Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-19 / 33. szám, Vasárnapi Új Szó
1973. VIII. 19. 9 A FIGVASZTOI PSZICHOLÓGIA ÉS A SZEMÉLYISÉG A kommunizmus építésének nagy ügyét lehetetlen előbbre vinni magának az embernek általános fejlesztése nélkül, mint ahogy a kommunizmus sem képzelhető el megfelelő anyagitechnikai bázis nélkül — mutatott rá az SZKP XXIV. kongresszusa. A Szovjetunió Kommunista Pártja az utóbbi években sokat tett azért, hogy olyan erkölcsi légkört alakítson ki a társadalomban, amely az élet minden területén megszilárdítja az ember iránti tisztelet és gondoskodás, a becsületesség, az önmagunk és mások iránt támasztott igényesség, a bizalom légkörét. Az új ember formálását gátló tényezők között találjuk a kispolgári fogyasztói gondolkodásmódot, erkölcsöt. Ez az „átok“ századok óta befészkelte magát az emberek leikébe, beléivódott tudatukba. A mai fejlett tőkés társadalomban a fogyasztói lolkület végérvényesen megtorpedózott minden erkölcsi alapelvet. Ezt még polgári szociológusok' is kénytelenek elismerni. Az amerikai Erich Fromm például megállapítja: „A kapitalista világban miden arra irányul, hogy felkeltse a fogyasztói ösztönöket. A közvéleményben a fogyasztás kultusza uralkodik, minden más kívül marad az emberi figyelem körén, az embereket nem foglalja le munkájuk“. Az amerikai szociológus nyíltan beismeri, hogy ,,a fogyasztói ösztön kultusza“ az emberi élet legbensőbb területére is beférkőzik. „A fogyasztás egyik fő területévé az erotika vált" — íi ja, s arra a helyes következtetésre jut, hogy a fogyasztói pszichológia megteremtette „a rossz hangulat és a lelki betegségek társadalmát!“ Persze a polgári szociológusok többsége nem vallja be ezt ilyen nyíltan. A nyugatnémet Welber szerint öröktől fogva létezik a gazdagság, a pénz, a dicsőség és a hatalom utáni vágy, s ez tettekre ösztönző erő, a személyiség aktivitásának és üzleti érzékének jele. Weber fogalmazásában a fogyasztói impulzusnak, a haszon, a pénz utáni hajszának, a gazdagságvágynak önmagában semmi köze a kapitalizmushoz. Az egész emberiségre és minden korra próbálja érvényesíteni tehát azokat a viselkedési normákat és elveket, amelyek az anta- gonisztikus társadalmakban alakultak ki. Azzal a céllal teszi ezt, hogy örökkévalóvá tegye a kapitalista rendszer erkölcsi, ezen keresztül pedig társadalmi, gazdasági, szociális és politikai alapjait, vagyis magát a kapitalizmust. A fogyasztói pszichológia azonban pusztítóan hat az emberi személyiségre. Marx és Engels helyesen mutattak rá a burzsoá erkölcs visszataszító lényegére, amikor azt mondták: „A burzsoázia nem ismer más szentséget, mint a gyors meggazdagodást, s más szenvedést, mint a pénz elvesztését. Ilyen kapzsiság, ilyen pénzéhség mellett az emberi lé'lek egyetlen rezdülése sem maradhat tiszta“. Ezek a szavak pontos feleletet adnak arra a kérdésre, miben rejlik a fogyasztói pszichológia ártalmassága: a személyiség szétbomlasztásában. A fogyasztói szellem kizárja az emberségességet az emberek kapcsolataiból. Ismeretes, hogy az egészséges, munkaképes ember, aki csak fogyasztja a társadalmi javakat, de semmilyen formában nem vesz részt azok termelésében — nem személyiség, hanem ingyenélő, élősködő, fölösleges teher az anyagi és a szellemi értékek létrehozóinak nyakán. Csak az olyan ember képes kifejleszteni képességeit és tehetségét, válik mind inkább személyiséggé, aki részt- vállal az anyagi és a szellemi javak megteremtésében. Élni annyit jelent, mint alkotni, ez az élet legfőbb értelme. Az emberiség már