Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)
1973-09-18 / 222. szám, kedd
Ű J FILMEK RUSZLÁN ÉS LUDMILLA (szovjet) Szélesvásznú, színes szinkronizált film a Ruszlán és Ludmilla, melyben Puskin mesevi- lága elevenedik meg. A Sz. Puskin ismert poémája — mely 1820-ban született — sem kerülhette el a halhatatlan irodalmi alkotások sorsát: a felnőtteknek szánt meséből színmű, majd később opera és három filmváltozat is készült. A filmesek első ízben 1914-ben „fedezték fel“, a második filmváltozat 24 évvel később keletkezett; a legújabb verzió Alek szandr Ptusko rendezésében készült. Az alkotó arra törekedett, hogy megőrizze a poéma varázsát, finom humorát és iró niáját. A népmesét izgalmasan és szellemesen „tálalja“, figyelmét nemcsak a szerelmi történet, de a három vetélytárs kalandos sorsa is lekötötte. Híven ragaszkodott az irodalmi műhöz, szinte beleélte magát Puskin és a mese világába, a hagyományos mesemotívumok alapján szőtte a cselekményt; szemmel láthatóan izgatják őt a hős előtt álló akadályok, a gonosz varázslók mesterkedései, de leginkább a jó és a rossz összeütközése, az igazság és a becsület győzelme a hatalmas ellenség felett. A szórakoztató filmbein a cár- nét Larisza Golubkina, Gvidon cárevicset pedig Oley kelti életre. Marion Brando h 'Q’TéfWáďá' cťmv ornsz film jüsTéf&fS8lf?n QUEIMADA (olasz) Gillo Ponlecorvo szenvedélyesen elkötelezett, haladó szellemű művész, így már a neve láttán sejthetjük, hogy Queima- da című filmje — az első benyomások ellenére — több lesz egy történelmi kalandfilmnél. Alkotásaiban (A kápó, Az algíri csata) az elnyomatásban élők helyzetéről, a függetlenségre törekvők harcáról szól; ebben az alkotásában is az elnyomottak, a gyarmati sorba jutottak felé fordítja érdeklődését. A történet a Karib-tenger egyik kis szigetén a múlt század közepén játszódik: portugál hódítók kiirtották a sziget őslakóit. Utódaik néger rabszolgákkal műveltetik cukor- nád-ültetvényeiket. Gyakoriak a lázadások, a megtorlás egyre kegyetlenebb. A kulisszák mögött zajló játékba azonban belép egy titokzatos angol úr, hogy terjessze a „civilizációt... A portugál uralomnak vége — az angol uralom váltja fel. Ez volt a titokzatos férfi tevékenységének igazi célja, azért lá- zította fel a négereket, hogy a gyarmatot átjátssza az angoloknak. A népvezér, a négerek vezetője, aki eddig a titokzatos angol ügynök szövetségese és segítőtársa volt, rnost már kellemetlen az angoloknak, az útjukban van. A rendező egy színes kalandfilm külsőségeivel övezi a társadalmi mondanivalót, mely arra utal, hogy a gyarmatosítók politikai manőverezése sohasem a gyarmati népek érdekeit szolgálja, még ha a demokratizmus látszatát kelti is. A film eszközeit tekintve hagyományos módon bonyolítja le a cselekményt s nemcsak a külsőségek, de a szereplők is a kaiandfil- mekre emlékeztetnek. A film nagy sztárja Marlon Brando amerikai színész (az angol ügynök szerepében), biztonsággal, az igazi profiszínész rutinjával játssza szerepét. A hataloméhség mindennél erősebb ösztönéről szól ez a színes, szélesvásznú angol film, melyet Anthony Harvey—James Goldman színdarabja alapján — rendezett. Cselekménye a XII. század második felében, II Henrik angol király udvarában játszódik, s arról szól, hogy az öregedő uralkodó három fia közül utódot akar választani. Ebből természetesen konfliktus kerekedik, különféle cselszövések és praktikák tanúi lehetünk, hataloméhségtől űzött gyilkos acsarkodások, szerelmi intrikák