Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-08 / 214. szám, szombat

1973. IX. 0.

5

A jobb jövőért élt és küzdött

Vadregényes táj. Titokzatosan sűrű, sötét erdők szegélyezik az utat. A Šumava előhírnökei. Chotimérbe, ebbe a nyugat- csehországi Plzeütől alig 35— 40 km-nyire fekvő kisközségbe tartunk, melyhez J. Fučíknak arŕnyi izgalmas, de szép emléke fűződött. Ifjúkorában második otthona volt ez a takiiros kis falu a villával, melynek emléktábláján megilletődötten olvassuk a feliratot:

,.Gyakran és szívesen pihent meg ebben a házban a szocializmus harcosa: Július Fučík. — Emberek, legyetek éberek“.

Csend honol körülöttünk, úgy tűnik, kihalt a falu. Csak amikor néhány an felismerik kísérőmet, Vera Roučkovát, csoportosulnak többen kürénk. A ház jelenlegi lakói is meghitt ismerősükként köszöntik J. Fučík húgát. Nem csoda, hogy szinte minden követ ismer a faluban, szüleivel és testvéreivel annak idején sok felejthetetlen nyarat töltött itt.

Nagyot sóhajt, miközben elgondolkodva kapaszkodunk fel az emeletre vezető léjjcső- kön. — Ha ez a villa beszélni tudna, sok mindent elmondana — véli. Például azt, hogy falai között Juleknek nem egy tanulmánya és egyéb alkotása látott napvilágot.

. Különösen kirándulásaik vol- tak örömteljesek. A közeli erdők sokféle gyümölcse, a sok szamóca és eper, a málna, a gomba és a pompás kilátás a vidékre, vagy akár a falun keresztülsiető, fürdőzésre hívogató, halban bővelkedő patak teljes kikapcsolódást és üdülést biztosított a fiataloknak. De nemcsak nekik, hiszen Karéi Fučík, az édesapjuk is szerette a természet. Amíg egészséges volt, ő is szívesen járta a környéket és együtt hancúro- zott gyermekeivel és barátaikkal. Sokat tréfálkoztak akkoriban, de még többet beszélgettek. Egy szebb, igazságosabb világról álmodoztak. És persze énekeltek, mert a zenei adottságot — valószínűleg Julek nagybátyjától örökölték — egyikük sem nélkülözte.

Esténként Verka és Liba nén- je jóvoltából a zongora is szóhoz jutott. Többnyire Antonín fívorák szerzeményeit játszották, miközben Julek a karmester szerepében lelte örömét... A falu népének szórakoztatására sokszor a gramofont is az ablakba telték, hadd élvezzék a napi munka után a padkán üldögélő emberek a zenét.

— A villa kertje is jó pihenést nyújtott — folytatja Vera asszony, a gyümölcsfákra és a ma is pompásan gondozott virágágyakra híva fel figyelmemet. — Erre a két fára akasztottuk fel a hintát, édesapánk jjedig ott, a faház tövében barkácsolt napestig. Ügyesen és gyorsan dolgozott, mindenféle javításhoz értett, amire csak a ház táján szükség volt. Vera asszony ma is maga előtt látja a munkához szokott, széles, rövid ujjakal.

Július Fučík egykori szobája ban hellyel kínál a háziasszony. — Itt egy hatalmas könyvszekrény állt — mutat az egyik falra. — A többi szekrény is roskadozott a könyvektől — veszi át a szót Vera asszony. Otthon még az éléskamrában, sőt az ágyak alatt is könyvek tornyosultak. A katonaságnál Julek cikória dobozokból készített jjolcokon tartotta féltve őrzött kincseit, melyeknek nagy részét a Szovjetunióba is magával vitte.

Milyen sorsra jutottak a könyvek:’ Sajnos, semmi sem maradt meg ebből a gondosan kiválogatott gazdag könyvtárból. A Gestapo ládákban szállította el és a lángok martalékává váltak a szépirodalmi alkotások is.

Július Fučík életét a könyvek jelentették. De nemcsak tartalmunkat élvezte, a külszínekre is nagy súlyt helyezett. Šilinger nek hívták a könyvkötőt, akinek a meglehetősen drága bőrkötésekért a számlát többnyire Liba egyenlítette ki.

