Új Szó, 1973. július (26. évfolyam, 155-180. szám)

1973-07-08 / 27. szám, Vasárnapi Új Szó

. "••<ŕ 't*''* ,jp : LEÁNYPORTRÉ Magda, az a bizonyos „menyasszony- jelölt“. Fel akartam ugrani, elfutni, de Laci nem engedett. Látta rajtam, hogy resz­ketek.- Miért nem mondtad me« mindjárt?, Mi'irt mondtad, hogy szakítottatok? Per­sze neked könnyű, az egyik nő elmegy, jön a másik. Aztán a harmadik... Nem, nem érdekel tovább a dolog ... — Nyugodj már meg, engedd leg­alább, hogy megmagyarázzam. Ülj már le, légy szíves. Értsd meg, hogy a le­velet nem nekem írták, hanem anyá- méknak. Tudod, ők mindig jóban van­nak. De ha azt akarod, hogy ne legyek otthon, amikor jönnek, megteszem, el­megyek hozzátok. Elég sokáig vitatkoztunk, de aztán belenyugodtam. Laci szeméből annyi őszinteség áradt, búcsúzáskor olyan for­rón szorított magához, hogy szinte ká- bultan szálltam fel a vonatra. Augusztus 20 án Egy hét múlt el elválásunk óla. A szövetkezetbe mentünk szénát gyűjteni anyámmal. A kapuban megállított a postás. Levelet hozott. Útközben felol­vastam anyámnak. Csóválgatta a fejőt. „Gyerekhez legény. ..! No és mi lesz az iskolával? Annyira akartál menni abba a négyéves iskolába. Tanulni akar­tál, akkor most már tanulj, ne járass magadhoz legényt. Két év az nagyon hosszú idő. És hány éves -az a fiú?“- Huszonhárom. — Na tessék! Az már nősülni akar hamarosan. Te meg csak gyerek vagy. tgyázz magadra kislányom, nehogy a - a szájára kerülj. Azt gondoltam anyu, hogy nem hoz­zánk hívom, hanem Aranka nénémhez. Ott most búcsú lesz. Senki nem látja majd őt a falunkból ...! Augusztus 25-én A találkozásra fekete taftszoknyát csináltattam. Azt vettem fel fehér blúz­zal. A hajamat hosszú fürtökben enged­tem a vállamra. Laci így szerette. Meg Sanyi is. Augusztus 29-én Minek mondtam neki, hogy húzza le a redőnyt? Laci nemcsak a redőnyt húzta le, hanem a villanyt is eloltotta. Tudom, hogy fölálltam, tudom, hogy el akartam menni, tudom, hogy elkapta a kezem s lehúzott a pamlagra. Nagyon hasonlít az öccsére ...! Olyan érzésem támadt, hogy Sanyi is a szobában van. Sőt úgy éreztem, hogy már csak Sa­nyi van velem, hogy ő akar megölelni. Ott volt felravatalozva, abban a szo­bában. Megrémültem... Hát így történt, doktor úr ,. .1 Lars Ahltn: Atkozott némber, gondolta Seprüs Johansson. Meg egyszer megállt, és elutasítóan végigmérte az asszonyt, aki a nagy harna pamlagon ült a váróterem közepén. Már majdnem két órája ült itt. Ha jobbról nézi az ember, olyan, mintha ébren volna, ha pedig balról, akkor meg isten uccse, mintha aludna. Bármi legyek, ha nem üvegből van a Jobb szeme, mert hitem­re, nem úgy néz az ki, mintha igazi volna, oszt a szemhéja meg fönnakadhatott valahogy. A seprű és a lapát hosszú nyele a Seprűs Johansson mel­lének és hasának dűlt. Megigazította a szemüvegét, és egy vastag aranytűvel megvakargatta vékony macskabajszát. Rop­pant elégedetten szemlélte a rendes várótermet, habár ez nem volt kimondottan az ő érdeme. Egyébként éppen úgy tisztelte a pályaudvar újonnan épített várótermét, mint az egyházfi a templomot. A váróterem berendezése az óészaki lovagterem és a modern csempézett véré egyfajta keveréke volt. De a mindenit, ne aludjon ez itten, gondolta. Fogta a sep­rűt meg a lapátot, és söpörgetve elindult az asszony felé. Az meg se moccant, holott a seprű veszedelmesen közel járt a lábához. Tehát nyilván aludt. De hogy végleg megbizonyo­sodjék, betolta a seprűt az asszony lába mögé, aztán vissza­húzta. Az asszony csupán felnyitotta a bal szemét. A Seprűs Johansson odahajolt hozzá, és így szólt: — Hallja-e, váróterem ez, nem pedig hálóterem. — Na és aztán? — kérdezte az asszony szárazon. — Semmi és aztán. Maga aludt itten, ne is tagadja. — Már a szememet se csukhatom be? — hazudta az asz- szony. — Na ja, de maga horkol, mihelyt behunyja a szemét — hazudta Johansson. — Horkolok? — kérdezte az asszony, és egy pillanatra megzavarodott. — Meghiszem aztl Itt ül és horkol, azt pedig nem szabad. Lévén