Új Szó, 1973. október (26. évfolyam, 233-259. szám)
1973-10-13 / 244. szám, szombat
Azokat a kötelezettségvállalásokat bírálni, melyeket egy-egy nevezetes alkalommal fogadnak el, nem a legliálásabb feladat. Ezzel tisztában vagyok. Viszont ha valaki kötelezettséget vállal, hogy valamit teljesít, például nyersanyagok átgondolt felhasználásával, vagy a béralappal való ésszerű gazdálkodással milliókat takarít meg, de a meghatározott terveket nem veszi figyelembe, esetleg a kimutatások nem fedik a valóságot, akkor lényegében semmire sem kötelezte magát. Az effajta megoldás minden bizonnyal nem az, amit az úgynevezett alulról jövö kezdeményezéstől elvárunk. A SZOKÁSOK HATALMÁBAN? Kritikus szemmel a kezdeményezés útvesztőiről és problémáiról Irtó: HERBERT ĎURKOVIČ mérnök 1973. X. 13. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy sokat fejlődtünk, az általános és a szakmai műveltség színvonala jelentősen növekedett, társadalmunk szocialista építésében több évtizedes tapasztalatokat szereztünk. Sajnos, műveltségünket és tapasztalatainkat nem mindig a legfontosabb feladat teljesítésére, gazdasági fejlődésünk fokozására használjuk fel, habár ez a szakasz hosszú időn át az új társadalom felépítéséért vívott harc legfontosabb területe lesz. Megtörténik, hogy véleményünket alávetjük azoknak a divatos áramlatoknak, habár ez nem egyezik a meggyőződésünkkel. Kinek vagy minek tettünk ezzel szolgálatot? Olyan időszakban élünk, amikor a gazdasági körülmények valóban mindent meghatároznak. Nemcsak polgáraink anyagi jólétét szabják meg. hanem viszonyukat a szocializmushoz, meghatározzák gondolkodásukat, véleménynyilvánításukat is. Ezért érthető, hogy minden lépés, minden tett, amely a gazdasági fejlődést elősegíti, társadalmunk számára rendkívül értékes. S még értékesebb az alulról jövő kezdeményezés, a széles tömegek aktivitása. Társadalmunk ezzel a kezdeményezéssel a szocializmus felépítéséért vívott harc stratégiájában komolyan számol. Például társadalmunkban, annak egész szerkezetében jelenleg hiányzik egy szilárd irányító rendszer, amely pontosan megszabná az irányítás egyes fokozatainak ''"hatáskörét és egymáshoz valő viszonyát, és egyúttal a fejlett önirányítás révén meghatározná az alkalmazottak feladatait. Sokhelyütt ugyanis éppen az alulról jövő kezdeményezés tölti ki a helytelen irányításból adódó fehér foltokat. El kell ismernünk, s ezt a szakemberek is igazolják, hogy egyetlen tökéletes irányítási rendszer sem képes átfogni mindazokat a helyzeteket, amelyek a valóságban előfordulnak, s nem tud minden problémára pontos megoldással szolgálni. Ezért tudatosítanunk kell azt, hogy az úgynevezett alulról jövő kezdeményezés mindenhol rendkívül fontos. Viszont nem jelenti azt, hogy ez a kezdeményezés, amely a lelkesedésen alapszik, helyettesítheti az irányítási rendszert. Ez nagy tévedés lenne. A kezdeményezés segítségével — de átgondolt rendszerre építve Nap mint nap tanúi vagyunk, amint az ipari és a mezőgazdasági üzemekben, valamint más munkahelyeken szocialista munkabrigádok jönnek létre, egyének és munkacsoportok kötelezettségvállalásokat tesznek. Arra kötelezik magukat, hogy teljesítik és túlszárnyalják az előirányzott feladatokat, továbbá javítják a termelés technológiáját, a munkaszervezést, a munkafegyelmet, s a munkahelyeken példás rendet teremtenek stb. További fejlődésünk szempontjából ez mind hasznos felajánlás, és rendkívül értékes, hiszen ezzel a felajánlók túlnyomórészt társadalmi rendszerünk iránti pozitív viszonyukat fejezik ki. De ez a fontosság sem lehet akadálya annak, hogy a felajánlások