Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-24 / 227. szám, hétfő

Jerzy Putrament:

Egy ember a parton

Jó hátszelünk volt, következésképp könnyedén ment a dolog, míg eveztem, csak az okozott gondot, nogyan is térünk vissza. Erős volt a szél, a hullámzás egyre nagyobb lett, ugyanis a tó délkeleti Irányban húzódott, a szél meg éppen északnyugatról fújt. De mindez jelentőségét vesztette, mikor rájöttünk, hogy először megyünk arra a részre, melyről azt hallottuk és olvastuk, hogy igen bőséges halban.

Közvetlen célunk egy kis sziget volt, melyet már régóta nézegettem, de valahogy nem tudtam elszánni magamat az útra. Apró volt, csak akkor látszott ki a fával benőtt magas part közül, ha a nap rásütött, s a partot köd árnyékolta be. Úgy gondoltam, hogy ott sügérnek kell lennie. Kitartóan eveztem, közben a szél is meg-meglökte a csónakot, pár percenként kérdeztem a Natasától, hogy mi van a szigettel. Változatlanul felelgette, hogy már lényegesen közelebb van. Végül nem bírtam már, megfordultam.

A sziget csakugyan közeledett. Már lehetett látni, hogy tőle balra, a parton nem erdő van, hanem néhány óriási hársfa és egy nagy ház. De, ami rosszabb, magán a szigeten is fehérlett valami.

— Sátrak? — mondtam aggodalmaskodva, már ezt a helyet is civilizálta az ember jelenléte. Natasa próbált megvigasztalni, a következő negyedórában kedvtelenül eveztem, míg egyszer csak felkiáltott:

— Ezek nem sátrak !

*— Akkor micsoda? — kérdez, tem mérgesen, közben megfordultam.

Igaza volt. Nagy morenakö- vek voltak. Ilyen távolságról pogány szentélyekhez hasonlítottak.

Megnyugodva nyúltam az evezőkhöz. Rövidesen megérkeztünk a szél segítségével.

A házról kiderült, hogy egy malom. Körülötte a lejtős parton kert, legelő. A kertben valamilyen vendég állt és ránk bámult. Be akartam evezni a malom alá, de bebizonyosodott, hogy arrafelé sekély, tán ha bokáig ér. Kedvemet vesztve és ugyanakkor türelmetlenül fogtam a horgászbotot és meglendítettem a nádas irányába, nagyjából a homokzátony sárgás széle mentén.

Néhány méter után éreztem, hogy megakadt, önkénytelenül odaszúrtam a bot végével, el akartam szakítani a hínárt. Nem szakítottam el, mert nem hínár volt. A második kísérlet után a víz alatt a mélyben, valami jobbra mozdult.

— Te, ráharapott — mondtam Natasának.

— Igen? — kérdezte közömbösen egész lényével a malomra, a kertre és a minket néző emberre koncentrálva.

Igen hamar rájöttem, hogy ez nem sügér, ez csuka, mégpedig meglehetős. Fickándozott a Víz alatt, rövid időközökben megrántotta az úszót, meg sem tudtam figyelni jóformán. A szél a zátonyra, a nádas felé sodort bennünket. A botot az égnek tartva tekergettem a csigát, vártam, mikor fárad ki már a csuka. De összevissza ficánkolt, egy pillanatra se láthattam meg olajos csillogásé színeit.

—Te, ez csuka... — mondtam nehezen fékezve izgalmamat.

— Igen? — ismételte, közben állandóan a környéket figyelte.

A szemem sarkából észrevettem, hogy az az ember még mindig minket néz. Csak állt, meg se moccant. Lelkemben a szokásos horgászizgalomhoz bizonyos büszkeség társult — néz. zél csak, majd mindjárt meglátod ... Egy rántás...

A csuka dühösen védekezett. Csak pár perc múlva engedte magát a csónakhoz vontatni, mely ez alatt már a homokot súrolta a fenekével. — A hálótl

— kiáltottam egy sebészorvos hangján, aki éppen csipeszt kér a főnővértől.

Natasa végre megmozdult, fogta a hálót, és belemerhette a vízbe.

A csuka a csónak szélén volt. Kisebb volt mint ahogy gondolni lehetett hősies ellenállásából, tán háromkilós.

— Hol van? — kezdett a dologhoz Natasa és meglátta a csukát. — Oh, ez aztán esukal

— Várjál, várjál csak .. — kiáltotta, nem tudni, hogy nekem vagy a csukának, ugyanakkor kotorni kezdte a vizet a hálóval, minek következtében a csuka meglehetősen hamar észrevette. Bizonyára a csuka képzeletében félelmet kelt mindaz, ami ráncos, ahogy a gyerekek is félnek mindentől, aminek szarva, farka, patája van. A csuka megugrott. Alig tudtam visszatartani. Natasa mozgatta a hálót, és állandóan kiáltozta:

— Várj, várj!

