Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-05 / 31. szám, Vasárnapi Új Szó
isziink Kérem, haladunk kébe a bolto» a felesé,gr*-<•/» w»tolta az ajánI. c, nem volt időm mást vena fáradnod — rrfOndta Teréz, elfogadó színezetet kapott, sztességes nő olcsó gőgjével nőt. úrta bele a rég előkészített én munkába sem mehettem, te kell lenni, ľeréz. nni, te küldöd a pénzt, én nyámat is ápoltam, el is te- Gyere. lt. Brezte, hogv vibrálnak az g egy emberben, a mamának, ha ilyen hirni sem rossz, nem ismer meg a kisszobában fekszik, ig lehúzott redőnyök homá- ágyhuzat mutatott irányt. A a kegyetlen rend már töméi j e 1 i s zek r ért y e n orvosságos íz, az figy alatt éjjeliedény, ilőrékiiben feküdt mozdulat- odaállt az ágy fejéhez, kar- e helyén. yen alszik — mondta türel- nagymosásom. van, sok kell itthon lesz a férjem, meg a .. nekem vacsorát kell csi- jrténne, a konyhában meglakolt az ágy mellé. Az alvó i ütött el a párna fehérjétől, szorosan megkötve, mint a e essen az álluk. Kezei, mint , hevertek mozdulatlanul, az látszott. A színésznő hozzándta, aztán gyengéden hozult. Közelebb hajolt hozzá, mondta majdnem kiáltva — s, ne halj meg, elviszlek maakartam így, sokszor kellett , de nem bírok többet ... én a, ha csak egy pillanatra is, dunyhára, mely lesüppedt, □Ina semmi, annak az aszott olytatása is, mely már a toll- vált, elveszett a pihékben. t, kis hüppögésekkel, mint nagyon kikapott. Amit a zsú- atagban sose érzett, most ja *nTellett, aki felkerekedett agy talán már el is ment. A iára és belemenekült az ájult hirtelen nem tudta hol van. megmozdult, lassan felemel- ott körözni kezdett, akár a >ny faág, amin rajta maradt egyszerre kinyílt az összezsugorodott ökölből két ujj, remegve tapogatózott a levegőben,^mint a csigák nyúlványai. Aztán a másik kar tápászkodott fel hozzá és kutatva bök- dösték hol az üres teret, hol egymást. — Mama, látsz engem? Az öregasszony nem felelt. Kezein mindig egy ujjal több nyílt ki és karjai mind gyorsabban köröztek, kapcsolódtak össze és távolodtak el egymástól, kapaszkodtak valami láthatatlan látomásba, mint a fuldokló az alámerülés pillanatában. Anna kitárta feléje a karjait és rémült kíváncsiDiósi Kornél illusztrációja Sággal figyelte, mi fog történni. Az egyik köröző kar elérte és gyengén belekapaszkodott, aztán a másik tett néhány céltalan keringést, míg el nem ért a felényújtott karhoz és az is odatapadt. — Mama nézz rám, mamácskal De a szemek nem nyíltak ki, csak a két vékony ajak egy leheletnyire: Te... te... te... — lihegte. — Mama én vagyok, Anna, a lányod. Itt vagyok, mondd, megismersz? — Te ... te .. . te ... — ismételte eszelősen az öregasszony. Kezei görcsösen tapadtak a lánya karjára, egyszerre megrándult a szája, torzul elhúzódott, mintha mosolyogna. Aztán az ujjaj szét- málltak és a vékony karok ernyedten zuhantak le a dunyhára. A színésznő odabújt hozzá. A mama arca pillanatok alatt kisimult, és amilyen sose volt, megszépült. Már bealkonyodott, mikor megjött a bátyja. Utána a sógornője is bejött a két gyermekkel. Az öregasszony addigra már összekulcsolt kezekkel feküdt a dunyhasírban. \ — Meghalt a mama — mondta Anna. A két gyerek ijedten húzódott az anyjához. — Megismert? — kérdezte a bátyja —, nagyon várt szegény. — Tudod — lépett a fivéréhez Anna, hogy elmondja . . . — Mi elbúcsúztunk tőle — szólt a sógornője, megnyomva az első szót. — Ti szerencsések vagytok^ .engem nem ismert meg — tartotta meg magának Anna az utolsó ölelkezés titkát és megsimogatta az egyik lányka fejét. — Liliomszagod van, Anna néni — bámult rá a nagyobbik gyerek, legutóbb rózsaszagot mondott, de azóta egy év telt el, elfelejtette. A színésznő kinyitotta a táskáját és kivette ezüst flakonját. Ezt neked adom — mondta — és ezt neked, nyomta a kisebbik kezébe a keretes tükröt. — Nálunk vetettem neked ágyat, a vacsora is kész, itt kinyitom az