játszódnak le a kulisz- szák mögött; mindenki harca ez mindenki ellen: testvér testvért, mindegyikük a királyt akarja meggyilkolni, s a „háttérben“ a királyné, aki egymás ellen szítja fiait, férjét a fiai ellen ... Maga a cselekmény annyira összetett, hogy nehéz lenne eldönteni: a királyné hataloméhségének rendeli-e alá sértett szerelmi indulatait, vagy ezek mozgatják-e politikai cselekvéseit. Ez a szerteágazó pozícióharc és veszélyes sakkjátszma Peter O’Toole és Katherine Hepburn kiváló játékára, színészi erejére épül. Ragyogó alakításuk, egyéniségük és játékuk ezernyi színe elkápráztatja a néző\ —ym — CELLÁK VAGY NAGYTERES IRODÁK? Egyes számítások szerit.t az építőipar távlati fejlesztése 20—25 éven belül a jelenlegi „szellemi kapacitás“ 4—5-szörösét fogja igényelni. Ezzel szemben a várható létszám (munkába álló új mérnökök — nyugdíjazások) kisebb lesz, mint a jelenlegi létszám kétszerese. Miből és honnan elégítheti ki a népgazdaság a szükségletet? Létszámnövekedésből aligha. Egyetlen megoldás marad, valamilyen úton-módon növelni kell az adott munkaidőn belül a szellemi munka hatékonyságát. De hogyan? Van-e olyan rejtett tartalék, amely a szellemi munkások tevékenységét termelékenyebbé teszi, de mégsem jelentkezik a káros túlterhelés? Erre a kérdésre szinte az egész világon keresik a választ. Angliában csakúgy, mint a Szovjetunióban, vagy Lengyelországban és a Német Szövetségi Köztársaságban. Már az első lépéseknél kiderült, hogy a választ nagyon sokrétű, többfelé ágazó Vizsgálatok után a mérnökük, orvosok, pszichológusok és fizikusok csak együttesen tudják megoldani. Az orvos és a szociológus mint tervező Az eddigi tapasztalatok szerint Igen sok fel nem szabadított tartalék van még, olyanok, amelyek nemcsak hatékonyabbá, hanem kellemesebbé is teszik a szellemi munkát, s kedvezőbb lehetőségeket biztosítanak a képességek kibontakoztatásához is. Magyarországon például régebben egy olyan tervezet született, hogy olyan tervezőintézet épületet kellene felépíteni, amely kielégítené az orvosok, pszichológusok, szociológusok által támasztott követelményeket. Már az első lépéseknél rájöttek, hogy ezt a munkát csak komplex módon lehet elvégezni, úgy, hogy állandóan konzultálták az említett szakterületek legjobb képviselőivel. A külföldi tapasztalatok szerint is két két alapvető feladatot kellett megoldani: 1. olyan építészeti megoldást keresni, amely biztosítja a váltakozó feladatokhoz a gyors erőátcsoportosulást. A statikus jellegű munkaszervezés helyett megteremteni a munka által diktált, a feladatokhoz és lehetőségekhez igazodó dinamikus munkaszervezést; 2. ugyanez az építészeti megoldás biztosítsa a legkorszerűbb ergonómiai feltételeket, küszöböljön ki minden zavaró mellékhatást, amely a figyelmet elvonja, a koncentrálást akadályozza, s a szellemi dolgozó számára a legkedvezőbb körülményeket biztosítsa. Kiderült, hogy egyetlen, ilyen megoldási lehetőség van: a „nagyteres“ irodaház építése, ahol szinte egyetlen termet alkot egy épületszint, s ez egyetlen teremben 500, vagy akár több fő is dolgozik. Mi zavar jobban? Úgy is fogalmazhatnák a kérdést: 3—4 ember, vagy 500? A fenti megoldás ugyanis látszólag ellentmond a 2. számú követelménynek. Rendben van — mondjuk — egy nagy teremben valóban gyorsan át lehet csoportosítani a szellemi munkaerőket, s ha kell, akár állandóan változó összetételű „alkotócsoportokat“ alakíthatnak ki a munka természetének vagy stádiumának megfelelően. Biztosítani