Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-17 / 247. szám, szerda
1973. X. 17. 3 a kínai kommunista part x. kongresszusáról A MOSZKVAI PRAVDA SZERKESZTŐSÉGI CIKKE Moszkva — „Az utóbbi időben a maoista propaganda kampányt indított a KKP közelmúltban tartott X. kongresszusával kapcsolatban, s megpróbálja a kongresszust „Mao Ce-tung eszméinek hatalmas győzelmeként“ beállítani. Az augusztus 24—28-án Pekingben tartott kongresszus az Új Kína hírügynökség közleménye szerint jóváhagyta Csou En- lajnak, a KNK Államtanácsa elnökének politikai beszámolóját, meghallgatta a párt szervezeti szabályzatának módosításáról szóló beszámolót, amelyet Vang Hung-ven mondott el, elfogadta az új szervezeti szabályzatot és megválasztotta a KKP Központi Bizottságát. Ez volt a legrövidebb és több külföldi megfigyelő szerint „a legkülönösebb“ kongresszus a Kínai Kommunista Párt történetében. A X. kongresszus előkészítése rendkívül titokzatos körülmények között folyt. A küldötteket, az Új Kína jelentése szerint, nem választották meg, hanem „sokoldalú véleménycsere és konzultáció“ útján jelölték Pekingben. A kínai sajtóban alig található információ a kongresszus lefolytatásáról, nincsenek megnevezve még a vitában felszólaltak sem (amennyiben ilyenre egyáltalán sor került). Minderre a konspirációra, ha figyelembe vesszük, hogy kormányzó pártról van szó, nyilvánvalóan azért volt szükség, hogy leplezni lehessen Mao Ce-tung katonai-bürokratikus csoportjának diktatúráját, elrejteni a társadalom elől politikai mechanizmusát. A kongresszus titkossága egyidejűleg tanúskodik a jelenlegi pekingi vezetésnek a néptömegektől való mélyülő elszakadásáról, a vele szembeni bizalmatlanságról. Külföldi hírügynökségek jelentése szerint az ebben az időben felfokozott szovjetellenes kampány, amelyet a KNK-ban szítottak, az 1969 áprilisában tartott IX. kongresszus idején megnyilvánult szovjetellenesség légkörére emlékeztetett. A kongresszus jelentőségét és következményeit teljes mértékben megítélni a KNK helyzetének fejlődése szempontjából csak a politikai gyakorlat, az újjáválasztott pártvezetőség konkrét tettei alapján lehet majd. Ezzel együtt a közreadott dokumentumok elegendő alapot nyújtanak néhány elvi következtetés levonásához. Ezek a dokumentumok egyebek között megmutatják, hogy a kínai vezetés nem változtatta meg lényegesen a IX. kongresszus f 1909) irányvonalát, amely teljes szakítást jelentett a KKP VIII. kongresszusának (1956) fő irányvonalával. Ez a szocialista építéssel, a Szovjetunió és a többi szocialista ország iránti barátsággal, az imperializmus agresszív kísérletei elleni közös harccal kapcsolatos állás- foglalásokat tartalmazta. A kongresszus anyagai és légköre mindenekelőtt arról tanúskodnak, hogy a pekingi vezetők ledobva „ultraforradalmi“ ideológiai álarcukat, minden irányban a szocialista világ politikájával és érdekeivel ellentétes erőként lépnek fel, olyan erőként, amely szembenáll a világ küzdőterén végbemenő pozitív folyamatokkal. A maoista csoport a legreakciósabb imperialista körök közvetlen szövetségesévé válik. Ily módon Mao Ce-tung és környezete megőrizte irányvonalának antileninista lényegét. A kongresszus nem tudta biztosítani az egységet a pártban és az ország vezetésében, csupán ideiglenes kompromisszumot ért el az egymással vetélkedő csoportok között, ami újabb politikai kataklizmákkal fenyeget. A kongresszus nem volt képes kidolgozni pozitív programot Kína