régen elpusztult volna, ha hatalmába keríti a fogyasztói életszemlélet. Nem lettek volna nagy tettek, Ga- lileik és Kopernikuszok, Newtonok és Darwinok, Tolsztojok és Einsteinek. A Szovjetunió Kommunista Pártjának egyik nagy érdeme éppen abban rejlik, hogy a társadalom forradalmi átalakításában, a szocializmus és a kommunizmus építésében ihletett szobrásžként formálja az új lelkülettel és erkölccsel felruházott embert. Abban a társadalomban, ahol teljesen polgárjogot nyert a közösségi szellem, ahol ez nyilvánul meg mindenben — az emberek gondolkodásában, viselkedésében, magatartásában — az egyénnek minden lehetősége adva van a sokoldalú fejlődésre. Nem „hervad“, hanem felvirágzik, hiszen az ember szolgálatába állították a szocialista termelés, az anyagi és szellemi kultúra minden eszközét. A szocialista társadalom emberét olyan erkölcsi tulajdonságok jellemzik, amelyeket a régi világ nem ismer: a kommunizmus iránti önzetlen odaadás; a munkában és a politikában kifejtett aktivitás, amely szerves része tudatának, szokásainak, egész életének; az igazi közösségi szellem, s az elvtársi, kölcsönös segítés. A tömegek erkölcsi tudatának gyökeres változása mindenekelőtt a szocialista fejlődés objektív törvényszerűségeinek hatására, s természetesen a párt céltudatos nevelő munkájának eredményeként jött létre. A gyakorlat azt mutatja, hogy a szocialista társadalomban is fellelhetők még a harácsolás, a lélektelenség, az önzés és más negatív vonások, a régi világ jellemzői. Ezt helytelen volna tagadni, vagy nem észrevenni. A szocialista társadalomban azonban e jelenségek — ellentétben a polgárival —nem a szocializmus természetéből fakadnak, hanem a múlt maradványainak következményei, vagy az egyes területeken tapasztalható nehézségekből adódnak, amelyeket egyetlen új társadalom sem tud kikerülni. S végül arról sem feledkezhetünk el, hogy a régi, kapitalista világ még létezik, s mindent megtesz, hogy megfertőzze a gyengéket a polgári ideológia, a kispolgári erény, az önzés és a harácsolás mérgével. Amikor azonban elítéljük a fogyasztói szemléletet, korántsem aszkétizinust prédikálunk. Szocialista társadalmunk legfőbb célja az*ember állandóan növekvő anyagi és szellemi igényeinek legteljesebb kielégítése. Nemes eszmék nélkül azonban elképzelhetetlen a teljes élet érzése. Az egyéniség gazdagságra az ideálok és célok nemes vonásaitól, a szellemi, intellektuális fejlődéstől, az erkölcsi tisztaságtól függ. Igaz embernek lenni nem könnyű, ez szorosan összefügg a nép szolgálatával, azzal, hogy valaki hasznos legyen a társadalom számára, részt vegyen az egész társadalmat szolgáló javak létrehozásában és erkölcsileg tiszta ember legyen. Erre utalt Marx, amikor arról írt, hogy ha az ember csak önmagának dolgozik, akkor lehet jelentős tudós, nagy bölcs, kitűnő költő, de soha nem válhat igazán tökéletes és nagy emberré... Ha olyan hivatást választunk, amelynek keretében midennél többet tehetünk az emberiségért, akkor nem hajiunk meg annak terhel alatt, mert ez mindenkiért hozott áldozat; akkor nem nyomorult, korlátolt, önző öröm az osztályrészünk, hanem boldogságunkban millió osztoznak. így értelmezik az erkölcsöt a szovjet kommunisták is. E. GEJUSEV professzor, a filozófiai tudományok doktora A z egész földkerekség ismeri a világszabadság magyar költői előhírnökét; verseit szinte valamennyi kultúrnemzet saját irodalmi kincsének tartja. Kevésbé ismerik már Petőfi Sándort, a vándorszínészt, pedig kapcsolata a színészettel — ha nem is volt tartós — mély nyomokat hagyott életében, költészetében és közéleti szereplésében. „Miért nem maradtam színész? ...