árnyoldalairól ne szóljunk. Ez az eset, amit most leírok, évekkel ezelőtt történt, de úgy vélem, ma is tanulságos. Annak idején mint egy nagy üzem igazgatóját arra akartak rávenni, hogy tegyünk felajánlást tervünk túlteljesítésére. Mindezt olyan időben javasolták, amikor még a tervet sem ismertem. Amikor megkaptam a lebontott tervet, kötelességemnek tartottam, hogy az ismert tartalékokat is feltüntessem üzemünk tervében, tehát a lehetőségeinkhez képest maximális célokat tűztünk ki, nem tettük alacsonyabbra a mércét, hogy azt túlteljesíthessük. Viszont a szomszédos, hasonló jellegű üzem igazgatója beadta a derekát, kötelezettséget vállalt, hogy több 10 millió koronával túlteljesíti azt a tervet, amit még akkor nem is ismert. S őt dicsérték az újságok, a televízióban is elismerőleg beszéltek róla, engem pedig munkatársaim keményfejűnek bélyegeztek, aki nem érti a szélesebb összefüggéseket. Először néhány dolog fölött szemet * húnyunk, ez a gyakorlat aztán egyre inkább elterjed, s végül, ha szembenézünk az igazsággal, be kell vallanunk, hogy becsapjuk egymást. S ami a leg- szomorítóbb: erre a hazugságra rá is szokhatunk. Bevallom, gyakran csodálkozom, mert ezt vagy azt az illetőt őszinte, becsületes embernek ismerem, de ha a felajánlásokról, kötelezettségvállalásokról esik szó, akkor egészen más emberrel állok szemben. Lényegében mindannyian tudjuk, hogy születnek a felajánlások magas számai: mindent összeadnak, sokszor még azt is, ami nem létezik, csakhogy a végösszeg, a kimutatás minél nagyobb legyen. Például már az egyes kerületek is a különböző felajánlásaikban milliárdos nagyságrendű számokat tüntetnek föl. S ugyanakkor például akárcsak egy milliárdot megtakarítani nem is olyan kicsiség. Hatalmas összeg ez, erre csak akkor jönnének rá az illetékesek, ha konkrétan ki kellene mutatni, hogy hol, milyen szakaszokon takarítottak meg ennyit. Tisztában vagyunk azzal, hogy ha felnagyítjuk a számokat, akkor ©z a szocializmus ügyét semmivel sem viszi előbbre. De nii sajnos gyakran nagyítunk és nemcsak számokat. S olykor keverjük a fogalmakat, összecseréljük a dolgokat. Például a szocialista munkaverseny fogalmát gyakran szinte természetfölötti erővel ruházzuk fel, s minden körülöttünk felbukkanó problémát ezzel akarunk megoldani. A szocialista műnk a verseny például nem számolhatja föl a selejtek gyártását az egyes munkahelyeken, nem javíthatja a munkaerkölcsöt, nem szüntetheti meg a nyersanyagok fecsérlését, s az emberek közönyét a munka iránt, s ugyanúgy nem lehet gyógyír még összetettebb bajok orvoslására. Az üzemben kidolgozni egy igényes irányítási rendszert természetesen nehezebb, mint nagy hűhót csapni a szocialista munkaverseny körül. S ez a felhajtás elég gyakran kifelé mutatkozik meg, a munkahelyeken pedig alig változik valami. Véleményem szerint arra kell tőre kednünk, hogy a munkaverseny értelmét és feltételeit jól gondoljuk át, mert ellenkező esetben lejáratjuk a helyes célkitűzéseket. Azt, amit jobb munka- szervezéssel, a vezető dolgozók színvonalasabb munkájával, az eddiginél lényegesen jobb munkaerkölccsel, fegyelemmel, pontos munkakezdéssel, s az indokolt felelősségrevonással kell elérni, nyilván csak kezdeményezéssel sohasem érjük el. Itt csak az igényesség és ha kell u szigor segít, tehát az, hogy mindenki becsületesen eleget tegyen munkakötelezettségének. Mert hogyan is beszélhetünk szocialista .munkabrigádokról ott, ahol nincs meg az alapvető rend és fegyelem sem? Miképpen akarok változtatni a dolgok menetén ott, ahol nehezen határozható meg, hogy kinek mi a feladata és ki miért felelős? Tehát