Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-21 / 42. szám, Vasárnapi Új Szó
armincöt... Annak, ze magát az ember vánkozzék már sem- ttal, se sokszor még se semminemű paj- a? Annak? lagyobb baj ne tőr- végből a földön van. jkkora nagy mondáyulladt, a környéke a van a nézésének, üszöbét verdesi. Párnák. A rendeltetés- ;yerekek sorban itt- ánista lettem. Attól tam, aki könyveket 1 nem vitték Attól )ta inkább csak ma- gvik iszik, a másik gát, káromkodik, a eszik, a negyedik a \z ötödik él, ahogy m. csak zabái, hízik, csak a kanalat a ígölt magát Aki tar . . Mint én. ■rdezné kíváncsiság hetné. villan valami kocsma előtt Füst lt. Dörrenve vág le ros, és szalad le a ;olyog Bolyós Pesta, ig az ivóból. Egyen- °lőlt, a malom mel- kanyarulatánál, az ;nak visz, el a füzek vashídnak, a megpattogó, ropogó vi- t az utat annyiszor, Dlrkadt. Most is ar- t már elcsendesült i. Úgy lépeget, ha- mikor nem pattog a domb mögül, az sem szól sebesen og, dörög, szól. ismeri elégségesen Most megint ügy Nem többnek, mint tt ni, mellette jele- égő jel, a füst, a n következik rá a hogy a láthatatlan thatatlansággal egy teste felé veszi út- agján, továbbrepül, se repül, hanem an. nem tud félni tő- *os dörgéstől külö- ittól, ami mögötte, togásba és dörgés- angjától, se a mag- 1 tart mégis, hogy négy hold krump- js gödröket oda is djak, s nem lesz a a kárnak megtérízve megyen. Mert Jenesetre meg kell közül itt már ka- bólintanak, a gyen- ízetlen, színtelen sor katona az út vette őt. Veszetten ukat is hallja, de :aporázott ropogás, dacára az ország- p a szélénél, a maszik. Már a túlsó ik sor katonát, de il feléje a gépfegy- ak tőle, mint a he- ranult mozdulattal, . Kis szünetig vár, ; a lába kicsit meg•< pihen, mert elállott a gyalogmenésben, és visz- szeret is kapott egy éve a balban. Kiáltozást hall maga mögött. Erre felugrik. Magasra tartott kézigránáttal szalad néhány katona a hídon, a kopogó jégesőben. Fel is bukik néhány, de a vizet is gázolják a többiek, a hídon is özönlenek az újak. Magasba kapja kapát, előreinte^et vele. élükön tut előre. Ordítva jönnek mögötte, ő is ordít, csak úgy. egy bömbölő hangot értelem nélkül, s megelőzi őket. Átfut a túlsó partra, mögötte éppen akkor dörren, csörren, bömböl a vashíd is, és belegördül a vízbe. A túlsó parton már a víz mellett fut, krumpliföldje szélénél megáll, áttekinti a zöldellő négy holdat a környezőket is, főként a szomszédosat, a Lukácsét. A katonák továbbugrálnak, eltépett kígyó testének vonag- lásaként, csoportosan. Távolodnak, reménytelenül bukdácsolnak a földeken. Az ágyúk úgy ismételgetik a füstöt, a vasat, a gödröket, mint valami bemagolt leckét Lukács földjét még most is számtalan vas túria. tíznél is több dörrenés szaggatja, mellette a krumpliföldbe is jut kettő. Elhullt emberek nyöszörögnek a göd rök között, egy szemugrásnvira még késsel vágják egvmást a katonák füzek alól szakadat lanul szól a géppuska, a vizet még mindig fürtökben gázolják újabb csapatok Átrohannak a krumpliföldön, kinvílt szájjal merednek a ka pávai álló emberre, egyik meg is löki, s egv másik csepp emberke eldöf feléje a levegőbe olyan vicsorgással, "mintha kínjában nevetne De a kapa már megmozdult, már töltögeti a krumplit, elhúzza a taposások helyét, betemeti a nagyobb gödröket, gvógvít a földön, ápol. flastromot ragaszt És ilyesfélét mond egy hang Bolyós Pestáben: — Feleséged, gyermekeid, örömeid, bajaid, életed pótolója kedvedre és hited szerint az, hogy ezen a hajnalon is megjöhettél ide! Maga Bolyós Pesta az egérszínü csizmában, a krumpli zöld hajtásaihoz hajló derékkal, szorgos kapáló mozgása közben aligha gondolja ezt így, ilyen teljesen. Csak görnyed szelíden a kisdad kupacok fölé. Vagy öt-hat kapahúzással mindet ügyesen megtestesíti. Csak cselekszik, igyekszik, folytatja ezt, mint a sütést a jó nap, amely megerősödve