ez itt nyilvános hely, mégpedig váróterem. Az asszony nem felelt. Még csak fel se pillantott, hanem kemény lett és konok, akár a kő. Közben Seprűs Johansson folytatta: — Meddig akar még behunyt szemmel itt ülni? Az asszony nem válaszolt. — Van jegye? — akadékoskodott tovább Seprűs Johansson. — Van — mondta dühösen az asszony, és felnézett rá. — Szabad kérdeznem, mikor megy a vonatja? — Tizenkilenc negyvenhétkor. — Tizenkilenc negyvenhétkor — ismételte Seprűs Johans­son, és a váróterem villanyórájára tekintett, amelynek épp most ugrott a percmutatója. — Hát nem látja, hogy addig még majdnem három óra van hátra? Igazán itt akar „be­hunyt szemmel“ ülni három óra hosszat? Az asszony hallgatott. Seprűs Johansson aggódva pödorgette szürke macskabajszát. Reménytelennek látszott az eset. És olyan szánalmat keltő, elcsigázott ez a teremtés. Sovány, a ruhája meg kifakult, nincs rajta egy csepp dísz se. Poros fekete svájcisapkát viselt. Akár kopasz is lehetett, mert ha volt egyáltalán haja, azt mind begyömöszölte a sapka alá. — Nem mehetne el közben a cukrászdába kávézni, és süte­ményt enni? — próbálta meg még egyszer. — Oda járnak mindig az asszonynépek, ha bevásárolni jönnek a városba. De az asszony továbbra is hallgatott. — Horkolni mindenesetre nem szabad — mondta végül Sep­rűs Johansson és otthagyta. Lea Pettersson takarítónő volt a Fagervik-művek irodájában. Negyvenkét éves volt és hajadon. Azért jött be ma a városba, hogy új üvegszemet vásároljon. Mikor a múlt héten a lefolyóba ürített egy vödröt, kiesett az üvegszeme. Valószínűleg vala­milyen változás történt a szemüregében, és túl kicsi lett az üvegszem. Az igaz, hogy már előzőleg is többször kiesett, de ezúttal annyira megsérült, hogy nem tudta visszatenni a he­lyére, és nem nyerte vissaa emberi küllemét. Több mint egy hétig fekete kötést kellett viselnie a szemén. De most bejött a városba, járt a szaküzletben, és szokatlanul hamar kapott is új szemet. Mikor kilépett a boltból, olyan boldog volt, mint egy gyerek. A kirakat tükrében megszemlélhette, hogyan is fest új kincse. Nem volt más elintéznivalója, és elemózsiát is hozott ma­gával a szatyrában, mert nem akarta megtakarított pénzét kávéházban és vendéglőben elkölteni, így hát a kirakatnéző körút befejeztével letelepedett az állomás várótermében. Ott is maradt, hiába támadt rá Seprűs Johansson. Bámulta szem­ben a zöld csempefalat, a fogai közül vízsugarat fecskendező oroszlánt és az étterem minduntalan kitáruló nagy ajtaját. Időnként a csarnok megtelt lármázó emberekkel. Hordárok cipelték a súlyos bőröndöket, hotelszolgák kísérgették a ven­dégeket. Nehézkes mozgású sofőrök döcögtek be, kilépett szol­gálati helyiségéből a katonás tartású állomásfőnök is, hóna alatt az összegöngyölt jelzőzászlóval. Aztán egyszer csak el­tűntek az emberek, elült a zsongás. A kioszkban az elárusító­lány felhajtott egy csésze kávét, a jegypénztárt bezárták, és lehúzták a redőnyt. Olyan csend lett, hogy Lea hallhatta a napfényben zümmögő legyeket. Valamivel öt után ismét egy csomó ember tódult be. Fél hat tájban érkezik Stockholmból a vonat. Egykettőre megtelt minden pamlag a váróteremben. Lea mellé néhány kereskedel­mi utazó telepedett. Számok tömege és cigarettafüst kígyózott elő a szájukból, közben idegesen dörzsölgették kerek térdüket. Csomagjaikat a hotelszolga cipelte a hóna alatt és a kezében. — Aztán hallja-e, ablak mellé szerezzen ám helyet nekünk! — kiáltottak utána. Mikor eltűnt a kijáratnál, ők is felkeltek, és utána indultak. Már csak öt perc volt hátra a stockholmi vonat érkezéséig, amikor két ifjú hölgy magas cipősarka kopogott végig szapo­rán a mészkőpadlón. Levetették magukat Lea mellé. — Jaj istenem, de ideges vagyok! — csicseregte az egyik. — De hát így van ez mindig. Az első benyomás végtelenül fontos. Dagny, mondd édesem, hogy nézek ki? — Légy nyugodt, Bibi — mondta Dagny. — Egyszerűen káprázatos vagy. Na és a kalapod! — Azért mégsem vagyok elég biztos