Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-13 / 191. szám, hétfő
Martin Benka: Integető lány DÉNES GYÖRGY: Aranyhináros ifjúság Hínárban alvó arany ág, aranyhináros ifjúság. Zajló egek, kék nappalok, bezúzott tükörablakok. Kegyetlen szépség, messzeség, lefútt levél, arany szemét. A szájon elapadt gyönyör, szerelem titka, szent csömör, izzó szelekbe font remény, kihűlt idő, üres edény. Lombok közt nyíló holdvilág, szívdobogtató árvaság, tóparton zizzenö homok, kövek, kövek, holt lábnyomok. Hínárban alvó arany ág, aranyhináros ifjúság. Tékozló vágy, kitelt nyarak, vak ölelés, próbált harag, végül a mézszínü derű, mikor egymáshoz dől a fű. Szemek lidérce, éji fény, lélek az álmok üvegén, gyötrelmek szelíd bársonya, örök igen örök soha. Vad láz a hűvös bőr alatt, kőpadra fekvő gondolot, a mindenséget ízlelő, rügyében feszengő erő. Hínárban alvó arany ág, aranyhináros ifjúság. Fakó bíborban ég a nap, Atlantisz már a föld alatt, tört márványoszlopok hideg csöndjében az emlékezet. Hol zúg az erdők éneke, a megváltás ígérete? Hol fut az ösvény tétován a csalóka csillag után? Csak árva fűszál s hallgatag árnyak a kormos ég alatt. és nem derül fel már soha a magányosság cédrusa. TÍMÁR MÁTÉ: Az új kenyér Az öregasszony a kacsák ívóvízét cserélte, az öregember pedig a disznóól körül téblábolt, amikor először tülköltek a ház előtt. Egyikük sem hallotta meg. Kiestek ők már az élet főútvonalából régen, s a házuk is ott állott a falu szélén, a vásártérrel szemközt, ahol csak a három országos vásár idején törik meg a csend hatalma, mintha nekik már az egész esztendőből mindössze ez a három ünnepnap járna. Legfeljebb még ráadás gyanánt azok a ritka, váratlan alkalmak, ha hazaállít a pesti fiuk, az itthoni kettő, valamelyik unoka a szövetkezetből, dédunoka az iskolából hazafelé beköszönt. Ha levelet, a hónapok elején öregségi járulékot hoz a postás, vagy az útonjárók egyike-másika megszólítja őket a kispadnál: Hogy van, bátyám, hát maga, néném?! Egyébként csend, nyugalom lakja velük a kis cseréptetejű fészket, csak néha veszekednek, akár a hol csókolózó, hol marakodó galambok, de ők már régen csókolózás nélkül. A süldőcskék megismerték a gazdájuk bizonytalan, tapogatózó lépteit, s eleséget kérve rá- kornyicsoltak, mire a kamrába totyogott és liternyi kukoricát szórt elébük ... — Csak aztán csendesen egyétek — mondta nekik, mintha emberek lettek volna, nem malacok —, mert ha meghallja anyátok, megint én húzom a rövidebbet. A malacok falánkan faltak, a napfény rézsűt dűlt dél felől, az egyik félrelökött hízójelölt fel- sivakodott, és az öregasszony a kacsáknál észrevette a süsmust. — Ügy, úgy, csak rontsa őket, majd megint bezabálnak, és jöhet a keserűsó! — zsémbeskedett. — Mindig rossz fát tesz a tűzre, mint valami szeleburdi gyerek. Nagyapó két lapockája közé sunyította a fejét, s a kapu előtt ismét megszólalt az autóduda, de már kiáltás is társult hozzá. — Nyissák ki a kaput! A kapu két szárnya nehezen csúszott a felbur- jánzott porcsinfüveken, pedig mind a kelten húzták. Az autó befarolt, s máris három rakodómunkás ugrott le róla, alig hogy megállt. A jó napot egy kőtára köszönték, de hogy miért, azt már csak a legidősebbik, a nyírott bajuszú mondta ...