szárít- gatja alig gyöngyöző hátát. S a kedves szellő, amely közben finom legyezővel kedveskedik nyugalmas homlokának. Dolgozó mellében nincs türelmetlenség, harc, dörrenés. Valamilyen hiányozás riasztó érzései sincsenek. Gondba borult igyekezettel dolgozik, sietés nélkül és otthonosan. A kupacokat amúgy mellékesen meg is számlálgatja, egyedül a mérhetetlen nagy földeken, és bősz- szankodva teszi rendbe a taposások, túrások, eltörések nyomait. Mint az olvasó szemeit a kéz, pergeti a szeme az elkészült buckákat, miközben fejében a gondolat célegyenest fordul arra, hogy végsőképpen, egészében mennvi lesz majd a krumpliföld áldása. Egész nap, késő estig nézi őt a kíváncsi diák a kocsmáros társaságában a padlásablakból. Szemébe beléfogadja a képet: A távolodó csatát, az imént múlt borzalmak tágas terét. A nyugtalanság elcsendesült kráterét, az Ipoly vizének kies síkját a változó nap izzásában. Az óriási égő kör középpontjában a földi munkába elmerült magányos, kicsiny, csodálatos emberi alakot. A kocsmáros csillapulatlan izgalmában elmondja ezt a Bolyós Pestát mindennek. Zsugorinak, bolondnak. Lelketlennek. Megszállt, árva léleknek. Senki család semmi célú fejének. Szörnyű konok parasztoknak. Felemlegeti reggeli szavait is. A diák hangtalan lázban keresgéli össze az értelmüket. Egyszerre észreveszi, hogy a padlásablakból ezüstfonál húzódik ki, el a mezők felé, a kapáló Bolyós Pestához. Ökörnyálnál, pókhálónál nem vastagabb ez az igen hosszú fonál, de szépen csillog a napsütésben. A füléhez viszi a diák a fonalat, lm, hallja, mit beszélget szuszogva magában az az ember. A szíve verését is meghallja, így, s ereinek szábályos lüktetését is. (1926) neny Ekkor megint egy hangot hab lók: — Kolja! Várj csakI — Mi az, Vitya — felelem — lakás van. — Nem. Nálunk a tudományos kutatóintézetben új témát tűztek ki, mégpedig olyat, hogy fél év alatt össze lehet tákolni egy kandidátusi disszertációt ... — No és abból, hogy most milyen helyre kerülsz, majd függ, hogy megkapod ezt a témát vagy nem? — Uhüm. Ne nevess, hanem barátion kezeld az ügyet... — hódulj előre — felelem — én ráérek. Futok szép lassacskán, és megint csak egy hangot hallok a hátam mögött. — Petrov elvtársi — Mi az megint? — Várjon ... „Jól van — gondolom —, nem nagy különbség, hogy harmadik vagy negyedik leszek“. — Te mit kapsz a harmadik helyért? — Soron kívül levizsgázhatok anyagellenállástanból. — No, akkor sok szerencsét, öreg diák! Magam elé engedtem őt is, lépésben mentem tovább. Igaz is, minek siessek: a főiskolát elvégeztem, a kandidátusi dlsz- szertációmat megvédtem, háromszobái lakásom van. Erké- lyesl FORDÍTOTTA: GELLERT GYÖRGY Pillanatkép (Könözsi István felvétele) A vég nélküli külvárosi út, amelyen haladt, a nagy ködben a folyóhoz hasonlított. Sietős léptekkel szökdécselt a kövezet tompán fénylő kockáin. Nyúlánk alakja messziről elegánsnak látszott. Finom bokái virágszálként nyúltak fel a jó sarkú lakkcipőből, és a széles karimájú kalapja nem fedte el egészen a tarkóján kibuggyanó fürtök ragyogó szőkeségét. Közelről egyszerű szoknyájában, vékonyra mosott blúzában, a tííszúrá- soktól megviselt kalapjában már csak csinos volt. Bár a siető embernek nincsen sok ideje a gondolkodásra, a szegény leányt halálos szomorúság fogta el. Sírhatnékja volt, ha kilátástalan fiatal életére gondolt, az egyhangú mindennapi robotokra és a sivár otthonra: az egyetlen szobára, ahol az apa székkel támadt anyjára, örökös ételszagtól émelyedett a gyomra, és pecsétes volt a tükör. A lépcsőházban még ott leselkedett rá az ostobán vigyorgó zsíros képű szomszéd. És ráadásul ez az esti sötétségnek is beillő, vigasztalan téli idő. Ez a csúnya, nyirkos ősz, amelynek alattomos szélrohamai az esővel társulva végképpen tönkretették ruháját. Milyen örömtelen is volt az élete... Akár azé a talán vele egyidős fiúé, aki