ablakot... — Nem, köszönöm Teréz, én itt alszom a mamánál a díványon, van az autóban plédem. Reggel korán kell indulnom, premierem lesz este. jan- csikám, értesíts majd a temetés idejéről, eljövök. Ha van kéznél nyers tej, .azt meginnám, adhatsz egy pohárral. Cigarettám van. Egész éjjel nem hunyta le a szemét. Hajnalban, vigyázva, hogy zajt ne csapjon az autóval, menekült ki a faluból. Az agya zakatolt... egy fürdőt, egy hideg zuhanyt... legalább kicsit aludni, hogy el ne felejtsem a szöveget.. . felhívni Dodit, nem előbb Szását... mama ... milyen csendben vívódott, de megismert, egyik karjával, aztán a másikkal ... nem látott már, csak keresett... az ujjai, ahogy kinyíltak, mint a csápok, mint az újszülött, akinek a reflexei előbb működnek, mint a látása.. . én sematikusan csinálom az utolsó jelenetben... kinyitott szemmel hörgők, mint Lear, felülök, hátraesek... mennyivel meggyőzőbb a karok céltalan libegőse és az a kétségbeesett kapaszkodás. .. csukott szemmel, már félig szállva a semmibe, mint a szárnyak ... meg kell változtatnom a haldoklási jelenetet, ez a körözés... ez valami új, valami más, ezt a karzatról is jól láthatják ... Levette egyik kezét a volánról és megpróbálta. Az autó rohant. Karja hol az ablaküveget súrolta, hol beleütközött a tachométerórába. Lassan, remegve nyitotta ki az ujjait, aztán gyorsabban körözött. Elkapta az alkotás láza és felemelte a másik kezét is. Tapogatva hajlott a kist kar egymás felé. — Igen, így kell csinálni — kiáltott fel rekedten — ez fantasztikus, egyszerű és hatásos, maga az élet... Az autó magától gurult még vagy száz métert, a gép magán érezte még a parancsoló kezet. Aztán felszabadultan ficánkolni kezdett és megfordult a tengelye körül. A színésznő összerázkódott, két köröző kezével megragadta a kormányt és lassan sírni kezdett. Utálta magát, Akkor is, amikor a premieren a haldoklási jelenetnél nyiltszíni tapsot kapott. edt rám ill! Nem Be kelt megfe- Ha nem llett. Én szakított kocsiba jeleltem, lék egy iskollek- ék tudni ól, akik ízig. emberek Másféle vagyok yiségben Hóm el- , Ilyesmi fta, azuel( Rop. idékosun nálam: ál. Majdnem mindenki bedobta a pénzt. Első ízben szállítok ilyen ritka kompániát. Megörültem, és további kérdezősködés nélkül már fel akartam szállni a kocsiba, mégis türtőztettem magam. Hiszen sok minden előfordul. Talán tévedett a vezető. Siet. Vagy éppen velem akarja teljesíteni a tervét. És újabb kérdést tettem fel: — Az a pápaszemes szintén rendes ember? — Valamennyi ut>as közül a legrendesebb. Már hat embernek engedte át a helyét. És hamarosan átadja még egynek. Csak egy kicsit kiszuszogja magát, lélegzethez jut, aztán megint átengedi. Talán magának is. — Hát az a szürke kalapos, az miért derék ember? — Ö bejelenti a megállókat. Tanácsokat ad, hogy ki hol szálljon le. Elbúcsúzik az utasoktól és kalapot emel. Igen ritka példány. Szálljon fel! Nem fogja megbánni. Magam is nagyon szerettem volna ilyen társaságban kocsikázni, de türtőztettem érzelmeimet. — No, és az a két retikülös hölgyecske nem fog botrányt csapni? ük is csak egyszerűen jegyet váltottak és szép csendesen villamosoznak? — Na persze, nem csupán villamosoznak! Mindenkire rámosolyognak és felváltják a pénzt apróra. Nyugodtan, szit- kozódás nélkül. — És nem csapnak be senkit a számolásnál? — Ugyan, mit képzel? El sem fogadják a visszajáró aprót! Szégyenkeznek. — Magam sem tudom, mit tegyek — mondtam. — Nagyon csábító volna felszállni és magával tartani. De úgy gondolom, maga kissé megszépít egyet-mást. Lehetetlen, hogy az egész kocsiban egyetlen goromba fráter se legyen. Hiszen ez nem is villamos, hanem valóságos álom volna. — Magam is csodálkozom — mondta a vezető. De válóban egyetlen sincs. Tessék felszállni! Nézze, hány villamos sorakozik már mögöttünk. Megállt a forgalom. — Ez nem izgat — válaszoltam. — Egy cseppet sem. Inkább azok a fiatalok érdekelnek, akik