— A könyvökről a bátyám még a börtönben sem feledkezett meg — emlékszik Vera asszony. Egyik látogatásunk al- alkalmával fájó szívvel beszélt róluk. Elvesztésük nagy megrázkódtatást jelentett számára. Liba azonban átölelte és így vigasztalta: — Ne búsulj, Julo — mondotta —, az én könyveim is értékesek és ha hazajössz, valamennyit neked adom. Akkor még senki sem sejtette, hogy Fučíknak nem lesz többé rájuk szüksége.

A Fučík család Prágából 1913- ban költözött Plzeíibe. Choti- merbe csak néhány évvel később kezdtek járni. Kezdetben Hauserék villájában csak egy

szobát bérellek. Amikor azonban eladásra került a villa, Fu- číkék nem tudtak megválni tőle. Édesapjuk kölcsön formájában teremtette elő a szükséges összeget, majd hozzálátott az idő fogától megviselt épület tatarozásához. Csak a felszabadulás után mondott búcsút neki, amikor özvegyen — a felesége Julek tragikus sorsa feletli bánatában rövidesen követte fiát a halálba — súlyos betegen nem élhetett egyedül a házban.

Addig is azonban jó szolgálatokat tett ez az épület Fučíkék- nak. Különösen Juleknek, aki Gustával, a feleségével is szívesen töltötte szabadságát a ehotiméfi villában, mely nemegyszer rejtekhelyéül is szol gált.

Ezekre az izgalmas időkre Vera asszony így emlékezik vissza: — Amikor 1940-ben a Gestapo Juleket plzeňi lakásunkon kereste, még kórházban fekvő édesapánkat is kihallgatta. Természetesen valamennyien egyöntetűen kijelentettük, hogy sejtelmünk sincs bátyám tartózkodási helyéről. Ám alig távozlak tőlünk a köpök, a férjem — akkor, még a vőlegényem — fe hérneművel, egy kis élelemmel és néhány koronával a zsebében azonnal Chotimérbe sietett, remélve, hogy ott találja jö yendőbeli sógorát. Elővigyázatosságunk szerencsére nem volt hiábavaló. Julek egérutat nyert. Sikerült ép bőrrel Prágába jutnia.

Ugyanezen é'v júliusában azonban Fučík ismét visszatért szeretett falujába. Ez az elhatározása könnyen végzetessé válhatott volna számára. A Gestapo a feltűnés elkerülése végett a közeli Osvračínban maradt és egy Hovorka nevű csendőrt bízott meg Fučík letartóztatásával, akit azonban Juleknek sikerült meggyőznie arról, hogy szégyenteljes, gálád cselekedet volna, ha honfitársát az ellenség kezére juttatná. A csendőrre olyan hatást tettek Fučík szaval, hogy azt jelentette a Gestapónak: az üldözöttnek a faluban se híre, se hamva.

Fučík Tíchota vasutas segítségével hagyta el a kisközséget. Ö kísérte Plzeíibe is, ahol egy másik vasúti dolgozó gondjaira bízta. Mert a párt hívei össze- tartottak, nem törődve a veszéllyel, támogatták egymást és szilárdan kitartottak meggyőződésük mellett. Ilyen körülmények között talált menedéket Július Fučík a fővárosban Lída Plachá családja körében. Kél éven keresztül élt náluk illegalitásban, két éven keresztül végezte a legnagyobb hidegvérrel a párt szervezésével kapcsolatos, veszélyes illegális munkát.

J. Fučík családja a ľetschek- palota pincéjében rögtönzött börtönről és kínzókamrákról sem sokat tudóit. — Az ottani kegyetlenségekről csak akkor szereztünk tudomást — vallja Vera asszony —, amikor valaki névtelen levélben az odahurcolt Julek meglátogatására szólított fel bennünket. Természetesen bizalmatlanul fogadtuk a hírt, azt hittük, tőrbe akarnak csalni. Csak a második levél után határoztuk el, hogy a dolog végére járunk. Kitudódott, hogy a leveleket egy jóakarónk küldte, aki elővigyázatosságból a látogatási engedély kiadását is titokban közvetítette.

Az ismeretlen segítségével » család összesen háromszor kereste fel Juleket a Petschek- palotában. Milyenek voltak ezek a látogatások? Felejthetetlenül széjiek, bár szomorúak, de mégis boldogok, mert Julek még sebei ellenére is vidáman fogadta övéit. Sohasem panaszkodott, noha tudta mi vár rá, bátran tekintett a jövőbe. Rendületlenül bízott egy szebb, gondtalanabb, igazságosabb világban, melyben ember az embernek nem lesz többé farkasa, mely nem tűri a kizsákmányolást. Kár, nagy kár, hogy nem érhette meg álmai beteljesülését, a mai valóságot, amelyért küzdött ... pedig mindössze hetven éves volna .. .