addig, míg nem határozzuk meg, hogy kinek milyen kötelessége és joga van, szó sem lehet az előrehaladásról. Ez nemcsak egyénekre, hanem az egyes munkacsoportokra, s az irányítás szerkezetére is, érvényes. Mert miképpen teremthetünk rendet például a termelők és a kereskedelem szakaszán, ha viszonyukat alapvető jogi normáinkban nem rögzítettük, s a létező előírásokat sem tartjuk be következetesen? A megrendelő és a kivitelező vállalat között megkötött gazdasági szerződés például távolról sem biztosítja, hogy a kért mennyiségben és minőségijén érkezzen meg az áru, s az esetleges késésért, vagy kárért az illetékes vállalat megfelelő kártérítést fizessen. Hogyan vonjuk például felelősségre a hanyag beosztottat, ha a többiek, vagy a többség védelmébe veszi? Próbálja meg például egy gazdasági dolgozó el- bocsájtani a hanyag beosztottját! Jómagam többször megkíséreltem, ez csaknem a lehetetlenséggel határos. Az ügy rendszerint kompromisszummal végződik, amelynek alapján a vezető, a munkaerkölcs s a fegyelem a vesztes fél. Munkabrigádokról tehát nem beszélhetünk ott, ahol a legalapvetőbb feltételek — a fegyelem, a munkaerkölcs, a beosztott és a vezető egymás iránti igényessége és szigorúsága — hiányoznak. Nincs igaza annak, aki azt gondolja, hogy nálunk a vezető ne legyen igényes, s ne tartson fegyelmet a munkahelyeken. Természetesen jobb az önkéntes, tehát a tudatos fegyelem, de ez még manapság csak célkitűzés csupán, habár bizonyos pozitív jeleket már tapasztalhatunk. Nehéz megjósolni, hogy ezt a fegyelmet egy, vagy két, esetleg több nemzedék munkája révén érjük majd el. Tény, hogy az ember tudatáért vívott harc a legbonyolultabb, s lényegében ebből a küzdelemből erednek azok a problémák is, melyekkel társadalmi méretben nap mint nap találkozunk. Lenin erről többek között így ír: „Meg kell tanulnunk összekapcsolni munkástömegeink forró gyűlésezo demokratizmusát — amely, mint a tavaszi áradás, gyakran féktelen — a jó munkához szükséges vasfegyelemmel, úgy, hogy munkaidőben alávetjük magunkat egy személy, a szovjet vezetője akaratának.“ Ez az idézet teljesen egyértelmű, s ehhez hasonlót sokat idézhetnénk Lenin más müveiből is. A vezetők szükségszerűségéről úgy vélem nem kell részletesen írnunk. Egyet azonban jól jegyezzünk meg ebből az idézetből: fura és megengedhetetlen, ha az a személy vagy kollektíva, amely a társadalommal széniben az alapvető kötelességeinek sem tesz eleget, egyszerre kötelezettséget vállal, hogy sokkal de sokkal színvonalasabban, igényesebben fog dolgozni. Kezdeményezés és „kezdeményezés" A nevezetesebb alkalommal elfogadott kötelezettségvállalások kritizálásá- val kezdettem. Sokan, akik aranybetűkkel írták le „vállalásaikat“ és szemet hunytak a fogyatékosságok fölött, talán most megsértődnek. Pedig lényegében ők becsmérelnek, hiszen a nevezetes alkalom fényét piszkítják be, ha az említett vezetők, vagy a beosztottak a valóságnak nem megfelelő számokat, eredményeket tüntetnek föl. Említettem a szocialista munkabrigá dókat: kétségtelenül sok közülük derék munkát végez, tiszteletet érdemel. De a brigádoktól a jó munkával együtt elvárjuk azt is, hogy következetesen őszinték legyenek, még a különböző kimutatások készítése során is. Nem szabad megengednünk, hogy olyan kollektíva, amely a munka minőségében, az új módszerek iránti fogékonyságban, s a tagok közötti kapcsolat terén nem sokban különbözik a többitől, szocialista brigádnak hirdesse ki magát. Ha ez így lenne, akkor túlbuzgókká válnánk, s könnyen megtörténhetne, hogy mindenhol léteznének szocialista brigádok, de a felgyülemlett