Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-02 / 35. szám, Vasárnapi Új Szó
a szíve kettő helyett hármat, iem! Elvesztettem!“ — jajdul ss rogyadozó inakkal rohan 3. „Hová szaladsz, Karikás?“ 3 nem válaszol neki. „Hogyne, Tesni, és aztán megtalálja.“ Stja, nem is úgy szalad, mintt. Csak siet, mert dolga van. zon a helyen, ahonnan elint megszámolta, ott ül az öreg jottal a kezében, irikás? baj. valaki? ijesztett. I ki magad. le. Ijedt tekintetével végig- ildjét, számba veszi az öreget i figyelni, hogy melyik dudo- ő találhatta meg. „Nála van adja ide!“ — rémüldözik Ka* /et a szeme, ahogy reátekint, il úgy engem? azulról? Ilusztrációjct Mintha elszalasztottak volna s nem tudja, mit szóljon. Ha Bk a nagy szerencsétlenséget, és mindenki elkezd az ud- kutatni, valaki csak megtalál- Hem biztos, hogy visszaadja, t. latja hái az öreg zsebeit. De iik. A kabátja alatt nincs mell- iát el nem rejthette. Az inge ha ott volna, látszana. Csak mert igen-igen könnyedén áll ntha ki volna tömve belülről. - nyilallik belé, s nézi megba1 van, Karikás. Kimentéi a szí— Hol vetted ezt a kalapot? — Ezt a kalapot? A vásárban ... — Mutasd csak. — Hohó! Ilyenkor meghűl a fejem,, ősz van, Karikás. — He! Mi van alatta? — A fejein — mondja az őr mosolyogva, s olyan tartást vészén fel, mint egy pártás lány. — Tizenöt esztendeje hordom ezt a kalapot, egyszer sem jutott eszedbe, hogy megkérdezd, hol vettem. Te, Karikás, mintha meg volnál za-' varodva. Erősen kóvályog a szemed. Karikás hallgat egy darabig, aztán faggatni kezdi az öreget: mikor indult el hazulról, mikor ért a színbe, s mi végett áll ott a bottal a kezében. Titokban, hogy a másik észre ne vegye, még egyszer körültapogatja magát. Benyúl ' a zsebébe, az ijesztő ürességbe, s érzi, hogy lassan elhagyja az ereje, mindjárt elnyúlik a vetőgép mellett. — Tán beteg vagy — szól az öreg. — Most, amikor a sok pénzt kiosztották. — Nem vagyok beteg. De neked mitől olyan jó kedved? Tán találtál valamit? — Nincs nekem olyan szerencsém. Az őr eligazítja a fején a kalapot. Lejjebb húzná a fülére, de az a valami tartja, nem engedi. Karikás már azon van, hogy mindjárt torkon fogja a barátját, de eszébe jut, hogy az a dohányát szokta a kalap alatt tartani. — Nem adnál egy szivart? — próbálkozik újra. — Megsegítelek. , Az öreg benyúl a zsebébe, s tiszta új, gyönyörűen díszített nikkeltárcából kínálja Karikást bolti cigarettával. Az csalódottan néz rá. — Ilyen még a papnak sem volt — mutat a tárcára, s megvillan benne, hogy ezt az ő pénzéből vették, pedig jól tudta, hogy nem vehették. — A fiam hozta Kínából — dicsekszik az öreg. — Ajándék. — Jó messziről hozta. — Nagy vásárt csinált ott. Elküldték a minisztériumból, eladott vagy hétszáz traktort. Román gyártmányút. Azt mondja, olyan jó piac volt, fél óra alatt elkelt mind a hétszáz. De az utolsónál kikötötte, hogy a tárcát is adják, mert erősen megtetszett neki. Te, Karikás téged a hideg ráz. — Nem találtál itt semmit a rúd mellett? —• Nem. Én nem találtam soha semmit. Másnak mindig szerencséje volt, nekem soha. — S megigazítja a fején a kalapot. — Hát ha találtál volna, visszaadnád annak, aki elvesztette? — Hogyne adnám vissza. Ami a másé, az legyen a másé. — Esküdj meg, hogy nem találtál semmit. — Mit vesztettél el? — Először esküdj meg. — Nem esküszöm. Nem szoktam. Karikás elszánt mozdulattal lekapja az őr fejéről a kalapot. És kihull a sok pénz alóla. Százasok, huszon- ötösök, tízesek, repülnek szerteszéjjel, mint a hulló falevelek. Karikás néhány pillanatig der- medten bámul az öregre, aztán ráveti magát, a torkát kezdi fojtogatni; már nem is a méreg dolgozik benne, hanem a nagy, végtelen csalat- kozás, hogy ilyen emberek is vannak, akik megtalálják az egész évi keresetét, és nem adják