magambanl — csipog­ta Bibi. — Ezzel a kalappal bárhol megjelenhetsz — mondta Dagny meggyőzően. Lea óvatosan Bibi kalapjára pillantott. Olyan volt, mint valami apró, fehér kávéscsésze, elöl kicsi piros és kék virá­gokkal körítve, a jobb széléről zöld fátyolcsomó hullt a váll­ra. — Nem, nem vagyok nyugodt — csipogta megint Bibi. Kinyitotta fehér kézitáskáját, és kivett belőle egy nagy, piros piperekészletet. Lea láthatta, hogyan csücsöríti az ajkát, és hogyan igazítja egy rövid, határozott kézmozdulattal a felső ajka vonalát. — Siess már, édesem — mondta Dagny. — Bármelyik pil­lanatban itt lehet a vonat. — Jaj, még csak egy kis púdert! — csipogta Bibi. Kevés púdert rakott az arcára. Dagny türelmetlenül felállt. — Már csak egy pillanat — sikította Bibi. — Ebben a na- gyobbikban is meg kell néznem magamat! A piperekészletet maga elé tette a pamlagra, fölvette a nagy kézitáskát, és megnézte magát a tükörben. Ekkor hang­zott fel a vonat dübörgése, amely csikorgó fékekkel robogott be az állomásra. Bibi becsukta a táskát, és barátnője után rohant. Cipősarka szaporán kopogott a mészkőlapokon. Lea azonnal észrevette, hogy Bibi ottfelejtette a piperekész­letet. De ahelyett, hogy utána kiáltott volna, azt gondolta: Nem szabad észrevennie! Nem szabad! Némán követte tekintetével a két szépséget, míg el nem tűntek az ajtóban. Leát forró vágy és mohóság öntötte el. Megszerzem, meg kell hogy sze­rezzem, gondolta, és óvatosan végigcsúsztatta kezét a pamla­gon. Mikor ujjai hegyével elérte a készletet, görcsösen meg­ragadta, és markát a szatyorba dugta. Csak most gondolt arra, hogy valaki megláthatta. Nem ijedt meg, mert ezúttal tettei és gondolatai megelőzték érzé­seit. Körülnézett. Nem leselkedett valahol az a Seprűs Jo­hansson? Nem láttak valamit az elárusító lányok a kioszkból? Vagy talán másvalaki? Nem. De hátha már rohan is vissza Bibi? Mikor a kijárati ajtók felé tekintett, egy rendőr árnyé­kát látta az ablaktábla mögött! Lélegzet-visszafojtva, mozdu­latlanul tilt, mint a pincebogár, ha megérintik. Irtózatos üres­ség támadt benne. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg vissza­nyerte a bátorságát, fölpillantott és körülnézett. Az árnyék már eltűnt. Egyszeriben elmúlt az üresség. Visszanyerte cse­lekvőképességét. Felugrott és a túlsó oldalon, a kijáratnál ki­osont, szinte futott, úgy menekült ki az állomásparkba, mint valami megijesztett variú C^ak messze, a leetávolahbi zugban mert letelepedni Hatalmas gesztenyeía terjesztette teje tűié számtalan levél­tenyerét. Egy sor vörös tulipán tekintett rá szenvedélyesen, kihívóan. Mögötte buzgón csicseregve röpködtek bokorról bo­korra a kismadarak. De Lea se nem látott, se nem hallott, mert éppen a szegények tiltott örömét élte át: mézédes, mér­gező álmok szállták meg, és kerítették hatalmukba. Soká ült ott, mintha hipnotizálták volna, kezét a szatyorba dugta. Ke­serű, vad, szinte öntudatlan öröm járta át. Éppen úgy kifestem magam, mint Bibi, gondolta és egyik kezéből a másikba csúsz- tatgatta a piros piperekészletet. Mihelyt hazaérek, bezárkó­zom, lehúzom a függönyt, meggyújtom a lámpát és épp olyan szépen kipiperézem magam, mint ő. Most már a bal szeme Is mereven, természetellenesen fény­lett. De Lea most nem volt olyan állapotban, hogy józanul fel tudja mérni, amit átélt. Most csak átélte. Majd ha az álomból valóság lesz, mikor meztelenül nyúlik el odahaza az ágyán, és megnézi magát az apró tükörben, mely testének csupán jelentéktelenül kis részét mutatja, mikor már nem simogatja magát, és a szíve sem dobog erősebben a szokott­nál, csak akkor hasad szét az álom, és akkor tudja majd felmérni azt, amit átélt. Ott fekszik majd, és érzi, hogyan önti el a szégyen, átérzi megalázottságát és igazi szegénységét. Érzései szégyenletes, piszkos üvegszemet öntenek abból, amit átélt, és az üvegszem sötét pupillájából nagy, nagy fáradtság sugárzik elő Bisztray György fordítása Gyúrók Éva illusztrációja

Next

/
Thumbnails
Contents