__

Ne

m tudtam szólni neki, hogy úgy tartsa a hálót, ahogy tanítottam, mozdulatlanul és jó mélyen. Folyton csak ügyetlenkedett, ahogy próbálta u hálóval elkapni a halat. Az egyik kísérlet aztán beütött, azt eredményezte, amitől óva intenek a horgász kézikönyvek: a háló tényleg megfogta, de nem a csukát, hanem csak a fölötte tükröződő csillogást. Egyetlen erőteljes rántás, és a csuka szabad volt. Hitetlenkedve nézett Natasára, aztán farka egy lendítésével kifejezte háláját, és eltűnt az iszapos vízben.

— Elment?! — kiáltotta Natasa őszinte csodálkozással. — Elment? Tudod, ez csuka volt

— tette hozzá meglepetve, mintha egy imént tett felfedezését osztotta volna meg velem.

Olyasmit mondtam, amit lengyelül káromkodásnak neveznek, ellenben a franciában enyhe kiszólásnak számít. De rögtön el kellett harapnom: a parton álló alak folyton bámul ránk. így aztán, ahogy az előbb felingerelt a jelenléte, úgy most haragom ellenére elszégyelltem magamat, elhallgattam, megmarkoltam az evezőket, és csak a fogaimon keresztül szűrtem:

— Hányszor megmondtam neked, ereszd bele a hálót, ne mozgasd, várj míg belevezetem a halat. És ... — megálltam, az emberre néztem —, különben is farkánál fogva szokás kiemelni, nem a fejénél...

— Azt hittem, hogy sügér! — védekezett, mintha az jelentett volna valamit. — Miért nem mondtad? ...

— Mondtam!

— De hát, valahogy .. Én biztos voltam benne, hogy sügér ...

A szigethez értünk. Közelről a pogány oltár igen elhanyagoltan nézett ki. Körülburjánozta

Szitósi Ferenc:

Az udvarunkhoz

Bevilágít mindent oz agyag, a kapu kilincse lekonyult - -i r-; Beleolvaszt a homloknyi térbe a múlt - és a jelen idejű halál.

Még őrződ anyám szemeit, az asztalt is a diófa alatt, de a levelek zöld lobogása megérkezésemre elmarad.

Kivágjuk a diófát, kitakarjuk o tükröket - : nem változik meg a táj.

Az asztal megmarad, csak több lesz a hiány.

Sebzett gyökerekkel kapaszkodom oz udvornyi Euró-pá-ba.

a fűzfasuhatag és tele volt léggyel. Továbbmentünk, épphogy csak kimásztunk a partra, megebédeltünk. Néztem a távoli kastélyt, ahonnan ideeveztünk, már nem tartottam a visz- szatéréstől: nagyon bosszantott ez az átkozott csuka.

A szél kissé elcsendesedett. Indultunk visszafelé a szigethez. A fenék itt köves volt, a part hirtelen emelkedett, csupa hínár. Lehorgonyoztam. Kivetettem a horgot, egyszer, kétszer.

— Te, ez állandóan minket néz — mondja Natasa.

Csakugyan, az ember a parton éberen figyelt bennünket. Nyilván észrevette, hogy jövünk vissza az ebéd után, ő is kiállt kedvenc helyére. Akartam mondani vele kapcsolatban valamit, helyette harmadszor is meglendítettem a botot, és éreztem, hogy valami ráakadt. Meghúztam, de nem engedett. Viszont nem is húzta. Ergo, nem csuka. Megpróbáltam a zsinórt húzni. Nem volt az se nem hínár, se nem kő. Mérgesen felhúztam a horgonyt, közelebb eveztem. A csillogás felemelkedett, hosz- szú fehér zsinórt húzva maga után.

— De hisz’ ez zsinór! — kiáltottam, ránéztem a parton álló alakra, és suttogni kezdtem. — Aha, csirkefogók, orvhalászok, majd én megmutatom nekik ...

Elkezdtem húzni kifelé. Jó minőségű zsinór volt, nylonszálból fonták. A hurkokban már oszladozó, teljesen rothadt, apró halak. Látszott, hogy napokig meg sem mozdították.

— Te, ez néz — mondta félig suttogva Natasa.

Az ember a parton figyelt. Nem mozdult, meg se mukkant, csak nézett.

— Lehet, hogy ez az övé? — kérdezte Natasa.

— Na és? — mormogtam. — Ügy kell neki! Csak nézze, mi történik az orvhalászokkall Egyik méter a másik után szépen vándorolt a zsinór a csónakba. A hurkok többsége üres volt, a döglött halak maguktól kipotyogtak persze, egyetlen angolna se volt köztük.

