkal és tervezetekkel foglalkozott. Clara, aki mindezt intuitíve érezte, a világért sem zavarta volna. Amikor a mérnököt kitüntették a Munka Lovagrendjével s egy könnyelmű pillanatában kijelentette: „Elutazunk egy hétre Capriba vagy San Remóba éspedig azonnal“, Clara, miközben egy csésze kamillateát és baldrian tablettát helyezett férje éjjeliszekrényére, szelíden mosolyogva azt válaszolta: „Természetesen, de most aludnod kell, mindjárt éjfél lesz.“ Nem utaztak se Capriba, se San Remóba, ehelyett másnap reggel közösen bevásároltak egyet s mást a városban, de amikor Zenda az órájára pillantott és észrevette, hogy fél tíz, el- káromkodta magát, majd kisietett az üzletből. Boldog volt-e Clara, vagy szerencsétlen? A mérnök soha sem tette fel ezt a kérdést magának, egyszerűen nem maradt erre ideje, de különben sem értett ehhez a kérdéshez. Legmeghittebb viszonyuk színleg és valójában is mély zuhanás volt az eszméletlenségbe. Édesem, drágám, és az egész egy még magányosabb alvással fejeződött be. Clara engedelmeskedett és ezzel megtette a magáét: a geyrekek különben is minden idejét igénybe vették, mert semmiképpen sem akarta őket nevelőnőkre bízni. Clara sem tett fel magának semmiféle kérdést, nem foglalkozott önmagával. Mindent tekintetbe véve, tragédia és szorongás nélküli szerelem volt, mindaddig a napig, míg a klinikán viszont nem látták egymást. A beteg a kertben tartózkodott és szappanbuborékokat lövellt báró Del Ferróval együtt, aki kivételesen a mai napra felfüggesztette önmagán végzett kertészt működését. A buborékok szivárványos csillogásán keresztül hirtelen feltűnt felesége lefogyott fehér arca. Zenda azonnal mindent abbahagyott és kitárta karját. „Végre, mama" — mondta. „Hogy vannak a testvéreim, Paoloa és Fulvio?“ Clara összeesett volna, ha a professzor nem támogatja, végül is el kellett vezetni. A mérnök nem tiltakozott. Leült egy grupp szélére, és arca elszomorodott gyerek tanácstalanságát tükrözte, aki nem érti, mi rosszat cselekedhetett. A következő napokban vidámabb és nyugodtabb volt, mint különben; már kora reggelenként felkelt, és mindaddig, míg a kellemes június] időjárás tartott, önfeledten játszadozott a fák alatt. Az ideggyógyász munkája hasonlatos a türelmes háziasszonyéhoz, aki az összegabalyodott gomolyag- ban keresi a szál végét, hogy rendesen felgöngyölítse. Természetesen a mérnök minden szavát, megjegyzését jelentették a professzornak. Amikor közölték, hogy a nagyiparos egy virágon pihenő pillangóra hajolva azt mondta: „Ez az első áldozásod, nenn igaz?“, Mafanti professzor vonogatta a vállát. Különben éppen ezen az éjszaka tört ki az emlékezetes június 12-i hatalmas orkán, melynek lezajlása alatt egy villám lángba borította a klinikát. Az ördög rángó farka tűzvésszé éleszti a lángokat és odavezérli, ahová akarja. A második emeleten a villám szétrombolta a gyönyörű tölgyfalépcsőt* amely a főkijárathoz vezetett; az ablakokat és melléklejáratokat lezárta az acélrácsozat, melynek villanykapcsolója többé nem működött. Mialatt a tűzoltók fűrészelték a vékony, de rendkívül ellenálló acélrudakat, addig a második emeleten, ahová nem volt többé bejárat, tragikus jelenet játszódott le. Ugyanaz a báró Del Ferro, aki éveken keresztül kitartóan gyümölcsöskertnek tartotta magát, élénkem figyelte a felcsapódó vörös lángnyelveket, majd hirtelen tombolni kezdett. „Most már elég“ — kiáltotta, és megragadva egy letört fadarabot, betegnek, egészségesnek örjöngve nekirontott. A vézna, roskatag báró dühöngő óriássá vált. A téboly olyan varázsló, aki mindig Don Quijoténak ad igazat. Három izmos ápoló jelent meg, de ők estek els'öknek áldo- zatu)l. Rettenetes kép volt. Állati nyögés és szűkölés hallatszott; csípős füstszag terjengett, egy elmebeteg nevetve lépdelt az örjöngő Del Ferróhoz és megérintve hatalmas, Beethovenéhez hasonló homlokát, azt mondta: „Ide kérem.“ A báró két karját felemelve csapott le áldozatára rögtönzött fegyverével. Mafanti professzor éppen revolverének ravaszára helyezte ujját, amikor kemény kéz visszatartotta. ,Majd én elintézem, ne mozduljon“ — mondta valaki határozott, éles hangon. És Zenda mérnök lehajtott fejjel máris nekirohant a dühöngőnek és földre teperte. A tompa ütések, a zúgó lárma, ami ezután még következett, nem szorul magyarázatra, mert a mentőakció folyamatban volt, és a két ember, akinek még néha mondanivalója volt egymás számára, Zenda és Mafanti, ott álltak a klinika előtt és nézték az ívelő vízsugarakat és a visszatükröző lángcsóvákat. Mintha a mérnök gyerekes viselkedése hirtelen eltűnt volna, olyan férfivá vált, aki éppen egy nehéz feladatot oldott meg. A hírneves ideggyógyász, miután hosszasan mustrálta Zendát, lassan és megfontoltan megszólalt: — Signor Zenda, talán a legkényelmesebb az lesz, ha azt mondjuk, a tűzvész által okozott hirtelen sokk gyógyító hatásúnak bizonyult. De az igazság az, hogy ön általam ismeretlen okból beutalása pillanatától kezdve a mai napig szimulált. — Úgy van. Nem is tagadom — mondta a mérnök anélkül, hogy tekintetét lesütötte volna. Egy pillanatig hallgatott, majd folytatta: — Mondja kérem, minek nevezi az önök tudománya az embernek azt a szükségletét, hogy halála előtt legalább egyszer igazi és valódi szünidőt tartson a feltartóztathatatlanul elmúló időben? Két elegáns vízsugár keresztezte egymást egy ablak tűzrózsája fölött; olyan volt, mint egy címer vagy ex libris. PÁVAI MIHÁLY fordítása SZITÄSI FERENC: Őszi kitérő Ősz jön, újra árad (—), a lombokból csak az árnyék marad, formás tükör a magányod a port menti fák alatt. Akartad, hogy hó legyen, késként szúrjon a tél fagya, s a jégtükrökön repedjen el o cslllagtalan éjszaka. Szállsz tollas, fehér ködben, eléred rögös mellem, hogy bordás vidékbe gyökerezzen izzó nyári keserved. Ősz jön, levelek nélkül marod az arcom —: lemondásból és békéből kell tested tavaszra összeraknom. 1973. X. 22. Lsopoldo Mendes: A népet nem lehet térdre kényszeríteni!