a hátsó peronon állnak. Milyen erkölcsi magatartást tanúsítanak, mint utasok? Ügy vélem, alighogy elindulunk, mindjárt elkezdenek hahotázni és lökdösködni. És akkor nem lesz örömöm az utazásból. A villamosvezető nyájas pillantást vetett rám: • — Meg fogja szeretni őket! Hiszen ezek a kiváló viselkedés élmunkásai. A jövőben belőlük kerülnek ki a rend- fenntartó osztagok tagjai. Iskolába mennek. Nyilván elkésnek, de egyáltalán nem idegeskednek. Aztán ujjával rámutatott a mögöttünk álló villamosra. Ott hallatlan dolgok történtek: az utasok kihajoltak az ablakokon, dühödt fintorokat vágtak, öklüket rázták, bevásárló szatyrukkal hadonásztak, káromkodtak. — No látja — szólt a villamosvezető. — Milyen kiálló ellentét! A miénk pedig nyugodtan üldögélnek, olvasnak, szunyókálnak, alszanak, Senki sem panaszkodik. — Sikerült rábeszélnie — feleltem. — Felszállók és magával tartok Ez a kollektíva szinte az én kedvemért jött létre. Én az ilyen művelt társaságban felüdülök. És kibontakoztatom az egyéniségemet. Mindenkinek megmondhatom, mit gondolok róla. Bárkit odébb tolhatok. Bármelyik utasnak a térdére csaphatok. Holmi goromba fráternek pedig semmit sem lehet őszintén megmondani. Hiszen vagy megsértik az embert, vagy arra kényszerítik, hogy néhány megállóval előbb szálljon le. Ilyesmi már előfordult velem! (Ford.: Gellért György) Hakk Gáspár, a főtéri bank éjjeliőre, szokásához híven, éjfél után néhány perccel a bankkal szomszédos könyvüzlet kirakata elé sétált. Dudorászott, nézte a könyveket. „Csókolj meg, Mária“ — ez volt énekének visszatérő motívuma. Énekelt, hogy teljen az idő; az éjszaka hosszú, egyre hosszabb; H. G. több mint négy évtizede, hogy éjszakáit n bank előtt tölti. Csókolj meg, Mária —, már nem is tudja, mit énekel, megszokta: fújja. Ennek nincs, neun lehet jelentősége. Az utóbbi időben jött rá: ha a kirakatban levő könyvcímek végződéseire rímeket keres: akár az egész éjszakát is „agyonüti“ vele. Tetszett neki az agygyakorlat, ezt csinálta: gondolkozott. A második éjszaka -telt el Csókolj meg, Mária — nélkül. A harmadik éjszakán, fél kettő körül, a bankbejárat erkélyét tartó kőszobor lemäszotr a földre, leporolta vállait, majd Hakk Gáspár elé lépett: — Hakk úr! — Mária! — Én vagyok ... Hakk megérintette a kőszobor karját, aztán a nyakát, aztán a keblét. Akárhová tette a kezét: ismerős idomokat érzett. Évtizedekig egyehet sem csinált: nézte a kőszobrot, szemével simogatta. Néha még ivott is — akkor még lehetett —, olyankor felfelé fújta a cigarettafüstöt: „Melegedjen a tested. Mária“. Most előtte állt, szemérmetlenül: — Hűtlen disznó — sziszegte. Hátravetette gyönyörű fejét, a mozdulat évtizedek patinás porát lebbentette Hakk szemébe. Hakk könnyezett. — Mária! ... — letérdelt, átölelte. Kor" hajnalig szorongatta — már-már kezdett átmelegedni karjaiban. Mindent elmondott: hogy szabad idejében gyerekcipőket javítgat, hogy minden vasárnap kimegy az ócskapiacra, hogy mindenütt Máriát keresi, hogy nem nősült meg, hogy így múlt el az él ete. — Sajnos, nem tudok neked hinni — mondta a kőszobor, és elindult felfelé, aztán visszalépett, intett Hakknak: megcsókolhatja. Hakk megcsókolta, még egyszer. A kőszobor orrából hiányzott egy darabka. Hakk odadörgölte az orrát. — Fáj? — kérdezte. — Nem. A kőszobor visszamászott a helyére, megvetette lábait, kicsit meggörnyedt, vállára vette az erkélyt és úgy maradt. Hakk reggelig köpködte a port, ruhája csupa egy fal, arca tele horzsolással, orra vérzett. Hiába faggatták,, hogy kivel „mérkőzött“. Kivette a nyári szabadságát, elvitte reumáját iszapfürdőre, hazajött és kérte a nyugdíjazást. — Negyvenhárom évi hű, kitartó, becsületes, önfeláldozó szolgálat után igazán megérdemli * a pihenést — mondta neki búcsúzóul az új éjjeliőr, aki már a legelső éjszakán is elgyönyörködött a kőszoborban és — ki hinné? — bestiának nevezte azt. I Fülöp Miklós: