Új Szó, 1973. augusztus (26. évfolyam, 181-207. szám)
1973-08-12 / 32. szám, Vasárnapi Új Szó
A szocializmus gazdasági alaptörvénye egyszerűen és érthetően hangzik: a szocialista gazdaságban a termelés célja a társadalom tagjai szüntelenül növek- vő anyagi és kulturális szükségleteinek mind teljesebb kielégítése a korszerű technikán és a társada lom tagjainak kollektív munkáján alapuló, szakadatlanul fejlődő termelés útján. A termelés és a fogyasztás közötti viszonyok azonban a fejlődés folyamán egyre több elméleti és gyakorlati problémát vetnek fel. Ez természetes következménye annak, hogy a fogyasztás és a termelés közötti ellentétek megoldása állandóan emelkedő szinten ismétlődik, s az állandóan bővülő újratermelés következtében az igények skálája is egyre bővül. A szocialista építés kezdeti szakaszában az alapvető szükségletek, a legfontosabb élelmiszerek és ruházati cikkek biztosítása volt a legfőbb feladat. Ezeket a szükségleteket a termelés mennyiségi és később minőségi növelésével kielégítettük, s ezzel párhuzamosan a dolgozók jövedelme, vagyis a lakosság vásárlóereje is megnövekedett. A közvetlen fogyasztási szükségletek mellett újabb igények jelentkeztek, ezek elsősorban a háztartási munkákat megkönnyítő és a magasabb életszínvonalat jelentő tartós fogyasztási cikkekre irányultak. Megindult tehát a porszívók, a mosógépek, a hűtőszekrények és a televízió-vevőkészülékek áramlása a háztartásokba, s fokozatosan a motoros járművek is a természetes igények listájára kerültek. A hatvanas évek végére a háztartások hatvan százaléka rendelkezett hűtőszekrénnyel és csaknem nyolcvan százaléka mosógéppel és tévékészülékkel. Közben az élelmiszerek fogyasztása is gyors ütemben növekedett, az egy személyre eső húsfogyasztás például 1948-ban 29,3 kg, 1950-ben 44,8 kg, 1960-ban 56.8 kg, 1970-ben 71,9 kg volt országos átlagban, 1972-ben pedig elérte a 75 kilogrammot. ft tervszerűség törvénye Mielőtt még a társadalmi fogyasztás további kérdéseivel foglalkoznánk, meg kell említeni, hogy a szocialista gazdasági rendszernek egy másik fontos törvénye is van, éspedig a tervszerűség törvénye. Ez a törvény „a társadalmi újratermelés hatékony bővítését biztosító arányosságok tudatos gazdasági irányítás révén megvalósuló tendenciáját fejezi ki.“ Más szavakkal ez azt jelenti, hogy ha a termelést a társadalmi igények kielégítésének szolgálatába akarjuk állítani, előre ismernünk kell ezeknek az igényeknek a struktúráját, éspedig jóval hosszabb időtartamra, mint amilyenre a népgazdasági tervet készítjük. Mindenki egyetérthet azzal, hogy ez a jelenlegi körülmények között sokkal nehezebb feladat, mint mondjuk 10—15 évvel ezelőtt. Igaz, hogy akkor sém voltunk próféták, s 1950-ben például még csak nem is sejthettük, hogy milyenek lesznek az állampolgárok igényei 1973-ban. A szükségletek feltételezhető struktúrája azonban sokkal egyszerűbb volt, s a termelés fejlesztési kérdései is szűkebb keretek között mozogtak. Jelenleg a sikeresen előkészített ötödik ötéves terv- időszakruak pontosan a közepén vagyunk, és egyre gyakrabban foglalkozunk a hatodik ötéves terv előkészítésére irányuló feladatokkal. Ezek jelenleg főleg termelési-szervezési feladatok, az ötödik ötéves terv mutatóinak teljesítése mellett ide tartozik például a nagykereskedelmi árak rendezésének előkészítése, az anyagfelhasználási és a munkaszükségleti normák objektivizálása, az új bérszabályozási rendszer bevezetése stb. További ötéves terveink kidolgozásában nagy segítséget jelentenek az egyes