Igen, csupán hetvenéves volna és mégis már harminc esztendő telt el azóta, hogf pribékjei végrehajtották a halálos ítéletet.

KARDOS MARTA

30 éve, 1943. szeptember 8 án végezték ki a fasiszták Julius Fučík kommunista írót és újságírót. Újságírói tevékenységével, a Szovjetunió iránti őszinte, hu barátságával hozzájárult hazánkban a szqcializmus építéséhez. Irodalmi-kritikai müveivel többedmagával megalapozta szocialista művészetünket. Személyes helytállásával, az ellenséggel szembeni bátorságával példaképül szolgál a világ egész haladó emberiségének. Az évforduló alkalmából részletet közlünk Gusta h'učí- kovának a Julius Fučík újságírói munkásságáról rendezett értekezleten elhangzott előadásából:

El tudom képzelni, hogyan vetné fel fejét, ha egy pillanatra megnézhetné, milyen világban élünk ma. Élete folyamán meg volt győződve arról, hogy a jobb, szocialista életet ki fogjuk harcolni. A nagy optimizmus és a kommunista meggyőződés jellemezte őt. Órákon keresztül türelmesen győzte meg a munkásokat és a becsületes, de ingatag értelmiségieket arról, hogy nálunk is forradalmi változás megy majd végbe. Annak ellenére, hogy ő maga is fiatal volt, vázolni tudta előttünk az új világot, elmondta hogyan néz majd ki minden, ha legyőzzük a burzsoáziát és a munkások kerülnek uralomra.

Büszke volt arra, hogy ajija munkás volt. Az apjától örökölte osztályöntudatát. Figyelemreméltó, hogy gyermekkorától milyen nagy érdeklődéssel olvasott és írt. Azt hiszem, hogy ezzel a tehetséggel született. Rendkívül érdekes, hogy Julek már középiskolás korában milyen sok könyvet olvasott. Szerencsére megmaradt az az öt füzet, amelybe a középiskolás Julek felírta gondolatait az elolvasott könyvekről. A füzetekben nem másolt le semmit az elismert tekintélyek gondolataiból, csak saját gondolatait, észrevételeit írta le. Bátran bírálta például Lev Nyikolájevics Tolsztoj nézetét a nőkről, amely szerinte nagyon maradi volt.

A füzetekből tudjuk, hogy a fiatal Julek hogyan tisztelte a becsületes, bátor férfiakat, hogyan ítélte el a rosszat és hogyan vágyott az igazságra.

Amikor évekkel ezelőtt megismertem Július Fucí- kot, hamarosan rájöttem, hogy ez az ismerettség milyen nagy örömöt jelent. Főiskolás volt, a nyári szünet alatt nem volt mit tennie, a munkájából mint kommunistát kidobták és így segédmunkás lett egy építkezésen. Nem bánkódott emiatt, azt mondta, hogy szociológiát tanul, meg akarja ismerni a munkáséletet. Mindig mosolygott, egészséges fiú volt, derűlátóan tekintett a jövőbe. Az Igaz, hogy a derűlátás veleszületett tulajdonsága volt, de optimizmusát politikailag is meg tudta indokolni.

Akkor ismertem meg, amikor éppen húszéves

Amint mondtam Julekkel kétszer ismerkedtem meg. Először a vinohradyi színház előtt. Egy medikus ba rátnőmmel állt ott. Amikor azt javasoltam nekik, hogy kísérjenek el, Julek bocsánatot kért, hogy ő színházba megy, mivel bírálatot kell írnia az aznap este bemutatott darabról. Elnevettem magam és magamban csodálkoztam, hogy hogyan kérkedik.

Ilyen fiatal, és bírálatokat ír a színházról! Húszéves volt akkor. De bebizonyosodott, hogy ő valóban kritikákat írt. Már 19 éves korától, a Plzeňben megjelenő Pravda című kommunista lapba.

Amikor lába meggyógyult és már járni tudott, a ház előtti kertben ültem vele. Az utca másik oldalán a töltésen az egyik vonat a másikat követte. Azt mondta, hogy bármelyik vonattal szívesen elutaznia, ellátogatna távoli országokba. Emlékszem, hogy ez a vágya évek után sem szűnt meg, a megszállás éveiben is óriási lelkesedéssel dolgozta ki világkörüli utunk tervét.

