Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-14 / 41. szám, Vasárnapi Új Szó
EGRI VIKTOR: FESTETT VILÁG A Sirály díszletmunkája lázba hozott. Hivalkodás nélkül elmondhatom, hogy úgyszólván mindennel tisztában voltam, amit rendezőjének, színpadi képei megálmodójának tudnia kell. Ismertem a valósággal legendává nőtt eseményeket: a színmű első bemutatója Péter- várott annyira visszhang nélkül maradt, hogy szerzője már nem hitt munkájában. Bandi egy orosz nyelvű Csehov- életrajzban kikereste és lefordította nekem azt a levelet, amelyet Csehov 1896. október 26-án, a pétervári bemutató másnapján öccsének írt Moszkvába: „A darab ma nagyot bukott és csúfos kudarcot vallott. A színházban nyomott a feszültség és nagy a szégyen. A színészek rosszul, ostobán játszottak. Levontam az erkölcsi következtetést: nem szabad darabot írni..." (Szerencsére a bukás okozta pesszimizmus nem volt tartós, alig egy esztendővel később megírta a Ványa bácsit, majd újabb három év múlva a Három nővért és halála esztendejében hattyúdalát, a Cseresznyéskert&t. Az orosz színház két zsenijének, Szta- nyiszlavszkijnak és Nyemirovics Dan- csenkónak érdeme ez, akik a Sirály pétervári bukása után megkockáztatták az új bemutatót. Azóta az előfüggönyön ott repked a sirály, mint az igazi nagy színművészet, a gyönyörűséget okozó, a lelket is megrészegítő játék szimbóluma.) Sztanyiszlavszkij feljegyzéseiből ismertem minden díszletrésznek pontos elhelyezését, ismertem rendezői utasításait is, hogy a bokrokról virágot, a pázsitról füvet tépjenek a szereplők. Ez az előírt fizikai cselekvés nemcsak arra kellett, hogy a játék realizmusát emelje, hanem arra is, hogy a színészek lámpalázát levezesse. Már az első vázlatok elkészítésekor eldöntöttem, hogy sem virággal nem ag gatom tele a bokrokat, sem füves pázsittal nem szabad emelnem a színpad életszerűségét. Munkámat Nyina, a Sirály szerepe ösztönözte, amit Bandi Szilviára bízott. Ez volt Szilvia utolsó szerepe, amit vele együtt vettem át jelenetről jelenetre. Olyan varázslaté« volt ez a közös munka, mint a másfél évvel ezelőtti, amikor a Johanna megformálásával birkózott. A szereptanulás első napjaiban attól tartottam, hogy Szilvia már túljutott Nyina életkorán, és nehezen kelti majd életre a sugárzóan fiatal lányt igéző szépségében, ahogy testhez álló lovaglóruhájában a tó felől megjelenik. Jócskán melléfogtam, s erről az években Nyinánál is fiatalabb Johannája meggyőzhetett volna. A színpad fekete hátterében tengerkék színnel jeleztem a tavat, felette narancsszínű felhőfoszlányokkal a közelítő alkonyatot, és a szín mélyén — Bandival egyetértésben — egy előre mozgó láthatatlan sávra állítottam Szilviát. Onnan tartott előre a házi színielőadás számára rögtönzött emelvény mellett a szín előterébe, s úgy tűnt, mintha messziről hosszú pillanatokig közeledne — megjelenésével a várakozó, szerelmes Trej>ljovot lázba hozva. A nézőnek el kellett hinnie a fiatalember hevét: „Nem tudok nélküle élni... Még a lépteinek zaja is gyönyörű ... Tündérem, álmom“ — leheli, amikor az izgalomtól kipirult arcú Nyina elé megy... Szilvia már az első szavaival csatát nyert: zaklatottságát, egész felkavart életét besűríthette első mondataiba: „Egész nap gyötört a nyugtalanság, úgy féltem! héltem, hogy apán nem ereszt... De most kikocsikázott a mostohámmal együtt. Piros az ég alja, már jön a hold, én pedig hajszoltam a lovat, hajszoltam..." A mozgó sáv nem volt puszta színpadi fogás, Nyina megjelenésének látványosságát emelő trükk. Azt akartam, hogy Szilvia pillanatokig a színen legyen, mielőtt megszólal... Izgalmában már nem lámpalázas, a színészi játék átéltsége izzott rajta. Hangjában semmi élesség és érdesség. Ha közben munkám volt Bandival, mint a Sirály esetében is, rendezői asztala mögött