népgazdasági ágazatok 1990-ig kidolgozott prognózisai, ezek azonban többnyire csupán feltételezések és a fejlődés folyamán nagyon sok szempont megváltozhat. Elég egy-két korszakalkotó felfedezés, amiről ma még nem tudunk, és egész termelési ágazatok teljesen új irányban fejlődhetnek, s a fogyasztásban is előre nem látható igények merülhetnek fel. A legfontosabb természetesen a társadalmi szükségletek prognózisa, amely kiindulási alapul szolgál a termelési ágazatok fejlesztésének előrejelzéséhez. A távlati előrejelzésnek ez a legbonyolultabb és legnehezebb feladata. Itt még a számítógépek munkájára sem bízhatjuk magunkat, mert ennek a kérdésnek számos politikai, filozófiai, pszichológiai és főleg ideológiai összefüggése van. Nem véletlen tehát, hogy a fogyasztás kérdései jelenleg és a közeljövőben az érdeklődés középpontjába kerülnek, s hogy e kérdésekben oly sok, egymással homlokegyenest ellenkező véleménnyel találkozunk. Az igazság az, hogy a fogyasztás filozófiája az osztályharc csataterévé válik, illetve már most is az. Ez abból adódik, hogy két eltérő célokat követő társadalmi rend él egymás mellett, és ez kölcsönös, gyakran felületes összehasonlításokra nyújt alkalmat mind a termelés, mind a fogyasztás szakaszán. Ezért mielőtt még a szocialista társadalom szükségleti kérdéseivel foglalkoznánk, vegyük kissé szemügyre a fejlett kapitalista államok fogyasztási jellegzetességeit. ftz érdekek bűvkörében A fogyasztást nem lehet elkülöníteni a rendszertől, mert az annak szoros tartozéka. Amennyiben tehát a termelés a kapitalizmusban a profit maximalizálását szolgálja, úgy a fogyasztásnak is csak ez lehet a rendeltetése. Itt a fogyasztás nem cél, hanem eszköz, amely „használat közben“ deformálódik. A leggyakrabban nem a tényleges szociális és etikai szempontból progresszív szükségletekre, hanem a rendszerből és a fogyasztók társadalmi helyzetéből adódó álszükségletekre irányul. Ma olyan hatásos eszközök állnak a hírverés és a reklámhadjárat rendelkezésére mint például a televízió, s a fogyasztási cikkeket termelő ntigyvállalko- zók ezeket nem is hagyják kihasználatlanul. Persze az még nem rossz, ha a reklám a tényleges szükségletek fedezésére szolgáló termékeket kínálja, hiszen ez szükségszerű kereskedelmi művelet, amit a szocialista rendszer áruforgalmában is hatékonyan felhasználunk. Csakhogy a kapitalizmusban a reklám is a rendszert, a profitszerzést, s a fogyasztóközönség ennek megfelelő pszichológiai megmunkálását szolgálja. Pénzért, a profit érdekében a lakosság igényeit is meg lehet vásárolni. A kapitalista társadalom fogyasztásának azonban vannak további sajátosságai is, amelyek a mi társadalmunkban is gyakran felbukkannak, csakhogy ezek a mi társadalmunktól idegen jelenségek, a kapitalizmusnak viszont szükségszerű velejárói. Ilyen például a társadalmi ranglétrával összefüggő . presztízsfogyasztás és a fogyasztói sznobizmus. Ez persze nem a munkásosztály fogyasztását jellemzi, hanem inkább a középosztályét és főleg a felső tízezrek kegyeit kereső rétegekét. A kapitalista társadalomban minden társadalmi rétegnek megvan a maga megkövetelt életstílusa, s akik felfelé kapaszkodnak, azoknak a felettük álló rétegek életstílusát kell gyakorolniuk, hogy befogadhatókká váljanak. Ez pedig a leggyakrabban a tényleges szükségletekről való lemondással és pszeudoszükségletek gyakorlásával jár. Méghozzá minden áron, és ebben a futóversenyben gyakran még a legtermészetesebb erkölcsi normák is áldozatul esnek. A presztízsfogyasztásnak közeli rokona