további fejlesztésére, megoldatlanul hagyta a gazdasági és a kulturális építésnek az ország szempontjából égetően fontos problémáit. A valóságban ugyanis nem tekinthet^ programnak az a néhány mondat, hogy „minden jól megy“, hogy „a szocializmust elvsze- rűen kell építeni“, hogy a „mezőgazdaság a népgazdaság alapja“, hogy „két lábon kell járni“ stb., stb. Peking minden politikai fondorlata ellenére a Kínai KP X. kongresszusának eredményei arról tanúskodnak, hogy a mao- izmusnak mint doktrínának és politikai rendszernek a válsága egyre mélyül. A kongresszus jellege a leg- szemléltetőbben a „kulturális forradalommal“ kapcsolatos állásfoglalásában mutatkozott meg. Az e néven ismert kampány több éven át lázban tartotta az országot. E kampány során lényegében lerombolták azt a politikai struktúrát, amelyet a népi forradalom győzelme után hoztak létre a Kínai Népköztársaságban, szétzúzták a párt-, az állami és a társadalmi szervezeteket, milliók és milliók váltak megtorlás áldozataivá és üldözték őket, felbecsülhetetlen károkat szenvedett a népgazdaság. Mindezért főképpen Mao Ce-tung a felelős. Mint Csou En- laj hangsúlyozottan kijelentette beszámolójában: „Mao Ce-tung személyesen Indította meg és személyesen irányította a kulturális forradalmat“. Ha az ügy gyakorlati oldalát nézzük, akkor kétségtelen, hogy a kongresszus az objektív körülmények nyomására kénytelen volt csendben elejteni anélkül, hogy ezt hivatalos nyilatkozatban elismerte volna Mao Ce-tung számos olyan alapvető megállapítását, amelyeket a kulturális forradalom során hirdetett ki. Ez azzal magyarázható, hogy ezek a tételek tarthatatlanoknak bizonyultak, megsértették az állami mechanizmust és komoly gazdasági nehézségeket okoztak. Bizonyos jelszavakra ma már nincs szükségük a maoistáknak (például „tüzet 'a stábokra, vagyis a pártbizottságokra), mivel a Mao-csoport ma már nem a hatalom megragadásáról veti fel a kérdést (azt már megkaparintotta) hanem arról, hogy ezt a hatalmat valamilyen módon stabilizálja, megszilárdítsa. A kongresszus szentesítette a megújhodásra irányuló intézkedéseket — természetesen maoista alapon — a szakszervezeti, az ifjúsági szervezetek, a Kínai Országos Népi Gyűlés tevékenységét. Ez utóbbi legutoljára kilenc évvel ezelőtt ülésezett. Meghirdette a „pártnak mindenkit irányítania kell“ elméletet. Ténylegesen jóváhagyta a „kulturális forradalom“ időszakában megtorlásoknak alávetett párt és állami káderek egy részének rehabilitálását is, néhá- nyan közülük (Teng Hsziao- ping), a KKP KR volt főtitkára, akit korábban „a kapitalista úton haladó, a pártban hatalmon levő második legnagyobb személyiségnek“ neveztek, valamint a politikai bizottság egyes volt tagjai részt vehettek a kongresszuson, s még a KKP vezető szerveibe is beválasztották őket. A felszólalók a „kulturális forradalommal kapcsolatos valamennyi bajért és törvénysértésért másokra próbálták hárítani a felelősségeit, Lin Piaot, aki a IX. kongresszuson Mao Ce-tung utódjául kiáltották ki és Csen Po tat. Mao legközelebbi eszmei tanácsadóját, aki a „kulturális forradalom“ ügyeivel foglalkozó csoportot vezette, a kongresszuson árulóként és a párt legádázabb ellenségeként tüntették fel. Mindez nem egyéb, mint hallgatólagos elismerése annak a ténynek, hogy a „kulturális forradalom“ zsákutcába juttatta az országot, ugyanakkor azonban a politikai beszámoló merőben ellentétes megállapításokat tartalmaz „a kulturális forradalom“ irányvonalának