Húztam, húztam a zsineget, de a parton álló alak állandóan lekötötte a figyelmemet. Időről időre úgy tűnt nekem, hogy rögtön indul a malom felé, a csónakhoz, mely ott állt kikötve. El voltam szánva, hogy az orvhalászatért büntetés jár, azt persze, nem mondom, hogy valami nagyon vidám lettem volna a csónakban eszmecserét folytatni a háborgó tavon egy orvhalásszal, akinek éppen elveszik a „szerszámjait“. Egy orvhalász ilyen körülmények között felér fél rablóval.

Az alak ellenben csak állt, folyton felénk nézett, nem mozdult, óvatos volt, és — úgy látszott — fenyegető.

Meghúztam a zsinórt. Úgy számítottam, hogy hamarosan véget kell érnie. Hanem a fehér zsineg csak kúszott a hullámzó tóból, nem lehetett sem látni, sem érezni a végét.

— A fene egye meg — mondtam bizonytalanul. — Csak te- keredik, és tekeredik.

— Ez az — kontrázott Natasa.

— Az a pofa meg néz...

— Néz ...

Natasa szemébe néztem. A férfi nem szívesen vallja be a saját gyávaságát. Natasa szemébe néztem és teljes erővel szuggeráltam, hogy ő álljon elő a kapitulációval.

Megérezte a szuggerálást. A partra nézett, odavetette:

— Ki tudja, mit forgat a fejében. Tán’ elég?

— Akkor mi legyen — kiáltotta örömmel. — Húzzam?

— Vágd el! — kiáltottam megkönnyebbülten.

Elővettem a finn késemet, elvágtam a fehér zsinórt. Egy jó kilométer maradt a fenéken. Alig száz métert húztunk ki.

— Mit csinál a pofa? — kérdeztem Natasát.

— Semmit. Áll és néz.

Vigye el az ördög. Megyünk.

Nehogy azt gondolja, hogy félek tőle.

Két perc alatt a malom alatt voltunk. Az alak állt és nézett Meg se moccant. Ebben az évben megint jártunk arra. Ugyan azon a helyen állt. Madárijesztő volt, a verebek ellen.

Fordította: Czibók István

Siegfried Lenz:

Éjszaka a szállodában

Az éjszakai szolgálatos végigsimított lerágott kürmű ujjhegyével egy sima lapon, sajnálkozva vonogatta vállát, majd balra fordult, hogy az egyenruha szövete vészesen megfeszült a karján:

— Ez az egyetlen lehetőség — szólt. — Ilyen kései órában sehol nem találna egyágyas szobát. Természetesen jogában áll más szállodában is próbálkozni, de már most megmondhatom önnek, hogy amennyiben eredménytelenül térne vissza, mi nem lehetnénk többé szolgálatára. Mert e szabad ágy e szobában — amely nem tudom, miért nem felel meg önnek — bizonyára talál majd egy fáradt testet.

— Jó — mondta Schwamm —, kiveszem az ágyat. De megérti talán, tudni szeretném, kivel osztom meg a szobát; nem bizalmatlanságból természetesen, hiszen nincs mitől félnem. Partnerem — mert csaknerr partnernek nevezhetjük azt az embert, akivel egy éjszakát eltöltünk — itt van?

— Fent van és alszik.

— Alszik — ismételte Schvjamm, átvette a bejelentőlapot, kitöltötte, visszanyújtotta a szolgálatosnak és a szobába indult. Mikor megpillantotta a nevezett számot, akaratlanul lelassította lépéseit és visszatartotta lélegzetét abban a reményben, hogy meghallja, ha az idegen zajt okoz. Lehajolt a kulcslyukhoz. A szobában sötét volt. Ebben a pillanatban valakinek a lépéseit hallotta; cselekednie kellett. Vagy tovább megy természetesen és úgy tesz, mintha eltévedt volna, vagy belép a szobába, ahová szabályosan irányították és amelynek egyik ágyában egy ember alszik.

Schwamm lenyomta a kilincset. Visszacsukta az ajtót és sima kezével a kapcsolót tapogatta. De hirtelen abbahagyta, mellette — ebből arra következtetett, hogy ott az ágynak kell lennie — valaki így szólt sötét, de erélyes hangon:

— Állj! Arra kérném, ne gyújtson villanyt. Kedvemet teljesítené, ha a szoba sötétben maradna. ,

—- Várt rám? — kérdezte Schwamm megszeppenve, de nem válaszolt senki. Ehelyett így szólt az idegen:

— Vigyázzon, mert megbotlik « mankómban, a bőröndöm körülbelül a szoba közepén van, legyen óvatos, nehogy átessen rajta. Biztosabb, ha az ágyához vezényelem. A fal mellett menjen három lépést előre, forduljon balra, s ha még hármat lép, eléri az ágyat.

Schwamm az idegenre hallgatott, az, ágyhoz ért, levetkőzött és a takaró alá bújt. A másik lélegzetvételét hallgatta és arra vigyázott, nehogy előbb aludjon el.

— Különben — szólt egy idő múlva —, a nevem Schwamm.

— Igen — mondta a másik.

— Igen.

— Kongresszusra jött?

— Nem. Es ön?-— Nem.

— Üzleti ügyben?

— Nem. Ezt nem mondhatnám.

— Megvan a furcsa okom — mindenkinek megvan —, hogy a városba utaztam — szólt Schwamm:

A közeli állomáson mozdony tolatott. A föld remegett, és az

ágyak, melyekben az emberek aludtak, rezegtek.

— Öngyilkos akar lenni a városban? — kérdezte a másik.

— Nem — mondta Schwamm —, úgy nézek ki?

— Nem tudom, hogy néz ki — szólt az idegen. — Sötét van.

Schwamm aggódó örömmel magyarázta:

— Isten őrizz! ... Nem. Van egy fiam ...úr (az idegen megmondta a nevét), egy kis szeszélyes fiam, miatta utaztam ide.

— A kórházban van?

— Hogyhogy? Egészséges, kissé sápadt, az igaz, egyébként nagyon egészséges. Megmondom miért vagyok itt, itt önnél, ebben a szobában. Mint mondtam, a fiammal függ össze. Szerfelett érzékeny, mimózalelkű gyerek, ha egy árnyék ráesik, azonnal reagál.

— Tehát mégiscsak a kórházban van.

— Nem — kiáltotta Schwamm —, mondtam, hogy egészséges* minden tekintetben. De a kis suhancnak rögeszméje van, ez kínozza.

— Miért nem lesz öngyilkos? — kérdezte az idegen.

— De kérem szépen, egy éretlen gyerek, mint ő, olyan fiatalon ... Miért mondja ezt? Nem kérem, a fiamat a következők kínozzák: reggel, amikor iskolába megy — különben mindig egyedül —, egy sorompó előtt áll meg és megvárja, amíg elrobog a korai vonat. Megáll ott a kisfiú és int hevesen, boldogan és kétségbeesetten.

— Igen, és?

— Elmegy az iskolába — folytatta Schwamm — s amikor hazaér, feldúlt,• mintha kifosztották volna és néha üvölt is. Nem képes iskolai feladatait elkészíteni, nem szeret játszani és beszélni se; ez már hónapok óta így megy minden áldott nap. A fiam tönkremegy bele.

— Mi ösztönzi ilyen viselkedésre?

— Nézze, ez különös. A fiú int és szomorúan veszi tudomásul — az utazók közül senki nem int vissza. Ezt annyira szívére veszi, hogy mi — a feleségem és én — egyre jobban félünk. Int és senki sem int vissza; az utazókat természetesen nem lehetne ilyes* mire kényszeríteni, abszurd és nevetséges volna iluen szabályt hozni, de...

— És ön, Schwamm úr, szeretné, ha a fia traumája felszívódna önben. Holnap a korai vonatra ül és inteni fog a kicsinek?

— Igen — mondta Schwamm —, integetni fogok.

— Engem — szólt az idegen — nem érdekelnek a gyerekek. Gyűlölöm őket, mert ha jól meggondolom, miattuk veszítettem &l a feleségemet. A szülésbe halt bele.

— Sajnálom — mondta Schwamm, és könyökére támaszkodott. Kellemes melegség öntötte el testét, és szeretett volna végre elaludni. A másik megkérdezte:.

— És Kurssbach felé utazik, nemde?

— Kurssbach felé.

— És önnek semmi kételye a szándékát illetően? Azaz nem. szégyelli, hogy becsapja fiát? Mert tudja meg, amit ön tervez, tisz* tára csalás, rászedés.

Schwamm ingerülten felelte:

— Hogy engedheti meg magának, kérem, hogy mondhat ilyet?

Ledőlt, fejére húzta a takarót, egy ideig így maradt, aztán eb

aludt.

Amikor másnap reggel felébredt, ijedten vette észre, hogy egye*■ dűl maradt a szobában. Az órára pillantott: a reggeli vonat öt peró múlva indul, ki van zárva, hogy még elérje.

Délután — nem engedhette meg magának, hogy még egy éjszakát a városban töltsön — leverten és csalódottan érkezett haza.

Fia nyitott ajtót boldogan, magánkívül. Nekirontott, ujjaival a combjába kapaszkodott és kiabált:

«— Valaki intett, valaki egész hosszasan integetett.

— Mankóval? — kérdezte Schwamm.

— Igen, egy bottal. És zsebkendőjét is a botra kötözte, és sokáig tartotta ki az ablakon, amíg el nem tűnt a szemem elől.

BOB FERENC fordítása