lehet azt is, hogy ne az „osztály“ kapja a munkát, hanem az adott munka kapjon egy felelős vezetőt stb. De hogyan lehetséges az, hogy könnyebb, kellemesebb legyen a munka ott, ahol egyetlen teremben ötszázan dolgoznak, amikor gyakran már 3—4 ember is zavarja egymást a munkában? ! Többek előtt felrémlik ilyenkor néhány képsor, amelyet egyik-másik amerikai filmben látott. Végtelen nagy terem, íróasztalok hosszú sora, amelyet a „főnök“ figyel egy üvegkalitkából. A modern nagyteres irodának szerencsére semmi köze sincs az ilyen megoldáshoz. De az ergonómusok szerint (és ezt a műszeres vizsgálat is igazolja) a mai technikai lehetőségekkel biztosítani lehet a rendkívül kedvező egyéni munkafeltételeket a nagytermes irodában. Sőt, sokkal kedvezőbbeket, mint a hagyományos szo- bácskákban. Nézzük csak sorban a legfontosabb körülményeket — írja értekezésében az egyik beavatott. A nagy teremben — amelynek minimális szélessége 20 méter — már be lehet építeni olyan akusztikai berendezéseket, amelyek a hangok elnyelését biztosítják, Illetve kiküszöbölik a visszhang hangerősítő hatását. A hangelnyelő anyagból készült mennyezet, műanyagszőnyeg és a kézzel átrakható egyéb hangnyelő lapok, paravánok, sokkal kisebb zajszintet biztosítanak a nagy teremben, ahol ilyen megoldást célszerű és gazdaságos alkalmazni, mint egy-egy kis szobában, ahol ilyesmit nem érdemes beépíteni, mert hatástalan. Ugyanakkor nemcsak a fizikai, hanem az úgynevezett pszichikai zaj is kevesebb. Nem szakítja meg a gondolatsort a szomszéd asztalánál folyó érdekes beszélgetés, a telefoncsengés, vagy akár egy kopogás az ajtón — mert a lépések zaja, s a többi zörej már olyan tompítva jut a munkahelyre, hogy egyáltalán nem zavar. Ahol a „luxus" olcsóbb A nagy teremben nagy a traktusmélység is, tehát szükség van állandó mesterséges megvilágításra. A legkedvezőbb színhőmérsékletet és a fény bioloógiailag kedvezőbb hullámhosszát orvosok határozzák meg, a bútorok, a falak színdinamikáját viszont a munkalélektan szakemberei. Az ilyen több száz fős teremben már gazdaságos a klímaberendezések alkalmazása is (ez önmagában mintegy 15 százalékkal fokozza a munka hatékonyságát), ki lehet szűrni a káros kozmikus sugárzást, ugyanakkor „nagyüzemi módon biztosítható a mesterséges elektromágneses tér, a pozitív és negatív ionok legkedvezőbb aránya, amely stimulálólag hat a szervezetre. Nem új felfedezés az sem, hogy kellemes környezetben jobb dolgozni. A nagytermes irodákban a kisebb munkaegységeket könnyedén odébbrakható paravánfalak, virágok választják el, úgy, hogy aki munkaasztalánál ül, egyáltalán nem érzi a nagy terem nyomasztó hatását. Lazábban lehet bútorozni, hiszen egy főre hat négy» zetméter nettó hely jut, nem átlagosan 3,5, mint a „cellás“ irodákban. Ugyanakkor a bruttó hely kisebb, mert nincs folyosórendszer, külön állandó közlekedési út stb. Végeredményben kisebb bruttó alapterületen tehát nagyobb nettó hely jut mindenki számára. Emellett minden szinten — a megtakarított téren — automata büfé-berendezésekkel ellátott kis pihenőhely létesíthető, ahol valóban ki lehet kapcsolódni néhány percre. Külön fejezetet érdemel a gépesítés, hiszen az 1500 főnél többet alkalmazó tervezőintézet már lehetővé teszi az ügyvitelgépesítést, az elektronikus számítóberendezések alkalmazását, papírok helyett filmen megőrzött tervrajzokat stb. DOKUMENTÁCIÓS FÉNYKÉPEZÉS Peter O’Toole és Katherine Hepburn Az oroszlán télen című angol film főszereplői Az utóbbi 