helyességéről. Mindenekelőtt ez a Mao Ce- tung tévedhetetlenségéről szóló mítosz fenntartására való törekvéssel magyarázható. A megtorló kampányokat, a hatalomért folyó szüntelen harcot Mao Ce-tung megkísérli a burzsoázia és a proletariátus közötti osztályharc a kapitalista és a szocialista út közötti harc tételével igazolni. Ennélfogva — hajtogatta Csou En-laj a kongresszuson — a kulturális forradalomhoz hasonló társadal- mi megrázkódtatások, a két irányvonal közötti harcok a jövőben is folytatódnak, „megismétlődnek még tízszer, húszszor, vagy harmincszor“ szüntelenül jelentkeznek majd a Liu Sao-csi és Lin Piao-féle „összeesküvők“ „szuperkémek“ „különleges ügynökök“. Minden kommunista számára nyilvánvaló, hogy miután a proletariátus megszerzi a politikai hatalmat, az osztályharc folytatódik, sőt időnként a lehető legélesebb formákat öltheti. Azonban az alapvető forradalmi átalakítások megvalósítása, valamint az országon belüli kizsákmányoló osztályok maradványainak megszüntetése mértékében eltűnik a társadalmi antagonizmus objektív alapja. A Mao-féle tézis a két irányvonal harcáról „egészen a kommunizmus felépítéséig“ — ennélfogva tarthatatlan. A maoista vezetés egyáltalán nem a burzsoázia elleni küzdelemmel törődik — annak pozícióit a kulturális forradalom nem érintette. E kampány éle azok ellen a káderek ellen irányult, akik a párton belül a forradalom győzelméért, a nép hatalmának megerősítéséért küzdöttek. A KKP X. kongresszusának határozataival kapcsolatos másik elvi jelentőségű kérdés azzal függ össze, hogy mennyire sikerült és sikerült-e egyáltalán leküzdeni a pártban és a vezetőségében meglevő különféle csoportosulások harcát. Ha hihetünk a kiadott közleménynek és a kínai sajtó kommentárjainak, akkor itt a legteljesebb sikert érték el és biztosították a teljes egységet. Felmerül a kérdés: vajon akkor miért tervezik be évtizedekkel előre a „kulturális forradalomhoz“ hasonló kampányokat? A kommunisták pártjának valóságos egysége — és erről tanúskodik a kommunista világmozgalom egész tapasztalata — csak egy pozitív program alapján teremthető meg, amely megfelel a marxizmus—leninizmus eszméinek, a szocialista fejlődés követelményeinek, a munkásosztály és szövetségesei érdekeinek, a néptömsgek érdekeinek. Ilyen programot, mint már megjegyeztük, a kongresszus nem dolgozott ki, hallgatással kerülte meg az ország előtt álló gyökeres problémákat. Négy évvel ezelőtt (az egyébként szintén az össze f orrot tság kongresszusának kikiáltott) IX. kongresszuson m mdott felszólalásában Lin Piao, beszámolójában dicsőítette a „csaló, provokátor és sztrájktörő Liu Sao- csi felett aratott hatalmas győzelmet“. Csou En-laj most hatalmas győzelemről beszélt, amelyet a „burzsoá karrierista, intrikus, kétkulacsos, áruló és hazaáruló Lin Piao és javíthatatlan társai“ felett arattak. A beszámoló megállapítja, hogy „Lin Piao pártellenes csoportja csak egy maroknyi elszigetelt embercsoportot jelentett. De ha ez így van, akkor miért értékelik Lin eltávolítását a ,,IX. kongresszus ideje óta a párt által aratott leghatalmasabb győzelemként“ „a belső és külső ellenségre mert súlyos csapásként?