“ — kínál interjút maga a költő. „Lapozzatok bele verseimbe, leveleimbe, jegyzeteimbe, megmagyarázom. Meg én, azt is, miért csaptam fel vándorszínésznek s miért hagytam ott a színpadot!“ , Az érett Petőfi képe az asztalon, nyitott könyvek, füzetek, folyóiratok, a költő szava, beszéde elevenen árad a légkörben szerteszét. „Itt lám, az Első esküm című költeményem .. Elmerengve emlékezik vissza, amint tizenöt esztendős korában a nyűgöt jelentő iskola miatt a vándorszínészek után . akart szökni, de tanítója elfogta és rázárta az ajtót. Ekkor tette nagy és szent esküjét, hogy élete fő célja a zsarnokság elleni küzdelem lesz. Szavaiból kitűnik, hogy a színészet gondolatával kezdettől fogva nem az elhivatottság érzetéből, hanem azért játszogatott, mert e pályában látta az egyéni szabadság megtestesülését. amikor felcsapott színésznek, de leírja benne a viszonyokat, aiaelyt** a vándortársaságok feloszlatásához vezetnem. j\z áldatlan állapotok a költő szerint a színészetet a kenyérkereset alacsony szintjén tartják s nem engedik a haladó műv6*ta* magaslatára emelkedni. Vajon milyennek látták a vándorszínész társai Petőfit — nem tűnt nekik kissé hivalko- dónak, nagyravágyónak, dicsekvőnek az a fiatalember, aki azzal jött elő, ho^gy ő az Athe- naeumban megjelent versek szerzője. Olvassunk a költő lelkületében: az ember elismerést, ösztönzést vár, ehelyett gúny, nevetség céltáblája lesz. Csoda-e, ha heveskedve reagál s a kétkedésben irigységet lát? Különben sincs jó véleménnyel azokról, akiket vándorszínész korában megismert: „Nem is hiszem, hogy a színészetet Becsülni fogják, míg ez befogad Minden bitangot, gaz sehonnanit, Kik a világnak söpredékei S itten keresnek biztos menhelyet —“ S azok, akikről versben így ír, az alakosko- dó, órmánykodó komédiások nem szívlelik a nyíltszívű, egyéne» jellemű ifjút, aki oda is mondogatott nekik, ha nem tetszett neki mu„MIÉRT MÉM MARADTAM SZÍNÉSZ?“ (Képzelt interjú, s a költő válaszol) „Nem az fájt már, hogy nem leszek színész, De, hogy maradni kényszerítenek.“ Petőfinek azonban később más nyűgöt is meg kellett ismernie. Nagy Imréhez szóltak 1840 ben kelt sorai: „Most érzem, mily mélyen süllyedtem, le- szállva a tudományok pályájáról, neveletlen, érzéketlen emberek körébe, s egy durva zsarnok körmei közé. Csak néha emel ki e pokolból a költészet, a mennyei, a malasztos .. — panaszolja. „A káplár, mihelyest tollat lát a kezemben, lármáz, szitkozódik reám s dolgot ad.“ Miután megszabadult a katonaságtól, ismét foglalkozott a színésszé válás gondolatával, amit 1842-ben kelt soraival magyaráz meg barátjának, Szeberényi Lajosnak: „Először az apám mindig jobban szeretett volna látni húst mérni, mint jambusokat, tro- cheusokat faragni. Másodszor — s ez már fontosabb! — szüleim elszegényedtek, annyira, hogy engem tanulásomban segíteni nem voltak képesek ..Vándorúton volt, Pestről eljutott Tolnába: „Itt színészek degálnak, velők megbarátkozom s — színésszé leszek.“ És 1843-ból egy levél sorai, megint Lajos barátjához, s minden szavából még bizakodás sugárzik: „... fájdalom és örömtelt szívvel értem Fejérvárra, hol Szabó József igazgató derék társaságába felvétetém. Örömmel mentem oda, meri a pálya várt rám, melyért lélekzem, de fájdalommal is, mert tudtam, hogy e lépés villámcsapás lesz szüleimre. Mindenre elkészültem. Es azóta színész vagyok s noha igen parányi ... nem hiszem, hogy az ég segédkeze ne lenne azzal, ki oly szent célokkal, oly el- tökéléssel, annyit áldozva lépett a színpadra, mint én ...