a fogyasztói sznobizmus. Ez a szó még az elmúlt évszázadokból származik, eredeti jelentése (sine nobile) az volt, hogy a szóban forgó egyén nem igazi nemes, csupán úgy viselkedik. Mai jelentése is a képmutatást fejezi ki, csak kissé módosult formában, de azért annál aktuálisabb, mert szocialista társadalmunkat is lép- ten-nyomon fertőzi. Ez is a kispolgári csökevényék díszes társaságába tartozik. A sznobizmust azzal a mondással is ki szoktuk fejezni, hogy fenn az ernyő, nincsen kas. A sznobokra általában a félműveltség is jellemző. Társadalom a válaszúton De söpörgessünk inkább saját udvarunkon, és vegyük szemügyre szocialista társadalmunkban a fogyasztás terén tapasztalható helyzetet. Az, hogy szocialista termelési viszonyokban élünk, még nem jelenti azt, hogy a szocialista életstílus is kialakult és állandósult. A szocializmus győzelmével a társadalom 'életfeltételeiben lényeges változások következtek be, megszűntek a termelőeszközöket birtokló privilegizált rétegek, felszámoltuk a szegénységet, bevezettük a munka mennyisége és minősége szerinti szocialista elosztás elvét. A személyi fogyasztás növekedése mellett egyre jelentősebb szerepet játszik a társadalmi fogyasztás, amely a társadalmi javak mindenki számára egyeniő mértékű elosztását teszi lehetővé. Alapvető, korszakalkotó változások ezek, a szocialista életstílus kialakításának azonban csupán első szakaszát képezik. Nem lehet ugyanis figyelmen kívül hagyni, hogy a személyi fogyasztás területén, és magában az elosztás mechanizmusában is számos olyan jelenséggel találkozunk, amelyek nincsenek összhangban a szocialista társadalom célkitűzéseivel, fékezik a társadalmi előrehaladást, késleltetik a szocialista életstílus kialakítását. Melyek ezek a jelenségek? A személyi fogyasztás területén elsősorban az a mentalitás, amely — gyakran a tényleges szükségletektől függetlenül —- kizárólag csak a dolgok egyéni birtoklásában látja az élet értelmét. Ez' a kapitalista rendszer konzumtársadalmát jellemzi, de hagyományokra épülve és a kapitalista társadalom szokásait kopírozva nálunk is elég mély gyökerei vannak. Mint már mondottuk, a szocialista társadalom célja az ember sokoldalú fejlesztése. Mind a személyid mind a társadalmi fogyasztásnak ezt a célt kellene szolgálnia. A dolgok személyi birtoklása önmagában még nem egyenlő az ember sokoldalú fejlesztésével. Hozzájárulhat, elősegítheti, de a fent említett értelemben fékezheti is Mindenki saját maga dönti el, hogy mire költi a keresetét. A termelés és a kereskedelem igyekszik ehhez minél szélesebb választási lehetőséget biztosítani. Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy még a kereskedelmi gyakorlatban is gyakran találkozunk a kapitalista társadalomra jellemző üzleti érdekekkel, olyan kínálattal, amely inkább fékezi a ^társadalmi előrehaladást. A giccskultúra üzleti terjesztését is ide sorolhatjuk, amely zsákutcába tereli az emberek természetes kultürális igényeit. Különösen az 1968-ban szorgalmazott „piaci mechanizmus* megnyilvánulásai jelentettek nagy veszélyt a szocialista társadalom számára, amikor a nyereség fetisizá- lói még a kultúrából, sőt az ideológiából is üzletet akartak csinálni. Jól emlékszünk még azokra az irányzatokra, amelyek a szocialista kultúrát ter;esz- tő intézményektől olyan abszurd dolgot követeltek, hogy tevékenységükkel saját maguk keressék meg a működésükhöz szükséges költségeket. Ennek persze megvolt a maga gazdasági oka, mert a piaci mechanizmus megfosztotta az államot a központosított