ültem, és jegyezgettem a díszletre, jelmezekre lett észrevételeit. Bandi azzal a lelkesedéssel dolgozott, amit mindig tapasztaltam nála, valahányszor a feladat különösen megragadta. A Sirály ugyanúgy izgatta, mint engem. Az első próbákon fanyalgó komédiásokat sikerült hamar lázba hoznia. Nem volt üres szóbeszéd, hogy „Csehov a kisujjában van“. Szilviával nem volt nehéz megértetnie, hogy Nyinát a vidéki tespedésben valami teljesebb élet utáni sóvárgás hajtja a talmi csillogástól a valódi művészet felé. Ezt kell éreztetnie a játék indulásakor, amikor még nem sejti, nogy súlyos árat fizet, csaknem belepusztul, amíg az igazi művészetig eljut. Nyina sorsa — eltérően Csehov legtöbb nőalakjától — nem eseménytelen, csak nincs benne harsogó, külső- séges bonyodalom és összeütközés, a lörténések a lelkében játszódnak le, kegyetlen sebeget ejtve rajta, de előre js sodorják. — A Sirály a tehetség szabadságának példázata — magyarázta Bandi kissé fellengősen. — Egyedül csak te érzed ezt, Szilvia. A többiek, akik sorsodba belenyúlnak, nem jutnak el addig, nem érzik ezt igazán. Trigorin sütkérezik a népszerűség fényében, de ha mélyen magába nézne, rá kellene jönnie, hogy eredetiség híján nem éri el az igazi írók nagyságát. A fiatal Trepl- jov nagyon rokonszenves figura — hajolt Kéry, a színház tehetséges új felfedezettje, Trepljov alakítója felé —, de nem tud élni a tehetségével. Zádor- Trigorint a siker részegíti meg, az ener- vált Trepljov az álmok rabja. Egyedül te Szilvia tapintasz rá az igazságra, hogy az igazi tehetség szabadsága a tehetségért hozott áldozat nagyságában rejlik. De amíg ez az igazság megérlelődik benned, először Trepljov iránti vonzalmad szenved hajótörést, aztán Trigorinban kell csalódnod. Nyina a színműben kétszer mondja el Trepljov első színpadi kísérletének halál-lírás ömlengését. Először Szorin parkjában, a házi színielőadás számára rögtönzött emelvényen — már levetve lovaglóruháját, talpig fehérben: Emberek és oroszlánok, sasok és für- jek, aganccsal ékes szarvasok, ludak, pókok s a vizek lakói, hallgatag halak, tengeri csillagok és férgek, amelyeket szem nem látott soha, egyszóval minden élet, minden élet, minden élet befejezte szomorú körforgását, s kialudt... Évszázadok ezrei óta nem hord már a föld egyetlen élőlényt sem a hátán, és hiába gyújtja meg esténként lámpását ez a szánalomra méltó hold. A réten már nem ébrednek hangos kiáltással a darvak és a hársfakertekben sem zsong már a cserebogár ..." Másodszor Szorin házában, Trepljov dolgozószobájában ugyanezt mondja el, utána szenvedélyesen megöleli Trepljo- vot, és elrohan. Két esztendő választja el egymástól a két jelenetet. Két év, amely alatt Nyina emberré, művésszé érik. Szilvia már a szerep tanulása közben, Bandi rendezői utasítása és az én figyelmeztetésem nélkül tudta, hogy a hajszálnyira megegyező szöveget két felfogásban, szinte más és más színészi alkattal kell elmondania. Első alkalommal kicsit játékosan, kicsit érzékeny pátosszal, ahogy az elmélyült színészi munkát nem ismerő műkedvelő mondaná, másodszor pedig élete keresztjével, szenvedéseivel megjelöltén. És mennyi szín és árnyalat, milyen tüneményes zengzet, az érzésnek hatalmas skálája, amikor bevallja Trepl- jovnak, mennyire csalódott Trigorinban, és mennyi szenvedés és küzdelem van már mögötte: „Ö nem hitt a színházban, mindig kinevette ábrándjaimat, úgyhogy fokról fokra magam is elvesztettem a hitemet és az önbizalmamat Aztán jöttek a szerelem gondjai, a féltékenység, a reszketés a gyerek életéért. Kicsinyes lettem, értelem nélkül játszottam... Nem tudtam, mit kezdjek a kezemmel, hogyan álljak a színpadon, hogyan bánjak a hangommal. Maga nem tudja, milyen állapot az, amikor a színész úgy érzi, hogy rosszul játszik. Én a sirály vagyok. Nem, nem erről van szó... Emlékszik? Arra jött egy ember, meglátta, és mert nem volt más dolga, hát elpusztította ...