“, hogy egyeztethető össze az „elszigetelt maroknyi csoportról“ szóló állítás azzal a közismert ténnyel, hogy hosszú éveken át Lint Mao Ce- tung „legközelebbi Vrüzdőtársa- ként" tartották nyilván? Lin Piaot és Csen Po-tát „külső erőkkel való kapcsolatokkal“ vádolják. Csou En-laj beszámolója a Mao Ce-tung elleni háromszori merényletkísérlet bűnét rója fel Linnék — (amelyről tudtak, de valami okból eltűrték), amelyek után Lin Piao megpróbált „a szovjet revizio- nistákhoz átállni“. Ha a Lip Piao elleni vádak a maoisták jellemző fogásai a hatalomért folyó harcban az ellenféllel való leszámolásra, akkor ilyenformán a Szovjetunió befeketítésének kísérlete nem más, mint durva provokáció. Csou En-laj beszámolójában igen kedvezőtlen fényben tüntette fel a pekingi uralkodó körökön belüli politikai erkölcsöket és politikai helyzetet. Mao Ce-tung fegyvertársairól beszélve kijelentette, hogy ezek „sohasem jelennek meg a piros könyvecske nélkül“, „szemtől- szembe mézesmázosak, de hátulról döfik le ellenfelüket“. A X. kongresszus okmányai arról tanúskodnak, hogy csak most sikerült kompromisszumra jutni az egymással vetélkedő csoportoknak Mao Ce-tung minde- nekefeletti helyzete mellett. A mai Kínában a vezetés nem az azonos gondolkodású kommunisták öntvényéből, hanem klikkek és csoportosulások alapján formálódik. Ebben rejlik a hatalomért folytatott harc újabb robbanásainak forrása. Mint már jelentettük, a Kínai KP X. kongresszusán bejelentették, hogy az állami szervek, a hadsereg, a szakszervezetek és a társadalmi szervezetek „az egységes pártvezetésnek kötelesek alávetni magukat“. Csak üdvözölni lehetne, ha valóban arról lenne szó,, hogy visszaállítják a párt vezető szerepét. A helyzet azonban az, hogy a szétzúzott Kínai Kommunista Párt helyett lényegében olyan maoista pártot hoznak létre, amely a katonai-bürokratikus csoport pclitikai uralkodásának eszköze. Ez derült ki a többi között a X. kongresszuson jóváhagyott szervezeti szabályzatból. A Kínai KP új szervezeti szabályzata szerint a párt legfelsőbb sžerve, a kongresszus, a két kongresszus közötti időszakban pedig a kongresszuson megválasztott központi bizottság. Ezeket a szerveket azonban már előre megfosztották legfontosabb joguktól, nevezetesen attól, hogy meghatározzák a párt politikai irányvonalát. Mint Csou En-laj beszámolójában kijelentette, „Mao Ce-tung elnök pártunk számára kidolgozta az alapvető irányvonalat és politikát a szocializmus egész történelmi időszakára és meghatározta a konkrét munka specifikus irányvonalát és politikai tételeit. Igaz, ez alkalommal azok a kultikus kitételek, amelyekben bővelkedett a IX. kongresszuson jóváhagyott szervezeti szabályzat, némiképpen tompítódtak. A szervezeti szabályzat már nem határozza meg, hogy személy szerint ki örökli a pártelnök tisztségét, és Mao nevét a korábbi választékos jelzők nélkül említik. Ezek a körülmények Mao Ce-tungnak azt a kényszerű taktikai fogását tükrözik, amelynek célja „kollektív vezetés“ látszatának keltése. A szervezeti szabályzatban új határozatot hoztak „az árral szembeni merész fellépésről, amelyet ismét csak „Mao eszméi védelmében“ lehet alkalmazni. Mao Ce-tung — mint ismeretes — többször folyamodott ehhez a módszerhez, több ízben fellépett a pártvezetőség többsége ellen, bár ez a többség a tömegek támogatását élvezte. A beszámoló tartalmazza azt a követelményt, hogy a KKP minden tagja „Mao irányvonalának“ fenyegettetése esetén keljen annak védelmére, „ne féljen a pártból való kizárástól, a börtönbe vettetéstől, életének elveszítésétől '. Várható lett volna, hogy a KKP kongresszusa megfelelő figyelmet szentel a jelenlegi nemzetközi valóságot átható tényleges folyamatok és események sokoldalú elemzésének. Azonban hiábavaló lenne arra vonatkozó utalásokat keresni, hogy miként kíván hozzájárulni a KKP a béke, a nemzetközi biztonság megerősítéséhez, a különféle országok egyenjogú együttműködéséhez, a szocialista világrendszer és a nemzeti felszabadító mozgalom pozícióinak megszilárdításához. Csou En-laj beszámolója a világban fennálló helyzetről az alábbi értékelést adja: „A jelenlegi nemzetközi helyzetet a földön kolosszális zűrzavar jellemzi. A hegyekben felhőszakadás van és az egész teret szél járja át.