25 év alatt fejlődött ki a fényképezésnek új területe — a dokumentációs fényképezés, amely kizárólag iratok, rajzok, ábrák, könyvek, folyóiratok, tehát dokumentumok reprodukcióját, másolását végzi, esetleg kicsinyített vagy nagyított formában. A dokumentációs fényképezés egyik legelterjedtebb formája a mikrofilmezés, más szóval a mikromásolás. Készítése úgy történik, hogy a dokumentumokat nagy feloldóképességű filmre, mikrofilmre fényképezik. A mikrofilm kis érzékenységű (6—9 DIN) úgynevezett „dokumentumfilm“, amely a normál filmeknél lényegesen keményebb gradáciájú; általában vonalas reprodukcióhoz használják. Megfelelő eljárással alkalmazható azonban tónusos vagy féltónusos ábrák fényképezéséhez is, mint ahogyan ez a műszaki dokumentációs fényképezésnél történik. A mikrofilmen a dokumentumok erősen kicsinyített formában, mint állóképek szerepelnek, amelyeket felhasználásukkor megfelelő olvasókészülékkel felnagyítanak vagy pedig papírnagyítás készíthető róluk. A papírnagyítások mérete általában azonos az eredeti dokumentuméval, de természetesen tetszés szerint kisebb vagy nagyobb is lehet. Minőségük teljesen azonos az eredeti dokumentum minőségével, de gyakran előfordul, hogy a mikrofilmről készült nagyítás még jobb, mint az eredeti. A mikrofilm jelentősége elsősorban abban áll, hogy nagymértékű, 90—95 százalékos helymegtakarítást jelent. Egy 30 méteres mikrofilmtekercsre például 800 A4-es (210X297 mm) könyvoldal fényképezhető, sőt A5-ös méretből (148X210 mm) 1600 oldal. A mikrofilmezés módszerével tehát az irattárak, a könyvtárak megoldhatják súlyos raktározási problémáikat, mert a mikrofilm tárolásához minimális hely elégséges, és a felvételezés után az eredeti anyag legtöbbször kiselejtezhető. Lényeges szempont még az értékes iratok, könyvek biztosítása elemi károk vagy elhasználódás ellen, mert a mikrofilm segítségével tetszés szerinti mennyiségű másolat készíthető róluk, a mikrofilmek pedig kis helyen — akár páncélszekrényben is — gondosan raktározhatok. A mikrofilmnek fontos szerepe van a műszaki dokumentáció terjesztésében is. A külföldi szaklapokban ismertetett különféle technológiák hazai terjesztése, a cikkek fordításához szükséges ábraanyag sokszorosítása a leggyorsabban és a leggazdaságosabban a modern mikrofilmtechnikai eljárásokkal valósítható meg. A fényképezéshez használt dokumentumfilmek közül legismertebbek az ORWO, a Gevaert és a Kodak gyártmányú filmek. A mikrofilmek készítése kis üzemekben a legegyszerűbben tükör- reflexes vagy prentaprizmás kisfilmes gépekkel végezhető. Erre a célra a fénpképezőgépet függőleges helyzetben úgynevezett repróállványra helyezik és a fényképezendő dokumentumot egyenletesen, lehetőleg két oldalról 2—2 lámpával megvilágítják. A mikrofilm egyik válfaja a mikrokártya, azaz negatív film, amelyről pozitív másolat készíthető akár filmre, akár papírra. Egy mikrokártyára 10—140 oldalt fényképeznek, a dokumentum nagysága szerint. A mikrokártya felső részére ráfényképezik a dokumentum címét és adatait eredeti nagyságban, úgy a mikrokártya katalóguskártyaként szerepelhet az archívumban. A mikrokártyákat speciális mikrofelvevőgéppel fényképezik, de készíthető mikrokártya 16 mm-es felvevővel is, amikor a negatívról készített papírcsík másolatot egy készülék segítségével kártya formájában felragasztják. A pozitív mikrokártyák megfelelő leolvasógép segítségével olvashatók. (dff 1973. IX. 18. AZ OROSZLÁN TÉLEN ___________________________(angol)