ebben a pillanatban lépett ki görnyedt háttal egy gyár kapujából. Az egyiknek a szabó- műhely, a másiknak a gyár volt a börtöne. A fiú ide-oda fordította megnyúlt arcát és nagyot szippantott a párás levegőből. Ösztövér alakja megingott kissé a szélben, amikor formátlan cipőiben megindult felfelé azon az utcán, ahová a leány éppen akkor fQrdult be. A rosszkedvű leány, akinek szegényes ruháját tönkretette az eső, és a fiú, akit cibáltak az emberek meg a szél, egymás felé tartottak. A véletlen már kétszer összehozta őket, és most ebédidőben egyszerre csak a fiú előtt termett a lány, mint valami tündér Állt. mintha gyökeret vert volna a lába, és a leány meglepetéstől kiviruló arcába nézett ... Kéregetők félénk mozdulatával nyújtották egymás felé a kezüket. Ujjaik összekulcsolód- tak, mint két egymásba kapaszkodó emberé. Egy percig töprengtek, hogy merre Is menjenek, majd elindultak szemben a széllel, mely pirosra csípte az arcukat. A leány törte meg a csendet. — Egyig maradhatok — mondta —, és maga? — Én is — felelte a fiú. — Elsétáljuk az ebédidőt. Jó? — Nagyszerű! — ujjongott a leány. Mind a ketten nevettek. Sután és félszegen, mint akik most tanultak meg mosolyogni. És minden lépésükkel jobban változott körülöttük a világ. — Már nem is esik — szólt a fiú. — De jó — tapsolt örömében a leány, ügyet sem vetve a házak kopott díszeit paskoló esőcseppekre. — Nem ülnénk le, ha már így kiszépült az idő? — kérdezte a fiú, és újságot húzott elő a zsebéből, azt terítette le a vizes padra. — Milyen kedves — szólt a leány meghatottan, és úgy ült le a padra, mint egy trónszékre. A fiú is odaült melléje. — Kapnék a papától, ha tudná, hol barangolok. — Adna az anyám is — tette hozzá a fiú. összemosolyogtak, mint akik tilosban járnak. Egy szélroham egész záport zúdított rájuk az esőáztatta fákról. Mind jobban beborult. Sötét felhők borították az eget. — Jaj de szép — mutatott a leány a csillogó tócsákra, a gyöngyházfényü háztetőkre, s a járdaszélén folydogáló víztükörre. — Nagyon szép — rebegte a fiú, aztán boldogan felkiáltott: — Majdnem egy félóránk van mégl Menjünk. Ha az ember kettesben jár, lépésről lépésre közelebb lut egymáshoz Egvre gazdagabbnak érezték magukat magányosságukban. Nyitott ablak mellett haladtak el. A barátságtalan sötét szobából penészszag áradt, d« ők arra a szobára gondoltak, amely valaha az övék lesz. és lehunyják szemüket. Ahogy mentek, egyre ritkultak körülöttük a házak. Lassan kiértek a városból. Teli tüdővel szívták a friss levegőt. Váratlanul magas fal zárta el előlük az utat. A fal mögül ciprusok nvúl- tak fel, mint mutatóujjak. Rácsos kapun át beléptek a fasorba. — Temető — szól megillelő- dötten a leány. — Micsoda csönd — mondta a fiú áhítattal. Beljebb mentek, és leültek egy padra. Annyira elmerültek "a sír- kert pompás lombjainak szemléletében. hogv elengedték egvmás kezét — Nézze csakl Gyászmenet fordult be az útra, és méltóságteljes lassúsággal elhaladt mellettük. Ahogy felálltak, kezük önkéntelenül találkozott, és összefonódó ujjaik szorítása egy másik menet képét idézte fel előttük, egy menetét, amelvnek élén ők haladnak mint menvasz- szonv és vőlegény. Olyan természetes volt ez a gondolat, annyira hittek ebben a ki nem mondott álomban, hogy egyre ünnepélyesebben lépkedtek egvmás mellett. Nem messze a temetőtől kintornás játszott. Gyászinduló dallama zokogott fel a verkliből, a kétségbeesés és szomorúság szí- vettépő melódiája. A szerelmesek megálltak, és elbűvölten, ragyogó szemmel néztek egymásra. — Zene, a gyönyörű zene — dadogta a leány, és a nagy csodálkozástól szétnyíló ajkai közül kilátszottak kis egérfogai. — Gyere — karolta át a fiú. És mentek tovább, vidáman, könnyedén, összelobbanó szívükben zengett a dal, és az élet himnuszává magasztosultak a nye- kergő sípláda bús akkordjai. Boldog Balázs fordítása H