“ Ezzel összefüggésben meg kell említeni, hogy Mao Ce- tung több mint 10 évvel ezelőtt „kolosszális zűrzavarról“ beszélt, s ezt a világháború perspektívájával, valamint azzal kötötte össze, hogy a modern civilizáció romjain épül fel az új rend. Mindenesetre, amint a beszámolóból világosan kiderül, a kolosszális zűrzavar az, amit szembe tudnak állítani a nemzetközi feszültség enyhülésével. Európában Peking minden áron igyekszik szembehelyezkedni a helyzet javulásával, meggátolni a biztonsági és együttműködési értekezlet munkáját, megakadályozni a Közös Piac országait abban, hogy fejlesszék együttműködésüket a szocialista államokkal. A pekingi vezetők az agresszív NATO- tömbf apostolainak szerepében tetszelegnek, szorgalmazzák az Egyesült Államok katonai jelenlétének fenntartását Ázsiában, Európában és a világ más térségein. A leszerelés kérdéseiben Peking lényegében ugyanarra az álláspontra helyezkedik, mint az úgynevezett hadiipari komplexum számos nyugati országban. A kongresszuson ismét felmelegítették a rágalmazó koholmányokat, amelyek szerint a két „szuperhatalom“, a Szovjetunió és az Egyesült Államok, a „világuralom érdekében“ ösz- szeesküdött. A szovjet—amerikai tárgyalásokat és megállapodásokat, amelyek a háború utáni időszakban a leglényegesebb előrelépést jelentik a nukleáris világháború elhárításában, kedvezően befolyásolják az egész nemzetközi helyzetet, Pekingben leplezetlen ellenségességgel fogadták. Alapvetően a Kínai KP X. kongresszusa a modern forradalmi fejlődés valamennyi jelentős kérdésében megőrizte korábbi maoista irányvonalát. A kongresszusi anyagokban egyetlen szó említés sincs a nemzetközi kommunista mozgalomról. De a bennük foglalt tömörülésre való felhívás (természetesen Peking körül) „az igazi marxista pártokhoz“, nem hagy kétséget affelől, hogy a kínai vezetőség nem tett le he- gemonisztikus törekvéseiről, a jövőben is tudatosan folytatni kívánja a kommunista világ- mozgalom elleni politikai harcot, a szétszakításra irányuló kísérleteket, a Peking utasítására tevékenykedő maoista csoportoknak a testvérpártokkal való szembeállítását. Ugyanígy nincs említés a szocialista világrendszerről sem. Peking a jövőben is éket akar verni a testvéri szocialista országok közé és mindenekelőtt a Szovjetunióval akarja szembeállítani őket. A X. kongresszus megmutatta Pekingnek a nemzeti felszabadító mozgalmak érdekeivel szembeni teljes közömbösségét. Anyagaiban nincs olyan megállapítás, amely tudná, miként értékeli a KKP helyzetét a mozgalomban, miként kívánja vezetősége tovább építeni kapcsolatait a mozgalomban. A politikai beszámolóban azonban van egy kivétel, amely bizonyos következtetést enged meg ezzel kapcsolatban. Kiderül, hogy „a harmadik világ“ erősödik és tömörül „a két szuperhatalom elleni küzdelemben“. E megnyilatkozásban könnyű meglátni Pekingnek a „harmadik világ“ vezetésére támasztott igényét. (A cikk befejező részét lapunk holnapi számában kö- zőljük.)