“ Bizonyára a munkámmal jár, hogy igényesebb vagyok, nem engedem magam könnyen elragadtatni, a színészi remeklés csodájában is megérzem, mikor fog mellé, s kápráztató érzékenysége, a szereppel való azonosulása ellenére mikor esik tévedésbe — nem annyira a rendező, hanem ösztönei hibájából, amelyek tévútra vezetik. Hogy néha harsányabb a kelleténél, teátrális, önmagát ismétlőén modoros, mert az elidegenedés követelménye kerítette hatalmába, és elvesztette hitét a művészetében. Bonyolult dolog ez, nehéz a nyitjára jönni, miért marad el az elragadtatás igézete, mely elfeledteti velünk, hogy csupán nézők vagyunk, szórakozni vagy épülni akaró nézők — és nem egy szemünk előtt pergő drámai eseménynek, egy mágikus szertartásnak részesei. Szilvia a dráma forrpontján — mint a Szent Johanna inkvizíciós képében — a színjátszás csúcsára ért. Bennem is megszűnt az ész ellenőrző kényszere, egyszerre önfeledt bámulója lettem a színpadnak, valóságos érzéki örömmel elmerültem a Sirály világába, amely mese volt, tünékeny tündért világ, de ugyanakkor valóság is, az életnek illanó és mégis tömény párlata, vérből és sárból, gyönyörből és keservekből gyúrt valóság. A szavak, Csehov melankóliával fátyolozott szavai a tűrésről most is fá- jóan vernek visszhangot bennem: „Most már tudom, értem, Kosztya, hogy a mi dolgunkban, akár színpadon vagyunk, akár novellát írunk, nem a dicsőség a fő, nem a ragyogás, nem az, amiről álmodoztam; fő az, hogy tűrni tudjunk. Tudd hordani a keresztet, és higgy. Én hiszek, és nekem nem is fáj annyira. Amikor az elhivatottságomra gondolok, nem is félek az élettől.“ Szilviát látom a búcsú jelenetében. Látom a kezét, ahogy homlokához emeli, és végigsimít rajta, mintha terhes gondolatokat akarna elűzni; érzem a meghatottságát, a torkában remegő sírását és a biztatást, hogy kiragadja a rémlátások és káprázatok káoszában vergődő Trepljovot. Aztán jön az utolsó vallomása. „Ha találkozik Trigorinnal, ne szóljon neki... Szeretem Trigorint. Szeretem, még erősebben, mint azelőtt... Szeretek, szeretek, szeretek, szenvedéllyel, kétségbeesetten.“ Hiába öleli meg vallomása után Trepljovot, egy perccel azután, hogy elrohan, a Nyinát feledni nem tudó, szerelmes Trepljov agyonlövi magát. ADAM KRECZMAR: az Öreg halász (Könözsi István felvétele) Rövid történetek 1. Tudják, mi történt? Egy ember a parton ült horgászbottal és horgászott. Fogott egy keszeget. Nos, az ilyesmi előfordul. Aztán fogott egy pontyot. Minden rendben. Azután egy csukát, Látni való, hogy ez a nap szerencsét hoz számára. Amikor pedig egy cethal akadt a horgára, kellemesen meglepődött. Azután meg valami cetnél is nagyobb harapott rá ... Mit gondolnak, mi volt? Hát a Bátorig óceánjáról No és mit tett erre a mi horgászunk? Persze lekapcsolta a horogról és visszadobta a vízbe. Szép dolog a siker, de néha tudni kell mértékét. 2. Tudják, mi történt? Egy ismerősöm egyszer megkopogtatta az ujjával a homlokát. Így: kop, köp, köp ... És mit gondolnak, mi történt? Valaki kiszólt odabentről: Jöjjön be, nyitva van. A mi barátunk azonban mégsem ment be: ki tudja, kivel találkozna odabenn! Néha érteni kell ahhoz, hogy az ember a kellő pillanatban tapintatosan távozzék. 3. Tudják, mi történt? Ment, men- degélt egy ember az utcán és hadonászott. „Mit csinál?“ — kérdezték tőle. „Repülök“ — válaszolta az. „Szegény“ — szóltak utána. Azután valaki, aki segíteni szeretett volna, megjegyezte: „Uram, ön egyáltalán nem repül. Ön a szépséges szilárd anyaföldön jár.“ „Mit beszél?“ — álmélkodott a repülő ember, abbahagyta a karlengetést, lezuhant és halálra zúzta magát. Ilyen ereje van a képzeletnek! Fordította: GELLÉRT GYÖRGY 1973. X. 14.