-— Meghoztuk a kenyérnekvalót, bátyám. Mutassa, hová tegyük? — A kamrába — mondta az öreg. Gyorsabban, mint a szája járt, vállra lendültek a zsákok, átürültek az ő csíkos zsákjaikba, s mire nagyanyó megértette az ura küldő kacsintását, és odahozta a pálinkásüveget meg a kispo- harakat, már az ászokfára is sorakoztak, mint a jól kiképzett katonák. Az esztendős pálinka nagyon jól esett a zsákotoknak, Lemosta a port, melegen széjjelömlött a szájukban, hiszen a garatokra csordult, s az emberség, mely a poharakba mérte, lelassította a szorgos igyekezetüket. Csak a gépkocsivezető — eltiltva a szesztől — az igyekezett volna, és pohár vizet kért, de amikor hűtött sárgadinnyét kapott helyette, ő is ráérősebbé vált, és kiváncsivá, hogy megszolgálja azt, amit kapott. — A nagyapámat biztosan ismerte bácsi. — Ha a nevét is megmondanád. — Cserép Andrásnak hívták. — Nevezetes öregbéres vult, olyan bikahomlo kú kazlakat rakott, mint a parancsolat. Újra teltek-üriiltek a poharak, a három rakodó- munkás nagyapja, nagyanyja, a termés, a kereset is sorra került, és a motor szép csendesen leállt, mintha hűtőzni akart volna ő is. Nagyanyó zsenge főtt kukoricát hozott, s két cső között a sofőr a kabinjához hívta a legöregebb rakodót. — Úgyis a malomba megyünk, Jani bácsi — súgta neki — mi lenne, ha az öregek búzáját is lisztre cserélnénk? — Messzi hozzájuk a malom, minek botladoznának? — helyeselte a nyírott bajszos, halkan, de máris hangosan verte a hidat az idős értelem, távoli partja felé. — A malomba megyünk bátyám. Ha úgy gondolják, egy két zsákkal szívesen, lisztre cserélünk, és vissza is hozzuk. Nagyanyó intett a fejével, az ura értette, helyeselte. Szó nélkül ő is, hiszen az öreg fák bókolva is beszélni tudnak. De a fiatalabbakat megilleti a hangos válasz. — Megköszönnénk öcsém. Két zsák menten visszavándorolt a gépkocsira, melléjük az üres lisztesek. A motor gyertyája szikrát dobott, a kerekek rápörögtek a porcsinfüvekre, s a nyitva maradt kapu száján úgy lódult befelé a por, mintha az unalmat füstölte volna kifelé az udvarról, ahol öncélúan hallgatva, zsémbelődve tovább téblábolt a két öreg. Sok volt nekik ennyi izgalom kurta félórára, s a csereberélt mondatok is felizzították az értelmüket az újabb gondolatok feldajkálására ... Lám, ismernek még engem! — gondolta nagyapó. — Nem mentem én még ki a divatból, ha nyolcvanesztendős vagyok is. Avval a Cserép Andrással együtt soroztak, Katona Rozi meg, annak a vigyori zsákosnak a nagyanyja, a szeretőm volt, de minek mondtam volna meg az unokájának... A nagyanyó gondolatai nem öltöttek értelmi formát, csak mocorogtak, feszengtek, és serény- ségre bíztatták a testét. Járt, kelt, hordozta az ismeretlen szándék ködét. A kertbe, ahol répalevelet tépett a kacsáknak, a tyúkólba a tojásokért, a konyhába tö; köt gyalulni a déli levesbe, de bármit cselekedeti is, abba mindig belévegyült valami újság. S az izgalmához halovány öröm is társult, de annak már tudta az okát. Egy évre a kamrában az első, a legfontosabb, a kenyérnekvaló, s ez akkor is biztosíték, ha már maga az esztendei élet se biztos ... Fáradt az öreg értelem, lustább, mint az autó= kerék, amit a kor szélsebesen előreteker, s mirQ nagyapó azt is végigsétáltatta az emlékezés fél. tucatnyi évtizedén, mint is volt azzal a Katona Rozival, a liszt is terhelte már az ászokfát, Jani a nyírott bajszú pedig a bárcával is beszámolt, mennyi a kenyérliszt, mennyi a nullás, a vám é3 mennyi a korpa. Az a vigyori fiatal, a Katona Rozi unokája papírba tekert csomagocskát tett a tornác párkányára és tele szájjal vigyorgott hoz= zá. — Húsz forintot kérek, mama. A központban birkahúst mértek, gondoltam, hozok