problémák továbbra is meglennének. Ez a hozzáállás, úgy vélem, nem azonos az új, fiatal hajtás sorsa iránt érzett olcsó intellektuális szkepticizmussal, amelyről már Lenin is beszélt. Ha józanul és becsületesen mérlegelek, akkor nem egyezhetek bele abba, hogy újnak és értékesnek minősítsék azt, ami például nem mérhető, nincs vonzereje és amelyről nem tanácskoztak a dolgozókkal. Véleményem szerint az ilyen „kezdeményezést“ nem kellene támogatnunk. A mozgalom érdekeit nem szolgálja, hanem ellenkezőleg lejáratja, ha — ugyan segítőszándékkal — olyan kezdeményezést indítunk el, amely nem szolgálja társadalmunk fejlődését. A pártszervek, « gazdasági élet, s különböző más munkahelyek vezetői munkájának eredményességét nem lehet meggondolatlan kritériumok alapján értékelni. Például a kimutatások szerint egy városunk minden egyes lakosa átlagosan H0 munkaórát dolgozott le a városszépítésben. A társadalmi munka összértéke csillagászati számokat ért el. Nehéz elhinni, hogy ez a valóságban is így van. Ugyanez a helyzet a kerületek milliárdos kimutatásaival is. Úgy vélem, e téren nagyon jót tenne valamivel több józanság és igazságszeretet. Természetesen ezzel nem akarom semmibevenni, hanem ellenkezőleg nagyra értékelem az egyszerű emberek városuk, környezetük szépítésében végzett munkáját. Véleményem szerint sokkal jobban kellene értékelnünk az úgynevezett kicsi, de valós munka- sikereket, derék helytállásokat a különböző munkahelyeken. Mert a rutinos fogások, a minél nagyobb számok iránti hajsza mögött rendszerint üresség kong, amely lejáratja a mozgalmat. Hogyan tovább? Úgy vélem elegendő tapasztalattal és erővel rendelkezünk ahhoz, hogy javítsunk a jelenlegi helyzeten. Nem ártana, ha munkánk átgondoltabb és praktikusabb lenne. Sokkal szervezettebben kellene kihasználni az alulról jövő kezdeményezést, amelyet össze lehetne kötni egy szilárd irányítórendszer kiépítésével. Miért ne karolhatná fel ezt a kezdeményezést a nagy tömegbázissal rendelkező szakszervezet, amelynek alapszabályzata (az 1972-ben jóváhagyott 42. cikkely) többek között előírja, hogy a gazdasági vezetőkkel karöltve fejlessze a dolgozók kezdeményezését. A műszaki értelmiség feladatai A már említett problémákon kívül még egyet látok, éspedig nagyon komolyat. Hol a helye értelmiségünknek? Mi a műszaki értelmiség feladata? Mégsem lehetséges, hogy társadalmunk olyan jelentős rétege, mint a műszaki értelmiség, a tudományos és műszaki forradalom korában félreálljon az időszerű feladatoktól. Kivételt talán a százezresek és a komplex racionális brigádok mozgalma képez. Pártunk és kormányunk mostani vezetősége sikeres munkájának eredményeképpen piacunkon ma olyan sokfajta áru található, amilyen még soha. Fokozatosan javul az áru minősége is. Ami azonban ma elegendő, holnap már kevésnek bizonyul. Hiszen az új termékek, s a még jobb áruk iránti vágy örök és sohasem elégíthető ki teljes mértékben. Ezért nem elegendő, ha erőfeszítésünk csupán arra irányul, hogy a már létező termelési módon javítsunk és csak ezzel takarékoskodjunk. A politikailag elkötelezett műszaki és közgazdasági értelmiség tevékenységének legfontosabb feladata az új termékek előállítását célzó javaslatok, továbbá az új gyártási technológiák és korszerű irányító tervezetek kidolgozása. Más szóval a korszerű technika, technológia, munkaszervezés, valamint a számítástechnika, az információs- és irányítórendszer vívmányainak tökéletes ismerete és elsajátítása képezi e társadalmi réteg legfőbb hivatását. Véleményem szerint a műszaki értelmiség legteljesebb politikai elkötelezettsége az, ha minél jobban ismeri szakmáját és ismereteit minél gyümölcsözőbben alkalmazni tudja munkájában. Ha ennek alapján mérnénk le, hogy a műszaki értelmiség teljesíti-e társadalmi küldetését, akkor semmi okunk sem lenne az elégedettségre. Nézzük csak meg. Például Szlovákiában képesek vagyunk-e tervezni, előállítani és üzemeltetni olyan félig vagy teljesen automatizált termelőszalagot, amely ma a körülöttünk levő fejlett országokban természetes? Képesek vagyunk-e erre Csehszlovákiában? Nem jelent-e visszalépést a csehszlovák gépipar, a megmunkáló gépeket gyártó részleg mai útja (amikor csaknem kizárólag univerzális gépeket állít előj az erős kon- kurrencia elől? Ez az út nem jelent-e kisebb kockázatot? S egyúttal nem zárja-e ki a nagyobb takarékosság lehetőségét? Vajon népgazdaságunk fejlődésében helyes-e olyan gyakorlatot: követni, amely nyersanyag és energia fel- használása tekintetében rendkívül igényes? Tudjuk-e legalább részben, vagy egyes szakaszokon az irányítás és a szervezés hagyományos módszereit korszerű vívmányokkal helyettesíteni? E téren nem topogunk-e évek óta csaknem egy helyben, habár körülöttünk rohamos fejlődés tanúi vagyunk? Hiszen például a számítástechnika kapacitása az információ és az irányítás szakaszán a fejlett országokban évente legalább megkétszereződik. Mai egyéni és társadalmi szükségleteink nem ösztönzik-a arra az egész műszaki és közgazdasági frontot, hogy keressék az új lehetőségeket? Nem érkeztünk-e el bizonyos árucikkek fogyasztásában az ésszerűség határaihoz? Például a péksütemények terén, a cipőiparban, hús, cukor és más áru fogyasztásában! Hiszen a keresetek növekedése nálunk rendszerint csupán az élelmiszeripari termékek még nagyobb fogyasztását eredményezi. Itt nemcsak arról van szó, hogy áruink minőségével és választékával fokozatosan megközelítsük a fejlett kapitalista országok termékeit. Ugyanis ezekben az országokban a minél nagyobb haszon iránti hajsza lényegében mindent meghatároz, és deformál. Ezért át kell értékelni a fejlett kapitalista országok termékeinek és szolgáltatásainak a rendszerét, annak alapján, hogy vajon megfelel-e szocialista életstílusunknak. Nem tartom helyesnek azt sem, ha olyan termékeket igyekszünk előállítani, amelyek'más országokban már évek óta kaphatók. Szocialista közösségünk vajon miért passzív a fogyasztás területén, miért nem lehetnénk az árutermelés és a szolgáltatások, valamint az egyéni és a társadalmi fogyasztás szakaszán kezdeményezőbbek? S így folytathatnám tovább és bizonyíthatnám más példákkal is, hogy értelmiségünk magasabb szintű elkötelezettségének a lehetőségei széleskörűek. Éppen ezért az értelmiséget, különösen a műszaki értelmiséget nem lehet kihagyni e mozgalomból. Ha figyelemre méltó eredményeket akarunk elérni, akkor nem elegendő, ha társadalmunk e rétegét csupán arra ösztönözzük, hogy munkahelyén kutassa fel a tartalékokat, hanem be kell vonnunk a termelés minden szakaszába, főleg az előkészítésbe. Most arra kell törekednünk, hogy minél tökéletesebb irányítórendszer és gazdasági szerkezetet építsünk ki. Eredményeink értékelésében állítsuk megfelelő helyre a lelkesedést, do ezzel együtt a racionális irányítást is. Mert csupán e kettő összekapcsolásával valósíthatjuk meg nagy célkitűzéseinket. Csupán a tudomány vívmányainak és a dolgozók lelkesedésének a helyes összekapcsolásával teljesítheti ez a nemzedék történelmi küldetését: szocialista társadalmunkban megkezdeni az anyagi és műszaki bázis forradalmi átalakítását úgy, ahogy ezt korunk, a huszadik század vége, a tudományos és műszaki forradalom korszaka megköveteli.
