Új Szó, 1973. szeptember (26. évfolyam, 208-232. szám)

1973-09-16 / 37. szám, Vasárnapi Új Szó

MEXICO CITY A tápc> és í I lem ta­nár a társas összejö­veteleken kötelező vi­selkedés szabályaira oktatja a növendékeit.- Szabad egy ilyen estélyen kigombolni a szmokingot? — kérde zi az egyik ifjú. ■Vr Csakis akkor — hangzik a válasz —, ha . verekedést aka­runk megakadályoz­ni .. . vagy kezdemé­nyezni. 1973. IX. 1«. [Krokogyil) — Kérem, a nyersanyag normákat szigorúan betar­tották. Legfeljebb az kifogá­solható, hogy építés közben fordítva tartották a tervraj­zot (ROHÁC) Egy kisfiú érdek­lődve nézi, hogy az anyukája tej­ben áztatott ubor- kaszeletekkel rak­ja tfile az arcát. — Ettől szebb teszek, kicsikém! — magyarázza az anyuka. Amikor a mama egy negyed óra múlva leveszi a különös pakolást, a gyermek csaló­dottan felkiált: — Anyu! Nem sikerült a varázs­lat! — A/, én mamáin nagyon szigorú asszony — meséli a 19 éves Giziké. — Ha éjfélig nem megyek haza ... x — Megpofoz? — Nem. Megeszi a vacsorámat. — Ne feledd, édes fiam — mondja a plébános —, hogy a legnagyobb el­lenséged az alkohol. — Dehogy feledkezem meg róla. De arról sem, amit a múlt vasárnap tetszett prédikálni — hogy bocsás­sunk meg az ellenségeinknek. — Rossz bőrben vagy. Hol töltöt­ted a szabadságo­dat? — Az első há­rom napot egy szakadékban, az utolsó tizenegyet egy kórházban. Németóra az is­kolában. — Das Hemd — mondja a taní­tó — az ing. Meg tudná mondani va­laki, hogy milyen nemű? Pistike jelent­kezik: — Fehérnemű. Szavamra mondón): tegnap iga zán nagyon szerencsés napom volt. Amint kiléptem a házból, né­hány ismerőssel találkoztam. Mind­nyájan mosolyogtak rám, a keze­met szorongatták, egészségi állapo­tomról érdeklődtek és akadtak, akik írásaimat is megdicsérték. Később egy kollégával találkoz­tam, aki bocsánatkérések közepet­te visszaadta a pénzemet. Körül­belül négy éve tartozott vele. már nem is számítottam rá. v Egy államdíjas köszönetét mon­dott, amiért valamilyen alkalom­ból üdvözöltem. Ilyen se történt még velem. A kávéházban a bará­taim szívből nevettek a tréfáimon, — egyesek hangosan kacagtak. Az Oj Próza Kiadó elfogadta ki­adásra az elbeszéléseimet. A kéz­irat már több mint két év óta pihent az illetékes íróasztalában, de éppen akkor olvasta el az utol­só sorokat, amikor beléptem és megállapította, hogy ez a gyűjte­mény újkori prózairodalmunk egyik remeke. Még magamhoz sem tértem az élmények okozta kábu­latból, amikor telefonon jelentke­zett a színház és engedélyt kért ar­ra, hogy egyik — zsenge korom­ban írt — darabomat bemutathas­sa. Pedig magam is úgy véltem, hogy ez az írásom nem ér sem­mit. Néhány szerkesztőségből meg kaptam az annyira várt honoráriu­mot. Az egyik valóban jelentős na­pilapunkban nagy cikk jelent meg életemről és életművemről. A szer­ző, aki a múltban már foglalko­zott velem, beismerte, hogy előző­leg tévesen értékelte alkotásaimat és élesen elhatárolta magát attól a korábbi állításától, hogy mű­veimben burzsoá hatások érezhe tők. Jóformán meg el sem olvastam a hízelgő sorokat, amikor csenget­tek Az illetékes minisztérium ve­zető tisztviselője személyesen hoz­ta el a lakáskiutalást és hangsú­lyozta, hogy minden igyekezete el­lenére sem sikerült gyorsabban szerezni egy olyan lakást, ami va­lóban méltó hozzám. Telefonon és személyesen kértek, hogy az el­következő 365 napon ebédeljek együtt kulturális és közéletünk ve­zető személyiségeivel, több mint 500 vacsorameghívást kaptam, sőt: meghívtak egy hajókirándulásra a Földközi-tengerre is. A kutatóintézetben, ahol dolgo­zom, arra kértek, hogy legyek szí­ves elfelejteni minden sértést és negatív értékelést, ugyanis mindez abból eredt, hogy elhamarkodot­tan ítélték meg a személyemet. Este éppen arra gondoltam, hogy becsületes munkám és irodal­mi tevékenységem még a hitetlen tamásokat is meggyőzte kiváló em­beri és írói tulajdonságaimról, ami­kor felhívott a sógorom. Persze részletesen beszámoltam neki a sikereimről. Ö halkan, de hangjában némi rejtett iróniával megkérdezte, hogy olvastam-e a reggeli lapokat. Beismertem, hogy nem. — Nem baj — mondta a sógor. — Akkor legalább tőlem tudod meg, Dogy engem ... szóval, en­gem tegnap kineveztek miniszter­nek! (Péterfi Gyulc fordítása) Műszaki ellenőrzés. — S kinek a hibájából váltok? — Az uram hibájából. — Miért, mit csinált az urad? — Beadta a válópert. Az asszony kérleli a férjét: — Ezt a kalapot vedd meg nekem! Hidd el, hogy tíz évvel megfiatalít! — Milyen kár, szívem — vá­laszolja a férj —, hogy nem vi­selhetsz egyszerre két kalapot! A tokiói étteremben a vendég teknósbékalevest rendel, bele kóstol, majd hívja a pincért: — Kérem, ebben a levesben egyetlen darab teknősbéka sincs. — Lehet uram — válaszolja a pincér —, de közölhetem, hogy az ön által rendelt császármor- zsában sem fog találni egy csi­petnyi császárt sem. TEXAS! A focipályán a csatár megira­modik a partvonal mentén. Egy­szerre dörrenés, egy revolver­golyó süvölt el a füle mellett. A játékos megtorpan. — Az ördög vigye el, úgy lát­szik, a bíró észrevette, hogy megint lesre szaladtam. — Mondja, mitől van magának ilyen dús sörénye? (GAZETA KRAKOWSKA) — Azért nagy kegyetlenség, hogy Ilyen kis ketrecbe zsúfolják őket? (PUNCH*) Egy tragédia története. (JXXH Jones minden este Brown özvegyénél teá­zik. < — Miért nem veszed feleségül? — kérde­zi a barátja. — Gondoltam erre magam is — feleli Jo­nes. — De akkor hol tölteném az estéimet? Két szicíliai legény összepofozkodik egy lány miatt. A verekedés után dühösen ro­hannak a békebíróboz. — Ez a csirkefogó — kezdi az egyik — két olyan pofont adott nekem, hogy három fogam kiesett. — Na és, te ezt csak úgy hagytad? — Dehogy hagytam! Három olyan pofon­nal viszonoztam, hogy öt foga polvogotl ki tőle. A békebiró felfortyan: — Ha ti egymás közt ilyen békésen elin­téztétek az ügyet, mi a fenét akartok tő lem? !» aliyfjí iMmjl $ -fj/jm Él Pun|p1|N iT5rWTiWSl i {Tria

Next

/
Thumbnails
Contents