maguknak is. — Köszönjük, fiam — örült nagyanyó. — Az elnök elvtárs azt üzeni, hogy a tüzelőt a jövő héten hozzák. — Neki is köszönjük ... Indultak volna, ha nagyapa nem morzézik a szemével. A gyerek, a legkisebbik, csomagban vörös bort küldött az anyjának mert hogy kevés a vére, de az ősz menyecske nem ihatja, csa- lánkiütést kap tőle. Miért pangana ki az ereje? — Igyatok gyerekeim. — Kedves egészségükre, bátyám. A sofőr aludtejet kapott. Megígérte, hogy <i következő héten daráltat a malacoknak. Majd elmentek, csend lett, és a kapu torka becsukó* dott, hogy a megkavart magányosság izgalma utánuk ne mehessen. Az ebédnél a tökleves és a dinnye között így szólt az öregasszony: — Hallja apó, az új lisztből kenyeret sütök... Az értelmi formát nyert szándéka belefiatalodott ... — Ha sütsz, hát süssél! — hagyta rá az öreg, § máris a szájában érezte a puha, meleg kenyér- béle jó ízéit. — Csak ne sokat, mert ránk szárad. — Tudom én azt. — Hát csináld, ha tudod ... Úgy pezsgett a délutánjuk, meg az estéjük, mintha szódaporral pezsdítették volna. Nagyapó csutkaszárat készített a kemenceszája elébe, szalmacsóvát is meggyújtani. Nagyanyó a teknő végébe szitálta a lisztet — ami patyolatfehéren omlott alá —, mint a megadás lelke, kovászt áztatott párkorpával, nagyokat szippantva a komló különös szagából, majd amikor a keverék buborékokat pipált, rászűrte a lisztre, elkeverte ve* le és munkálkodni hagyta benne. Közben dúdol- gatott. A tészta lassacskán emelkedett, majd dagasztani kellett, mert alig fért a tekenőben. — Hallja apó? — szólította az öregembert, aki régi kalendáriumot böngészett a ház előtt. — Hallom, ha mondod ... — Emlékszik, amikor az első kenyerünket sütöttem? — Emlékszem hát. Félmarok nyerslésztát tömtél a számba, hogy sós-e vagy sótalan ... — Szégyelltem volna, ha rosszul vizsgázok. Ha sós az új menyecske első kenyere, azt mondják, telhetetlen szerelmű, ha sótalan, a természetét is ízetlennek ítélik ... — Édesapám kétszer szelt, s amikor megkérdeztem, milyen, azt mondotta; Kenyér! Ökölbe szorítva gyúrták az eres öreg kezek, hol tárva markolászták a tésztát, azután pihenni hagyták a teknő fenekén, s gondozás alá vették a tüzet. Puskafával kavargatták, szénvonőval igazgatták, hogy a kemence fala, oldala, feneke egyaránt részesüljön belőle. Csendesen beszélgetett a zsarát. A kemencefalak néha pattogva feleseltek egymásnak, é* nagyanyó hagyta beszélgetni, meg feleselni őket. Tiszta kendőkkel bélelt szakajtókosarakba szakította a tésztát. Mielőtt vágta, megcsókolta a kést, ne fájjon úgy néki, hogy ölőszerszámmal metélik. De közben nagyapóval zsémbelt. — Mit rontja a szemét, hiszen már leáldozott a nap... — Az enyém kitart, ameddig élek ... — Tegnap is panaszkodott a pápaszemre, hogy gyenge... — Az is az enyém ... Azután megint... — Apó! — Mit akarsz? — Hát arra emlékszik-e, amikor nem volt búzánk, és árpával kevertük az ocsút őröltetés előtt? — Harminckettőben... Azt mondta a molnár, hogy: Maguk felé se lennék koldus... Nagyapó besöpörte a kemence száját. A fürge seprű nyomán apró parázspihéket vetett fel a fenék köve, jelezte, hogy jöhet! Nagyanyó szót fogadott. Sütőlapátra fordította az első szakajtó tésztát, formásra paskolta, megvágta oldalait, hogy púpot vessen a háta, és betolta a kemencébe. Mellé a testvérét meg a kisöccsét, a cipót is. Félig feltámasztotta sárból való előtétet, és kiült nagyapó mellé, a gyémántfényű augusztusi csillagok alá ... 1973. VIII. 13.