bevételek jelentős részétől, így hát nem maradt ‘ Ing pénz a kulturális intézmények fenntartására. Mindez azonban ma már csupán tanulságos történelem, bár szívósan ellenálló maradványaival a gyakorlatban és az emberek gondolkodásában itt-ott még találkozunk. A termelés, a kereskedelem, valamint a szolgáltatások igyekeznek tehát a lehetőségekhez mérten minél szélesebb választékot nyújtani a lakosság vásárlóerejének realizálására. A fogyasztó viszont saját maga dönt a választásban. Egy kis összehasonlítás kedvéért nézzük meg, hogyan fejlődőt! hazánkban egyes élelmiszerek és fogyasztási cikkek vásárlása az 1967- től 1971-ig terjedő ötéves időszakban. Ebben az >dő- szakban öt év alatt a húsfogyasztás 24,8, a malom és sütőipari termékek fogyasztása 7.7, a borfogyasztás 52,2, a szeszes italok fogyasztása 76,6. a dohánvfo- gyasztás 39.0, a sörfogyasztás 17,5, a kávéfogyasztás 40,8, a kozmetikai cikkek fogyasztása 89.1 százalékban növekedett. Valóban tanulságosak ezek az adatok, azt igazolják, hogy valamilyen úton-módon a személyi fogyasztást is befolyásolni kell, hngv az valóban az ember tudásának, alkotóképességének sokoldalú fejlesztését szolgálja. Ennek esjyik hatásos módja az árpolitika, aminek azonban közvetlenebb gazdaságpolitikai célokat is kell követnie. A fogyasztás irányításának további jelentős és eddig csekély mértékben kihasznált eszköze a szocialista életstílus kialakítására irányuló népnevelő munka. ft szocialista életstílus olyan fogalom, amely még nem létezik, s gondolatban is csak bizonytalan képet tudunk alkotni róla. Ha az igények szempontjából vizsgáljuk, akkor úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a szocialista életstílus az ember sokoldalú fejlődését elősegítő környezeti, anyagi és kultúrális igények, összességének a kielégítése. Gyakorlatilag ez az alkotó tevékenységben érvényesülő önrealizálás belső és külső feltételeinek állandó tökéletesítését jelenti. Éppen az egyes emberek alkotóképességének állandó fejlesztése az, amely ter- melési-műszaki-gazdasági vonatkozásban is biztosítja a szocializmus magasabbrendűségét, s a két rendszer közötti gazdasági versenyben a szocializmus győzelmét. A szocialista életstílus kialakítására kedvezően ható pozitív igényeket célszerű közvetlen és távlati igényekre bontani. Ez tervezési szempontból is indokolt, a közvetlen igények kielégítésére ugyanis az évi végrehajtási és az ötéves népgazdasági tervek szolgálnak, a távlati igények kielégítési programját viszont a gazdasági prognózisok tartalmazhatják. A közvetlen igények, vagyis a szükségletek területén pontosabban is tudunk tájékozódni, s az ipari, az építőipari, a mezőgazdasági és az élelmiszeripari termelés is jól ismeri ezeket az igényeket. Tudjuk, hogy a lakásépítés, a lakberendezési tárgyak — főleg a bútorok — a praktikus és esztétikus ruházati cikkek, az élelmiszerek között a racionális táplálkozásnak megfelelő hústermékek és a gyümölcsfélék, stb. termelése nincs még összhangban a lakosság reális szükségleteivel. A termelő kapacitások fejlesz!ésével — cementgyárak, házgyárak, faipari kombinátok, vegyipari üzemek —, az ipari termelés szerkezeti átépítésével, s a mezőgazdasági termelés intenzitásának növelésével azonban ezeket a szükségleteket is kielégítjük. Ám a szükségletek kielégítése újabb igényeket szül, de ezek már az előbb említett távlati igényekhez tartoznak. Kielégítésük mind tartalmi, mind formai szempontból egyre jobban összhangban lesz a szocialista életstílus említett követelményeivel. MAKRAI MIKLÓS