vissza neki. Az öreg prüszköl és fújtat, csontos ráfordftotiik a dolgo- alljuk csak, feltett, bán- szinte meg- ;en a kozé- n jött ki a lám zavaril, miket be&keny lettél l felfrissíteti az a szép- álkodik? Az, ül diskurála mélységes l, te szeren- sgnap, őt kít akarsz. Jól kát nem fo ;! de a férfi kiáltotta m asszony! Nem elég az ember gondja baja. A hivatali munka, a háztartás, a gye rek, és akkoir még egy hisztériás férfi, aki jódolgában nem tudja, hogy mit esi náljon. Mondd csak, mit gyötörsz halálra? Mondtam, hogy az öcsém volt itt, akarod, hogy idehívjam? — Nem vagyok kíváncsi az öcsédre, meg rád se. Ha azt hiszed, nem leszek meg nélküled, nagyon tévedsz. Ilyen asszonyt mint te, százával találok! — Hát akkor menj és keress! Másnap Németh kábultan, fájós fejjel ült le az íróasztala mellé. Az éjszakát a sógoránál töltötte, izgatták az előző na pi események, az ágy is, a szoba is ide gén volt. Cigarettára gyújtott és megpróbálta rendezni a gondolatait. A munka se ment. Azon töprengett, hogy lesz majd ezután? íróasztalán tor- nyosodtak az iratok. A lelkiismerete is bántotta. Arra gondolt, talán mégsem kellett volna elrohannia hazulról. Kiment a folyosóra és kihajolt az ablakon. Kábultan, fásultan nézte az utcát, amikor a folyosó jobb oldaláról beszéd- foszlányokat hallott. Elindult a hangok irányába. Szekeres valakinek magyarázott: — Öregem, micsoda emberek vannak! Itt van ez a Németh. Ha tudnád, hogy belógattam. Féltékeny, mint egy vad oroszlán, én meg csak húztam, paprikáztam, nézd meg, egészen belebetegedett. Ogy hallom, nem is aludt otthon az éjjel... Németh úgy érezte, mintha zuhanna lefelé, egy feneketlen mélységbe, zuhanna csak, egyszerre zuhanna lefelé. Gon- dolattalan és kábult, szerencsétlen és végtelenül boldog volt egyszerre, a szíve táján pedig a keserűség és az önvád hasító fájdalmát érezte. Az íróasztalán heverő papírokat bezárta a fiókba és elindult hazafelé. Észre sem vette, hogy az út'nagyobbik részét szinte futva tette meg... öklével védekezik, segítségért kiabál. „Ki akarsz rabolni, te gyalázatos!“ „Itt a pénzem, az én pénzem, itt vesztettem el, és nem adtad vissza* te tolvaj]“ — sziszegi Karikás, és az öreg torkát elengedve a pénzt kezdi összeszedni a földről. Az öreg hátulról csimpaszkodik belé, a bocs- korával a lábikráját rugdossa, belekapaszkodik a kabátjába, s felkiált:-r Állj meg, boldogtalan.,-Itt a pénzed a bélésben. — Hol? — fordult meg Karikás. Leveti mindjárt a kabátját, kiszakítja a bélését, hát ott a sok pénz. Az! ő hatezer leje. A három tehénnek az ára: A padló s a kémény, a gólyafészekkel. Megvan a pénz, de a szégyentől nem bír megszólalni. Összészedegeti az öreg bankóit, letisztítja róluk a sárt. — Ne haragudj, Mihály. Bocsáss meg ne- keiii... Elborult az eszem .., Az öreg fedetlen fővél, felborzoltán, a dulakodástól s a méregtől vérmes szemmel, remegő inakkal ül a vetőgép rúdján, s végtelen szomorúsággal nézi Karikást. — Kibújt belőled az ördög — mondja. — Elfelejtetted, hogy nekem is osztottak. Egész esztendőben együtt dolgoztunk, fáradtunk, bíztunk is egyik a másikban, s most, hogy a sok pénz a kezedbe került, nekiesel a torkomnak. Már kiesel az emberek közül. Már csak magadat látod. — Ne haragudj, Mihály... — kérlelte Karikás. — Bocsáss meg nekem . .. Csak ezt tudja ismételni, úgy elszorul a torka a nagy szégyenkezésben. Kezét nyújtja az öregnek, tétován s kínnal mosolyogva kapkod a marka után. — Nem haragszom . . . mert szegény ember voltál, és harminc esztendeje vársz a mai napra — enyhül meg az őr, miközben a pénzét rakosgatja vissza a kalapba. — Ide rakom, tudod, mert most hazamegyek, azt kérdi az asszony, nos, hol a pénz, mondom, nincs, nem adtak, erre aztán elkezdi kutatni a zsebeimet, s én leveszem a