“ — S a színészet és költészet találkozásáról: „Karácsonykor Pesten valék s megismerkedém személyesen Bajzával és Vö- rösmartyval... Boldog fél nap! Színésztársaim is olvasták az Athenaeumban Petőfi verseit, de ők nem hiszik, hogy én vagyok az.“ Érthetően nagy élmények a költő és a színész számára, hiszen Bajza József nemcsak költő, hanem szerkesztő, irodalmi és színikritikus, s a Nemzeti Színház első igazgatója is. Vörösmarty Mihály elismert költő és drámaíró, Bajzával és Toldy Ferenccel együtt az Athenaeumot szerkeszti, amely 1837 és 1843 közt a legtekintélyesebb irodalmi folyóirat. S még néhány sor 1843-ból Szeberényi Lajosnak, midőn Petőfi levelet kapott Nagy Ignáctól, aki szerkesztő, regény- és színműíró: „ . • • ha Pestre akarok jőni, kieszközlendik, miszerint a Nemzeti Színháznál bevegyenek, s azonkívül néhány hónapra fordítani valót is ad a Külföldi Regénytár számára.“ Petőfi Sándor tovább beszél s elmondja, mennyire elkeseríti a színészek nyegléskedése, viszálykodása, pedig a színpadot és a művészeteket szereti. Tizennyolc éves korában már tisztán látja, hogy pályája más irányba ível, és végleg hátat fordít a színészetnek. Nem is esik túlságosan nehezére a szakítás, mint „Búcsú a színészettől“ című nyolcsoros versének második szakaszában mondja: „ ... Eddig Thalia papja voltam, most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled, regényes élet. Kalandok, Isten veletek!“ S a költő arcképe újra megszólal: „Még elolvashatnátok „Levél egy színész barátomhoz“ című költeményemet...“ Fel is lapozzuk. Petőfi visszatér benne ahhoz a naphoz, Pavel Lisý rajza gatartásuk. El is marták Thalia szentélyétől, ha ugyan annak lehet nevezni a kor vidéki színpadait, a kisvárosi fogadók vendégszobáiban összetákolt dobogókat, falusi pajtákban felállított pódiumokat, ahol mint elmondja, egy darabban három szerepet Is el kellett játszania, mivel csak hattagú volt a társaság. „Milyen színész voltam? ... Erre önmagam nem válaszolhatok,“ — mondaná Petőfi. Ezt a kérdést tárgyilagos adatok híján az irodalom és művészettörténet kutatói máig sem döntötték el. A költő színészéletét egy színműíró irodalomtörténész, Fekete Sándor elevenítette meg Borostyán, a „Vándorszínész“ című vígjátékában, amelyet a kecskeméti Katona József Színház mutatott be a búszesztendős Fetőfiről. Tetszene-e vagy sem a róla alkotott elképzelés a poétának, ha látná a darabot? Sajnálta tán, hogy nem maradt színész? Nemigen. S nem is támadt kisebbségérzete, hiszen tudatában volt annak, hogy népének s az emberiségnek nem színész, hanem költő voltával nyújtja majd, ami lelkében forrott. Nem tehetségtelensűgében kell keresni annak az okát, miért nem maradt a színészi pályán. Művészi hajlamáról, tehetségéről tengernyi bizonyíték tanúskodik írásaiban. Tolla, lírája vonzotta természetszerűen oly működési területre, ahol a poézis érvényesülhetett. A színészélet azonban sokat jelentett a költő számára, úi képességekre, tapasztalatokra, élet és emberismeretre tett szert. Vándorszínész korában alakult ki nézete a képmutatásról és az őszinteségről, ami miatt mindig több ellensége volt, mint barátja. 1847 Újév napján, midőn huszonnégy éves és nagykorú lett, megírja az Előszót az összes költeményekhez, ahol kereken kimondja: „...én szerintem a költészet nem nagyúri szalon, ahová csak fölpiperézve, fényes csizmákban járnak, hanem szentegyház, melybe bocskorban, sőt mezítláb is beléphetni...“ S ekkor a színészet már eszébe sem jut. SZÁNTÓ GYÖRGY