Ö tanított meg az első forradalmi dalra. Meghatott türelme. Nincs jó zenei emlékezőtehetségem, ós Julek akár tízszer egymás után is elénekelte nekem a dallamot. A zeneszerzők közül legjobban Ludvig van Beethovent szerette.

Tekintet nélkül a körülményekre, mindenütt a kommunista párt gondolatait propagálta. Szembe mert szállni egyetemi tanárával, sőt bírálta egyes ismert személyiségek nézeteit is. így volt ez például Salda professzorral, akinek megtetszett fiatal hallgatójának bátorsága és őszintesége. Ezt bizonyítja az is, hogy felszólította Julekot, legyen az általa kiadott Tvorba állandó munkatársa.

A természet nagyon bőkezű volt Julekhez. Az emberek mindjárt első pillanatban rokonszenvet éreztek iránta. Nagyon könnyen ismerkedett, nem okozott neki nehézségeket, hogy alkalmazkodjon környezetéhez.

Közép Ázsiában pl. nagyon gyorsan összebarátkozott a kirgizekkel, uzbégekkel, kazahokkal, türkmé- nekkel. Törökülésben társalgóit velük, megette ételeiket, fején a sajátságos közéjiázsiai sapkát hordta és úgy mászott a hegyeken, mint a benszülött kirgizek. Ariszból ezt írta akkor nekem: „Minden gyönyörű itt, és amit látok felülmúl minden várakozást. Mindenkit, üdvözöltetek és azt üzenem, hogy megérte ezért harcolni. Ezt 43 év előtt írla. Ha Julek látná, milyen a Szovjetunió közép-ázsiai részel

Életében a legnagyobb esemény volt talán, amikor tagja lett egy Kirgiz Szovjet Szocialista Köztársaságba látogató munkásküldöttségnek. Boldogan futott munkahelyemre és izgatottan újságolta, hogy a Szovjetunióba megy. Amikor megjegyeztem, hogy nincsen útlevele, csodálkozva nézett rám. Igen, mondta nincsen útlevelem, de én mindenáron eljutok oda. És el is jutott, annak ellenére, hogy az utazás tízszer tovább tartott neki. mint azoknak, akiknek útlevelük volt.

Mint tudják, vöröskatonaként érkezett haza. Lelkesedve és sok sok ismerettel a Szovjetunióról.

Nagyon sokat követellek tőle. De nem győzött mindennek eleget tenni. Hogyan nehezteltek rá pl. a prágai kerületben, hogy nem tartotta meg az ösz- szes előadást a Szovjetunióról, amelyet a dolgozók kértek. A Tvorba sok olvasója is neheztelt rá, mert nem kaptak választ leveleikre, vagy nem kapták meg időben a füzetekben megjelenő könyvét, fülek a legtöbb esetben nem tehetett erről, néha fogságban volt, máskor levelezését elkobozta a rendőrség. Annyi mindent csinált, hogy az már emberfeletti volt.

A Szovjetunióban tett első látogatása óta Julek tudta, hogy olyan országba látogatott, ahol a holnap már a mát jelenti. Ezt a felismerését tolmácsolta a csehszlovák dolgozóknak. De Július Fučík a szovjet embereknek is közeli elvlársa volt. Moszkvában és a távoli Közép-Ázsiában utcákat neveztek el róla, múzeumokat létesítettek emlékére, a Tyansani Hegységben az egyik csúcsot róla nevezték el.

Július Fučík műveit, cikkeit, kritikáit, riportjait sikerült könyválakban kiadni. Néha azonban attól tartok, hogy műve annyira közismert, hogy igazából nem ismerik. Ügy gondolom, hogy az idei Fučík-év hozzájárul annak felismeréséhez, hogy Fučík élete és műve példaképül szolgálhat abban, hogy hogyan harcoljunk a békéért, a szocializmusért, az emberek boldogságáért, a dolgozók közti barátságért, a Szovjetunióval való szövetségért.

H. KUDROVÁ rajzó

FUČÍK, AZ EMBER

volt. Nem tánciskolában, vagy moziban, hanem először a színház előtt, másodszor pedig a Prága kül városában levő diákszobájában, ahova egyik diáktársam vezetett el, hogy ápoljam Julekot. Amikor Julek megmutatta feltört, véres lábát, a csúnya sebet látva a szoba sarkába futottam és zsebkendőmmel eltakartam szemem. Milyen nagy hős — mondotta, de hangjában nem volt irónia, hanem inkáb buzdítás. Minden erőmből arra törekedtem, hogy leküzd jeni gyen geségemet.