kalapom... Hehe! Megugratom egy kicsit az öregasszonyt. S kacag hozzá gyerekes örvendezéssel. — Nem volt soha semmid, Karikás, és megijedtél, hogy nem viheted haza a nagy ürömöt a családnak. De a torkomnak azért békét hagyhattál volna. Mert jövőre is oszlás lesz. Minden évben adnak. Nem igaz? Karikás leverten indul hazafelé, s útközben újra virágos kedve támad. A szövetkezet előtt már úgy megyen, mintha csak az imént adták volna számba neki a világot. Az úton módos gazdák állingálnak, tárgyalják, hogy ki mit kapott az osztásnál. Karikás oda szeretné kiáltani nekik: „Félre, nagyhasúak, most én következem!“ Az ördög is biztani kezdi: jó volna megmutatni ennek a népségnek, hogy ezután őt is meglehet hívni a lakodalomba. Most már ő is odatűzheti a százast a cigány nyirety- tyűjébe. —- Hogy vagy, Karikás? — kérdi valaki. — Jól vagyok! Az előbb vesztettem el hatezer lejt, három tehénnek az árát! — válaszol foghegyről, s kalapját félrevágva lép be a szövetkezetbe. Kivágja a száz lejt a pultra: — Főnök úr! Üt darab Nácionált, de ne legyen benne fináncláb, hallja, mert új pénzzel fizetek ... 0, HEN R Y. Könözsi István: NŐI PORTRÉ a városban senki sem mari. radt Hollison, rajtam és néhány munkáson kívül, akik a hivatalokban és a gyárakban dolgoztak. Azok a kiválasztottak már elmentek a tengerhez vágy a hegyekbe élvezni a friss levegőt és a napsütést. Slierman kisasszony, Hollis menyasszonya, már Adirondack- ban volt. A boldog vőlegény csak tizennégy nap múlva mehet utána. Addig az ideig a hivatalban úgy ütöttük agyon az időt, ahogy tudtuk. Hollis naponta kétszer is megmutatta menyasszonya fényképét, és meg ezt úgy bosszultam meg, hogy felolvastam neki legújabb drámámból. Egy este, amikor Hollis újból kivette Sherman kisasszony fényképét, én is magamhoz vettem a táskámból a kéziratot. „Képzeld csak“ mondta Hollis, „levelet kaptam gyermekkori barátomtól, Tom Tollivertől, aki szintén Adirondackban tartózkodik. írja, hogy Loris remekül néz ki, de búslakodik utánam. Remek kislány, mi?“ „Perzse," jeleltem, „no de most már hallgass ide. Az utolsó felvonást olvasom fel.“ „No jó“, mondta beletörődve. „Kritikus nem vagyok, de szeretek színházba járni, és így talán megmondom, hogy milyen sikere lesz a játékodnak Volt a drámában egy nagyon hatásos jelenet, amelyben a főhős, Marchmont, megtudja, hogy barátjával csalja a felesége. Felemeli kezét és így kiált fel: „Ö, bárcsak lecsuktad volna örökre szemed, Ô, bárcsak sohasem ismertelek volna meg“. „Ez teljesen helytelen"I szakított félbe Hollis. „Hagyd ki ezt a részt, vagy hagyd Marchmont úgy beszélni, ahogy az emberek a valóságban beszélnek. „De kérlek“, mondtam haragosan ellenszegülve. „Aki átél valami rettenetes dolgot, nem beszélhet csak úgy pátosz nélkül, mint te most velem“. „Tévedsz barátom. Nem élünk Shakespeare századában. A mai ember, ha rájön a hűtlenségre, egyszerűen a telefonhoz megy, felhívja ügyvédjét és beadja a válópert.“ „Egy képet mutatok be a valóságos életből, az élet kópiáját, mert a válságos helyzetben az ember nem beszél úgy, mint például a hivatalban, vagy a moziban" A vitát nem fejeztük be. Elmentem Hollisszal a legénylakására. Hollis kinyitotta a levelet, amit az • íróasztalon talált. Egyszerre csak felkiáltott: „Ö, az a vipera! Nincs már a világon se szerelem, se boldogság. Árulók, akik az angyali arcuk alatt ördögi kegyetlenséget rejtenek! Ezt még megbosszulom“! Néztem őt, nem tudtam, hogy sír, avagy nevet. Akkor jutott eszembe, hogy esetleg tréfát űz belőlem, hogy bebizonyítsa, milyen rosszul is hat a helytelen pátosz. Tévedtem. Hollis kezembe nyomta a levelet: Loris Sherman, a menyasszonya, elszökött Toman Tolliverrel. Az előbb úgy beszélt, mint egy drámai hős, s ezzel nekem adott igazat. Fordította: KOVÁCS ZOLTÄf
